Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Vakok-e a kadiköyiek?

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

Vakok-e a kadiköyiek?

A mai Isztambul egyik ázsiai kerületének, Kadiköynek lakói talán nem is tudják, hogy a település elődjeként létező Chalcedon (Khalkédón) lakóit az antikvitásban vakoknak tartották. S miközben I. Ferdinánd király követe, Ogier Ghiselin de Busbecq maga is tesz utalást erre a vélekedésre, arra már ő sem tér ki, miért is tartották szegény chalcedoniaiakat vakoknak. De hasonlóképp szűkszavú akkor is, amikor a moronelláról vagy a bottargáról tesz említést.

Busbecq 1555 januárjában érkezik Konstantinápolyba, s míg arra vár, hogy I. Ferdinánd követeként végre fogadják Szulejmán udvarában, körbenéz a városban. Sorozatunk előző részeiben olvashattunk első benyomásairól: arról, hogy meglátogatta a Hagia Sophiát, de a halakkal és a tenger gyümölcseivel kapcsolatos megfigyeléseiről is.

A vak chalcedoniaiak

Úgy tűnik, Busbecq néha meglehetősen hosszasan időzik egyes témáknál: láthattuk, hogy Rüsztem és Hürrem Musztafa elleni mesterkedéseiről pl. igen hosszasan értekezett, ám máskor eléggé szűkmarkúan bánik az információval – utóbbira látunk példát az alábbi idézetben is. Busbecq itt ismét visszatér Isztambul leírásához, ám jobbára csak vázlatosan felvet egy-két pontot, melyeket aztán nem részletez – mondván, hogy minderről antik vagy más korabeli szerzők már bővebben nyilatkoztak. Nicholas Michault nevű barátját, akinek latin nyelvű levelét is írja, így más szerzőkhöz irányítja további információért. Napjaink olvasójának olykor pedig szintén nincs más választása: kénytelen más szerzőkhöz fordulnia annak megfejtése során, mire is akart utalni Busbecq.

Nicholas Michault-hoz szóló levelének folytatásában tehát így ír:

„Azon hegyfok végében, melyről már szólottam, van a török szultánok palotája, mely – amennyire látszik – sem szerkezetének nagyságára, sem építésének művészi jellegére nézvést nem különösebben érdekes. Jómagam még nem nyertem oda bebocsátást.

A palota alatt, egy alacsonyabban fekvő területen, mely onnan egészen a partig húzódik, terülnek el a fejedelmi kertek, hol egykoron – ahogy azt vélik – a régi Bizánc feküdt.

Nem várhatod el tőlem, hogy arról szóljak, miért nevezték a chalcedoniakat vakoknak, kik székhelyüket Bizáncon kívül tartották, ott, hol ma a falak is alig állnak; sem az örökké lefelé, de soha visszafelé áramló tengervíz tömegéről; sem azon sózott árukról, melyek az Azovi-tenger felől érkeznek Konstantinápolyba, s melyeket az olaszok moronellának, bottargának [botarga] és kaviárnak hívnak.

És mindezen dolgok nem is férnek bele egyetlen levélbe, melynek határait már amúgy is jócskán túlléptem. Másrészt e dolgokról ismereteket lehet szerezni úgy az antik, mint más kortárs szerzőktől.”

Busbecq itt előbb röviden megemlíti Chalcedont, az egykori Bizánccal szemben, a mai Isztambul ázsiai oldalán épült települést, ill. annak lakóit, akiket az antikvitásban – és az antik hagyományoknak megfelelően később is – vakoknak neveztek; ám azzal kapcsolatban, hogy miért is nevezték a chalcedoniaiakat vakoknak, már nem tér ki a részletekre. Busbecq mondandójának alátámasztására előszeretettel hivatkozik az antik szerzőkre – ezúttal is így van: s az antik szerzőkre számítva bizton remélhetjük, hogy választ kapunk a kérdésre.

