Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Hiénák, Anatólia, 16. század

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

Az Ogier Ghiselin de Busbecq 1554–1555-ös követjárását bemutató sorozatunk alábbi részében az I. Ferdinánd követeként Szulejmán szultán amásziai táborába tartó Busbecq igazi reneszánsz emberként tűnik fel saját leírásában: a diplomáciai missziót teljesítő fiatal humanista a kulturális antropológia, a zoológia, a numizmatika és a botanika terén megnyilvánuló érdeklődéséről is olvashatunk.

Ogier Ghiselin de Busbecq és kísérete – köztük Verancsics Antal, Zay Ferenc és Hans Dernschwam –, ahogy azt sorozatunk előző részében olvashattuk, útban Szulejmán szultán amásziai táborába lassan-lassan eléri Ankarát.

Az út ezen szakaszán I. Ferdinánd követe – ahogy a kíséretében tartózkodó Hans Dernschwam is – beszámol arról, hogy az általuk Anatólia belsejében látott muszlim temetőkben (de más építkezéseknél is) igen sok, az antikvitásban a környéken virágzó görög településekről származó márványkövet használtak újra a helyiek. Busbecq leírásából azonban a folytatásban az is kiderül, hogy a márványtömbök temetői újrahasznosításának milyen más okait véli meglelni.

A hiénáról

Arról már korábban is olvashattunk, hogy Busbecq útja során beszámol az általa látott, Európában nem vagy kevéssé ismert állatokról, így a sakálokról és az angórakecskékről is. A folytatásban egy másik, Anatóliában is előforduló állatról ír: a hiénáról.

„A törököknek egyébként szokásuk, hogy a távolból hatalmas köveket hozzanak az övéik sírjaira, s lefedjék azokat, melyeket amúgy semmilyen rájuk dobott föld nem terhel. Ennek oka, hogy – amikor a halottat vádló rossz szellem (ahogy azt ők hiszik), azt követeli, hogy a holt adjon számot életéről, míg a jó szellem pedig védi azt – legyen helye a halottnak, hol ülni tud, s felállni is, hogy ügye védelmében könnyen felszólalhasson.

Ezért tehát nehéz követ dobnak rá, hogy a holttestek biztonságban legyenek kutyáktól, farkasoktól és más állatok által okozott sérelmektől, mely állatok között főként a hiéna az ő vidékeiken igen gyakori. Ez az állat leás a sírokba, kiszedi onnan a holtakat, elviszi azokat saját fészkébe, melynek közelében hatalmas halom emberi csontot, igavonó és mindenféle más állatok maradványait látni. A hiéna némileg alacsonyabb a farkasnál, de nem rövidebb annál; szőre hasonló, bár valamivel durvább, s nagy, fekete foltokkal tarkított; feje gerincéhez mindenféle ízület nélkül csatlakozik, így amikor hátra akar nézni, teljes testével hátra kell fordulnia.

Szerelmi ügyekben a törökök és a régiek is nagy erőt tulajdonítanak neki. S bár kettő példányuk is volt Konstantinápolyban akkoriban, mégis vonakodtak nekem eladni őket, mondván, hogy azokat a Szultánának tartották fenn – így nevezik a szultán feleségét –, akiről a köznép úgy tartotta, hogy férje vonzalmát bájitalokkal és mágikus művészettel tartja fenn, ahogy azt mondottam. Belon mindazonáltal téved, amikor a hiénát macskának vagy cibetmacskának véli.”

Busbecq, amikor a Szultánáról ír, nyilván Hürremre utal, akiről feljegyzései korábbi részeiben már valóban mondott érdekes dolgokat.

Pierre Belon (1517–1564) francia természettudós, aki 1546–1549 között beutazta Görögország, Kis-Ázsia, Egyiptom, Arábia és Palesztina vidékét, Les observations de plusieurs singularitez et choses memorables trouvées en Grèce, Asie, Judée, Egypte, Arabie et autres pays estranges című, 1553-ban megjelent művében ír a hiénáról is. Busbecq, ahogy láttuk, a fenti idézetben polemizálni látszik Belon azon állításával, hogy a hiéna macska vagy cibetmacska lenne; s bár a hiénafélék négy faja megjelenésében ugyan jobban hasonlít a kutyafélékhez, a hiénák fejlődéstörténetét tekintve mégis Belonnak van igaza: a hiénafélék a cibetmacskafélékkel és a macsakafélékkel is rokonságot mutatnak.

