Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Hıdrellez és Szent György 1555-ben

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

Van abban valami elfogadhatatlan a nyugatról érkezett látogató számára, ha úgy véli, keleten megcsúfolják hiedelemvilágát – mert hát milyen dolog az, ha valaki sárkányölő Szent Györgyről azt a valótlanságot állítja, hogy Nagy Sándor seregének parancsnoka is volt… Abszurdum! Skandallum! Botrány! Elfogadhatatlan! Ez a tények tudatos meghamisítása! – Interkulturális kalandozás a hiedelmek világában, 1555-ből.

Ogier Ghiselin de Busbecq lovagnak, I. Ferdinánd király követének 1554–1555-ös követjárását bemutató sorozatunk előző részében arról olvashattunk, hogy a Kızılırmaik folyó partjára érő Busbecq és csapata a helyi gasztronómia világával ismerkedve kifejezett elismeréssel szól annak néhány jellegzetes fogásáról. Úgy tűnik, a Busbecq számára addig ismeretlen világ és kultúra elemeivel szemben a királyi követ az utazása során eltelt hónapok során egyre inkább elfogadóan, de legalábbis megértően nyilatkozik – bizonyos pontoknál azonban még erős kulturális ellenállást tapasztalhatunk a Flandriában született követ részéről. Hogy a látottakkal és hallottakkal szemben Busbecq útitársának, Hans Dernschwamnak kifakadásairól már ne is szóljunk.

Tovább Amászia felé

Sorozatunk előző részében arról olvashattunk, hogy a követség 1555. április 2-án megérkezik Algeos (Dernschwamnál Alla Gwys) településére, ahonnan másnap tovább indulnak Amászia felé. Az út során más kisebb települések (így Goukurthoy, Dernschwamnál Csukur Köj; ma Çukurköy) és Choron (Dernschwamnál Csorum; ma Çorum) érintésével eljutnak egy Theke Thoi (avagy Tekke Köy, Dernschwamnál Alvan Cselebi; ma Elvançelebi) nevű helyre, ahol az ottani dervisektől csupa érdekességet tudnak meg Szent Györgyről, akit a helyiek Hıdrellezzel azonosítanak. Busbecq így ír az útról és a Hıdrellezzel kapcsolatos információkról, akiről ő írásában Chederle néven emlékezik meg:

„A Halys folyó partjától, melyet a törökök, úgy vélem, Aitoszunak mondanak, Goukurthoybe jöttünk, innen meg Choronba, aztán Theke Thioiba. Itt sokat tanultunk a török szerzetesektől, akiket dervisnek hívnak, s kiknek ezen a helyen egy híres épületük van, egy nagy testi és lelki erejű, Chederle nevű hősről, akiről azt mesélik, hogy ugyanaz, mint a mi Szent Györgyünk, s akinek ugyanazokat tulajdonítják, mint amit mi a sajátunknak: nevezetesen, hogy megmentett egy szüzet attól, hogy egy hatalmas és szörnyűséges sárkány megölje.

Ehhez még sok más egyéb történetet is fűznek és kedvükre találnak ki újakat, hogy távoli vidékeken kalandozott, amikor eljutott egy folyó partjára, melynek vizéből, ha iszik az ember, halhatatlanságot nyer. Hogy ez a folyó a világ mely részén van, nem mondják meg, hacsak nem Utópiába kell helyeznünk. Annyit mondtak, hogy a folyót nagy homály és sötétség fedi, s hogy Chederle után más halandó nem jutott el odáig, hogy megpillantsa: Chederle maga pedig, mentesülvén a halál törvényei alól, ide-oda bolyong kiváló lován, mely ló azzal, hogy ivott a vízból, levetette magáról a halandóságot. Azt mondják, örömét leli a harcban és ott van a jó ügyek vagy azok védelmében, kik segítségét kérik, bármi legyen is vallásuk. Nevetséges történetek ezek, de ez még inkább megérdemli, hogy nevetség tárgya legyen: azt mondják róla, hogy egyike volt Nagy Sándor társainak és barátainak.

A törököknek fogalmuk sincs korokról és a korszakokról, és minden történetet csodás módon összekevernek és összezavarnak: ha éppen az jut eszükbe, nem haboznak azt állítani, hogy Salamon király mestere Jób volt, Nagy Sándor pedig seregének parancsnoka, vagy még ennél is abszurdabb dolgokat.”