Sorozatunk előző részében már olvashattunk arról, miként is ír Sztrabón Geógraphika c. munkájában a Bizánc körüli tengerek halban való gazdagságáról. Sztrabón rögtön ezek után, a közvetlen folytatásban arról is ír, miért tartották az ókorban vakoknak a chalcedoniakat, akik – szemben a gazdag bizánci halászati lehetőségekkel – nem részesültek ilyen áldásban:

„A khalkédoniak viszont, bár egészen közel laknak a túlsó parton, ebben a bő jövedelemben mégsem részesülnek, mert a tonhal nem megy az ő kikötőik közelébe. Ezért utasította állítólag Apollón azokat, akik Khalkédonnak a megaraiak részéről történt gyarmatosítása után Byzantiónt alapították és jóslatért fordultak az istenhez, hogy a vakokkal szemben vessék meg városuk alapját; vakoknak persze a khalkédoniakat mondotta, mert azok, bár előbb hajóztak erre a vidékre, ahelyett, hogy az akkora gazdagságot adó túlpartot szállották volna meg, a szegényebbet választották.”

A jelenleg Kadiköy nevű település őse az ókori Bizánchoz képest korábban létesült – megarai telepesek már i.e. 685-ban megalapítják –, ami nem csupán Sztrabón, de más antik szerző szemében is meglepő, ha összehasonlítjuk fekvését az antik és a középkori szerzők által is jóval kedvezőbbnek ítélt Bizáncéhoz képest. E szerzők tehát azért kárhoztatják a chalcedoniakat, mert azok szemmel láthatólag nem ismerték fel az európai partvidék jóval kedvezőbb adottságait, s botor módon nem ott alapították meg kolóniájukat, holott erre minden lehetőségük és okuk is meglett volna – ezért nevezik őket vakoknak. Sztrabón és más antik szerzők szerint tehát az európai partvidék mind fekvésénél, mind gazdasági-halászati adottságainál fogva előnyösebb helyzetű a szerényebb lehetőségeket kínáló ázsiai partokhoz (és így Chalcedonhoz) képest. Busbecq pedig, talán e gondolatot tovább folytatva, ismét említést tesz a környező vizek halban való gazdagságáról és röviden szól az ebből fakadó gasztronómiai csodákról is, melyek – leírásából erre következtethetünk – ráadásul a Mediterráneum más vidékein is ismertek.

Rövid bevezetés a reneszánsz konyhaművészetbe

A folytatásban, ahogy azt a fenti idézetben láthattuk, Busbecq utal még néhány olyan specialitásra is, melyeket az olaszokra hivatkozva maga is moronella és bo(t)targa néven nevez, ám hogy ezek pontosan mik is, arról már nem ír. Itt is bizonyára arra gondol: jóval szakszerűbben megtették már helyette ezt mások.

Busbecq Török levelek című kötete, melynek újabb passzusait e cikkben is olvashatjuk, először 1581-ben jelent meg nyomtatásban. Néhány évvel korábban, 1570-ben pedig megjelent Bartolomeo Scappi (kb. 1500-1577) hatalmas reneszánsz szakácskönyve, az Opera dell’arte del cucinare. Scappi ebben a kötetben, mely mintegy ezer reneszánsz korabeli receptet tartalmaz, részletesen leír különböző főzési és elkészítési módokat is, de szól a Busbecq által is említett moronelláról is, melyről azt írja, hogy azt egy a vizánál nagyobb hal hasából készítik, s melyet sós lében áztatva, hordókban szállítottak a korabeli Itáliába.

A botarga (bottarga) pedig a Mediterráneum teljes egészében, már az antikvitástól ismert specialitás: a hal ikráját a sértetlen ikrazacskóval együtt kiemelve és megtisztítva sózzák és szárítják, majd ezt követően fogyasztják. Számos hal ikrájából készíthető.

E kis gasztronómiai kitérő után Busbecq a folytatásban Konstantinápoly híres oszlopairól ír: sorozatunk következő részében ezzel folytatjuk.

Felhasznált források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Bernard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció. Gondolat, Budapest, 1981

Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Gondolat, Budapest, 1974

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

Sztrabón: Geógraphika

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

William Smith: Dictionary of Greek and Roman Geography

Képek forrása: wikimedia.org

Horváth Krisztián – Türkinfo