A Kis-Ázsiában is honos csíkos hiéna a hiénafélék egyetlen olyan faja, mely eredetileg Afrikán kívül is előfordul – életmódját tekintve jobbára dögevő, csupán kisebb állatokat ejt el élve. Az alábbiakban Busbecq az eredetileg kollégájának és barátjának, Nicholas Michault-nak írt szövegben így fordul a levél címzettjéhez:

„Most pedig nevess, amennyit jól esik, mint aki soha nem nevetett. Olyan történetet fogsz hallani, melyet én a nép szájából hallva mesélek el most neked. Úgy mondják, hogy a hiéna, melyet ők maguk zirtlannak hívnak, érti az emberi nyelvet (a régiek szerint imitálja is azt), minek okán a vadászok az alábbi módon ejtik el őket. Elmennek barlangjáig, mely, ahogy mondottam, könnyen felismerhető a csonthalmokról. Egyikük egy kötéllel bekúszik, annak másik végét a kívül levő társaira hagyja, majd többször elismétli: Ioctur Ioctur ucala – ’nincs itt, nem találom’, s bemászik. E szavakból viszont a hiéna úgy gondolja, hogy rejtve maradt és nem vették észre, s nem moccan, míg lábát a kötéllel meg nem kötik, rögtön azután, hogy a vadász azt kiabálja, a hiéna nincs sehol. Aztán a vadász ugyanezen szavak kíséretében visszavonul. De amint kijut a hiéna fészkéből, hirtelen hangosan azt kezdi kiáltani, hogy az bizony ott van bent, ezt megértve pedig a hiéna hirtelen mozdulattal menekülőre fogja, ám próbálkozása sikeretelen: a vadászok, akik ahogy mondottuk, a lábára rakott kötéllel visszatartják. Ezek után aztán, úgy mesélik, vagy megölik, vagy nagy ügyességgel élve elfogják. Vadállatról lévén szó, nagyon erősen védi magát. De a hiénáról ennyi elég.”

A latin eredetiben tehát Busbecq a török sırtlan ’hiéna’ szót zirtlan formában adja vissza, majd egy mondat leírásával is próbálkozik – utóbbinak azonban csak részleges fordítását adja. A Busbecq által Ioctur, ioctur ucala alakban közölt mondatban könnyen felismerhető a yoktur (tkp. yok + tur, ’nincs’) szó nyomatékos és kétszer is megismételt alakja – ennek latin fordítását közli is a szerző; ám adós marad az ucala szó értelmezésével. Akkor sem jutunk közelebb a megfejtéshez, ha feltételezzük, hogy az ukalâ ’tudálékos, okoskodó, beképzelt’ szóról lehet itt szó. Más elképzelések szerint az akıllı ’okos, eszes, megfontolt’ szó félrehallása és -írása állhat a rejtélyes ucala mögött: ebben az esetben az állat eszességét elismerő egyfajta bókként értelmezhetjük a megnyilvánulást. További lehetséges magyarázat, hogy a yakalamak ’elkap, elfog, elcsíp, feltartóztat’ jelentésű ige felszólító módú alakjáról van itt szó: ebben az esetben ucala a yakala eltorzult alakja lenne.

Ahogy azt Busbecq korábbi írásaiban már láthattuk, amikor számára új és szokatlan állatokról ír, előszeretettel hivatkozik az antik szerzőkre, köztük Pliniusra. Nincs ez másként a hiénáról szóló leírásában sem.

Plinius a hiénákról

Ennél a pontnál érdemes elolvasni azt, amit az idősebb Plinius ír a hiénáról Naturalis Historia című művének VIII. könyvében. Az alábbi idézetet olvasva egyrészt jobban megértjük, mire is utalhatott Busbecq akkor, amikor arról írt, hogy szerelmi ügyekben már a régiek is nagy erőt tulajdonítottak a hiénának; másrészt Busbecq leírásában számos elemről kiderül, hogy Pliniust idézi; harmadrészt azt is be kell látnunk, hogy bizonyos, pl. a hiénák vadászatára vonatkozó elemről az antik szerző hallgat; negyedrészt pedig vannak olyan részek Plinius leírásában, melyeket Busbecq nem említ.