Hıdrellez ünnepe, mely május 6-ra, Szent György napjára esik, egy igazán összetett ünnep. Maga Hıdrellez is összetett figura: leginkább két muszlim próféta, Hizir (Khidr, Khizr) és Ilyaz (Illés, Éliás) alakjait vélhetjük benne felfedezni.

S ha még ez sem lenne elég, Busbecq további színes részleteket árul el Chederle-Hıdrellez alakjával kapcsolatban; de arról is ír, hogy bizony a környéken sok a kígyó és vipera:

„Van abban a mecsetben (így hívják a törökök szentélyüket) egy nagyon tiszta vízű, különleges márványból épült kút. Azt akarják elhitetni, hogy ez Chederle lovának vizeletéből fakad, melyet az ezen a helyen engedett ki. Továbbá számos más történetet mesélnek Chederle társairól, a lovászinasáról, a nővére leszármazottjáról, kiknek sírját a közelben büszkén mutogatják, és arról próbáltak meggyőzni bennünket, hogy naponta számos áldás száll majd ránk majd az egekből, ha közbenjárásukért esedezünk. Ugyanilyen babonásan emlegették azt is, hogy ha a kövek darabjait, vagy magát a földet, melyen állva Chederle várta a sárkányt, italba keverjük, jó ellenszere a láznak, a fej- és szemfájásnak.

Az egész vidék tele van kígyókkal és viperákkal, olyannyira, hogy emberek számára megközelíthetetlenek a nagy melegben a napon sütkérező fenevadak sokaságától.

S nehogy elfeledjem, a törökök nagy nevetéssel nézik a görögök templomaiban Szent Györgyöt, akit, ahogy mondtam, a maguk Chederlejének vélnek, s aki úgy van lefestve a képeken, hogy neki egy fiú, ki mögötte a ló hátsóján ül, bort kever és kínál, ugyanis a görögök általában így ábrázolják Szent Györgyöt.”

Hans Dernschwam, Busbecq útitársa, az 1555. április 3-5. között megtett útról – a tőle már megszokott, a más kultúra iránt kevéssé fogékony és toleráns stílusában – szintén részletesen ír.

Német és magyar rabok Anatóliában

Dernschwam leírásából megtudjuk, hogy lassan-lassan nem csak I. Ferdinánd követei, de a perzsa követség is megérkezik a szultán amásziai táborába.

„Április 3-án Alla Gwysből hat órakor felkerekedtünk, és kelet felé vonulva két órakor, hat magyar mérföldnyi út megtétele után, Csukur Köj faluba érkeztünk.

A tegnap látott Halys folyót ma egész napon át láttuk s jobbról hagytuk el a kopasz hegyek alján, s magas fekete heggyel átellenben.

Ugyanazon az oldalon, vagyis a víz túlsó partján sok falu, sok szénakazal, közel a folyóhoz. Itt minden a császár tulajdona.

[…]

A szóban forgó nap során nyolc, szamárháton vonuló törökkel találkoztunk. Állítólag kalmárok, selymet szállítanak Bruszába. Mint mondják, perzsa követség közeleg a császárhoz.

[…]

Az országút egy falun keresztül haladt át. Néhány nappal korábban itt vadászott és táborozott a császár kíséretével együtt, mindent fel is éltek. A falu neve Kutlar Szaraj.

[…]

Április negyedikén Csukur Köjből reggel hat óra tájban megindultunk kelet felé, és öt óra leforgása alatt elérkeztünk Csorum városába. Nehéz, hosszú utat tettünk meg. Csaknem az egész nap folyamán egy hosszan elnyúló, magas, sziklás hegyen át vezetett az utunk, melynek során átkeltünk a Halis folyón. […]

Csorumot, ezt a török várost máshol még falunak sem igen neveznék. Falak nem védik, egy hegy lábánál, völggyel szemben terül el; szép, kiterjedt síkság, termőföld övezi. Szőlőskerteknek azonban nyoma sincs. A nyomorult parasztnép alacsony, tető nélküli, csupán földdel borított házai gyeptőzegből kitermelt, ki nem égetett agyagtéglékból épültek. De láttunk két kőből készült mecsetet is.

Széna nincs, így hát szecskával etettük lovainkat. Árpa pedig – igaz, jó pénzért – mindenkor akadt, de a kenyér rossz, a bor silány; egy örmény faluból hozták a városba.