„Az, hogy a hiénák mindkét nem természetével rendelkeznek, és felváltva az egyik évben hímnek, a másikban nőstények lesznek, és hogy képesek hím nélkül utódot szülni, a közhiedelem szerint igaz, Aristoteles tagadja. A hiéna nyaka és sörénye a gerince meghosszabbításaként előre nyúlik, és nem tud hátrafordulni, csak ha az egész testével körbefordul. Ezenkívül még sok különlegességet beszélnek róla, mindenekfelett azt, hogy a pásztorok kunyhói között utánozza az emberi  beszédet, az egyikük nevét meg is tanulja, hogy így kicsalva széttépje. Továbbá azt, hogy utánozza az ember hányását, hogy odacsalja a kutyákat, akikre aztán rátámad; hogy ez az egyetlen élőlény, aki sírokat kapar ki, hogy rátaláljon a testekre; hogy nőkre ritkán támad; hogy a szemük színének ezerféle váltolzata van, és azokat váltogatják. Ezenkívül azt is beszélik, hogy a kutyák kontaktusba kerülve a hiéna árnyékával elnémulnak, és hogy a hiéna valamiféle mágikus képességének köszönhetően minden élőlény, akire már háromszor ránézett, állva marad, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

Ettől az állatfajtától megtermékenyülve szüli az aethiopiai nőstényoroszlán a corocottát, amely ugyanúgy utánozza az emberek és a háziállatok hangját. Szemei folyamatosan nyitva vannak, szájának egyik oldalán sincs foghús, hanem összefüggő fogazat: és hogy ezek az összekoccanástól nehogy megkopjanak, valamiféle tokba illeszkednek. Iuba szerint Aethiopiában a mantichora is utánozza az emberi beszédet.

A legtöbb hiéna Africában születik, melynek földje a vadszamarak sokaságát is ontja.”

Leírása elején Plinius minden bizonnyal a Kis-Ázsiában is honos csíkos hiénáról szól; az pedig, hogy a hiénákat hermafroditáknak hitték, minden bizonnyal annak tudható be, hogy a hímek és nőstények ivarszervei hasonlítanak egymásra. A Plinius leírásának végén szereplő corocotta (vagy másként crocotta) pedig egy jobbára mitikus lény, ám az igaz, hogy erős állkapcsa és bizonyos egyéb tulajdonságai miatt az Afrikában honos foltos hiéna tudományos neve (Crocuta crocuta) ennek a mitikus állatnak a nevére nyúlik vissza. Minden bizonnyal a foltos hiéna emberi vihogásra emlékeztető hangja miatt gondolhatták azt a régi utazók, hogy a hiéna esetleg képes az emberi beszéd utánzására is.

Plinius fenti idézetében szól még a mantichoráról (mantikór) is; ez az emberfejű és orszlántestű lény azonban szemben a később a leírásban szereplő vadszamárral teljesen a képzelet szülötte, mitologikus lény.

Érmékről és növényekről

Anatólia ezen vidékein járva Busbecq érdeklődését nem csupán a hiénák keltik fel, hanem az ókorból származó pénzérmék is, melyeket nagy mennyiségben találnak mindenfelé. Így ír:

„Ugyanott régi érmeket találtunk nagy mennyiségben, főként a kései császárok, Constantinus, Constans, Justinus, Valens, Valentinianus, Numerianus, Probus, Tacitus és más hasonlók idejéből. Ezeket a törökök számos helyen súlyokként használják, magától értetődően drachmaként vagy féldrachmaként, és Giaur mangurinak neveznek, azaz mintha azt mondanád: a pogányok avagy a hitetlenek pénze. Sok érme volt továbbá Ázsia közeli városaiból: Amysusból, Sinopéből, Comanából, Amastrisból és Amásziából, utazásunk végcéljának városából is. Itt egy rézműves, akitől érmeket akartam szerezni, rettenetesen felbosszantott azzal, hogy – úgy mondta – néhány nappal korábban volt egy teljes fazéknyi érméje; ezekből néhány bronz edényt készített, mivel úgy vélte, hogy nem volt semmi hasznuk vagy értékük. Nagyon sajnáltam ennyi antik relikvia pusztulását. Azzal áltam rajta bosszút, hogy azt mondtam neki, ha még mindig meglettek volna azok az érmék, száz aranypénzzel fizettem volna értük. Elküldtem hát, s olyan szomorú volt az őt ért veszteség miatt, mint amennyire én sajnáltam a régiségek elvesztését.”

A Busbecq által a fentebbi passzusban említett uralkodók az i.sz. 3. és 4. században uralkodtak. Amikor Constantinust említi, Busbecq gondolhat akár I. (Nagy) Constantinus (306–337), vagy II. Constantinus (337–361) személyére is. Constans (337–350), II. Constantinus (337–340) és II. Constantius (337–361) I. (Nagy) Constantinus három fia volt, akik egymás között felosztották a birodalmat: II. Constantinus a nyugati provinciákat kapta, Constantius a birodalom keleti felét, Constans pedig Itáliát, Illyriát, Macedóniát és az afrikai provinciákat – Constans előbb leszámolt II. Constantinusszal, majd Constans halála után II. Constantius lett (rövid ideig) a birodalom egyeduralkodója. I. Valentinianus (364–375) öccsét, Valenst (364–378) nevezte ki a birodalom keleti felének társcsászárává. Jusztinusz (vagy Iusztinosz) néven két bizánci császárt is számon tart a történelem: I. Iusztinosz 518–527 között, II. Iusztinosz pedig 565–578 között uralkodott. Numerianus 283 és 284 között, alig egy évig volt római császár, Probus 276–282 között, Tacitus pedig 275 és 276 fordulóján, alig 9 hónapig ült a császári trónon.

A Busbecq által itt említett települések közül Amysus a mai Samsun, Sinope a mai Sinop; Comana (Pontica) az ókori Pontus területén létezett egykoron; Amastris a mai Amasra, Amásziáról pedig korábban már többször is szóltunk.

Érdekes Busbecq azon megjegyzése, hogy – amennyiben nem olvasztják be az antik érméket – a törökök súlyként használják a római és bizánci uralkodók vereteit, s azokat Giaur manguri, azaz a pogányok, a hitetlenek pénze néven illetik.

A giaur szóban könnyen felismerhetjük a magyarban is meglevő ’gyaur’ szót, melyről az Etimológiai szótár a következőket írja:

„gyaur [1542] Oszmán-török jövevényszó, mely a horvát-szerb közvetítéssel is nyelvünkbe kerülhetett, vö. oszmán-török kâfir, gâvur ’hitetlen, nem muzulmán ember’. Vö. még horvát-szerb nyelvjárási ćàfir, đàur, kàur ’ugyanaz’. Az oszmán-török szó az újperzsa kāfir ’hitetlen’ szóra vezethető vissza, ez utóbbi pedig arab eredetű.”

A Busbecq által lejegyzett manguri pedig minden bizonnyal a mangır, a szlengben ’zsé, suska, lóvé’ jelentéssel bíró szóra vezethető vissza.

Busbecq ezek után a környéken talált növényekről is szól:

„Azon növények közül pedig, melyekkel utunk során találkoztunk, nem volt sok, melyet ne ismertünk volna. Többségük olyan, amelyek nálunk is megélnek, csupán a talajtól függően vagy jobban, vagy rosszabbul nőnek. Az Amomumot, melyről Dioscurides azt írja, hogy előfordul Pontusban, sehol nem találtuk. Így hát nem tudom, hogy ez a növény kihalt vagy más vidéken kell keresni.”

Az Amomum ma a gyömbérfélék egyik családjának neve; ide tartozik a kardamom is. A latin amomum a görög ἄμωμον alakra megy vissza, mely minden bizonnyal egy indiai fűszernövényre utalhatott – nem csoda hát, ha Pontus vidékén Busbecq nem is lelte meg ezt a növényt.

Pedanius Dioscurides (kb. 40–90) görög származású orvos, botanikus és gyógyszerész volt, aki De Materia Medica (görögül: Περὶ ὕλης ἰατρικῆς) című művében egy sor, általa ismert gyógynövényt és ezek használatát is leírja – a mű számos változatban maradt fenn az utókor számára; ezek egyike, a Vienna Dioscurides néven ismert, 6. századi bizánci, illusztrált kézirat megtalálása és Bécsbe juttatása történetesen épp Busbecq nevéhez fűződik, ahogy erről a későbbiekben még olvashatunk majd – a sorozat folytatásában azonban előbb arról értesülünk, mi is történt a követség Ankarába történő megérkezésekor.

Források:

André Rousseau (ed.): Sur les traces de Busbecq et du gotique. Presses Universitaires de Lille, Lille, 1991

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete (Főszerkesztő: Zaicz Gábor). Tinta, Budapest, 2006

Idősebb Plinius: Természetrajz VII-VIII. Az emberről és a szárazföld élőlényeiről. Kalligram, Budapest, 2014

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Horváth Krisztián – Türkinfo