A város lakói görögök, örmények és törökök. Mi a város előtt egy tisztáson táboroztunk, közel a temetőjükhöz, mely egy dombon helyezkedik el és jókora kiterjedésű. A temetőben sok régi oszlop és egyéb odahurcolt faragott kő, rajtuk olvashatatlanná vált görög szövegek.”

Csorum (Çorum), melyet Dernschwam még városnak sem igazán talált, ma egy negyedmilliós település, Amásziától jó 90 km-re. A városban tapasztalt, ám már ismerős hiányok – a bor és a kenyér is rossz, a házak csapnivalóak – mellett a korábban már ugyancsak megfigyelt más jelenségekkel is találkozik Dernschwam: a török temetőkben antik épületek odahurcolt és újrahasznosított maradványaival.

Korábban már olvashattunk arról, hogy az út során számos alkalommal találkoznak Közép-Európa különböző országaiból idehurcolt rabokkal: ezúttal is sor kerül hasonló találkozásra. Dernschwam így ír:

„Ugyanitt egy Hans nevű német posztóműves járult elibénk – a sziléziai Frankensteinben látta meg a napvilágot –, akit a szolnoki várban ejtettek foglyul. Apja, Hans Lorencz szintén posztókészítéssel foglalkozott. Ez a rab korábban Bécsben dolgozott Hans Poller gyapjúszövet-készítőnél. Rajta kívül még vagy hat további német eszi itt a rabság kenyerét. De több magyar rab is felkeresett bennünket; ők is szerették volna, ha kiváltjuk őket.

A szóban forgó napon, pénteken a törököknek ünnepnapjuk volt. Szokásuk szerint felkeresték temetőiket és ott ájtatoskodtak. Mi magunk nem tettük be oda a lábunkat, mert a nagy kiterjedésű temetőben egykönnyen elrabolhatják az embert.”

Dernschwam a már Busbecq által is leírt, Szent Györggyel kapcsolatos megjegyzéseket is tesz.

Szent György és a sárkány

A helység, ahol a Szent György-kultusz helyi változatával Dernschwam találkozik, Alvan Cselebi (Elvançelebi) nevét pedig egy 13-14. században élt bizonyos Aşık Paşa nevű költő és szerzetes fiáról kapta, aki itt élt és itt is temették el.

„Április ötödikén reggel hat órakor vonultunk tovább Csorumból. Tizenegy órakor érkeztünk meg egy Alvan Cselebi nevű faluba; a császár itt néhány nappal korábban menetelése során egy éjszakát a vadaskertben töltött. A dervisek hajléka után Tekjének nevezik, ami nálunk annyit jelent, mint derviskolostor, remetelak, mint amilyen a görög kalugyereké.

[…]

Alvan Cselebi faluban egy fából épült mecset áll; mellette vertünk éjszakára tábort.

Ugyanitt a derviseknek – miként az a falazatból megállapítható – régi épületek kitördelt köveiből egyszerű kőtemplomuk áll. Nem lehet tudni, hogy a törökök emelték-e, vagy pedig a régi keresztények; lerombolt épület benyomását kelti.

[…]

Az országút mellett emelkedik, és öt sültbolond parasztféle lakik benne, akik alamizsnából tartják fenn magukat, de suttyomban rablással és egyéb gazságokkal egészítik ki bevételüket. Cigányok módjára mindig készen állnak bármilyen gazemberség elkövetésére. Amiben laknak, valójában nem mondható háznak, hanem afféle agyagból-sárból tapasztott viskónak, melyben az ember ki sem tudja egyenesíteni a derekát. Az ajtó annyira alacsony, hogy disznó módjára kell bekúszni a hajlékukba.”

Dernschwam itt leírja, hogy az épület hat helyiségre oszlik, melyek közül az egyikben – leírása szerint – Szent György barátjának földi maradványai nyugszanak, egy másik helyiségben pedig a szent egy még közelebbi barátjának, magának Alvan Cselebinek állítottak emléket. Mindezzel kapcsolatban a véleményét nem igazán véka alá rejtő Dernschwam így ír:

„Mivel ezek a dervisek egytől egyig képmutató, minden hájjal megkent agyafúrt parasztok, csupa hazugsággal töik a nép fejét, akár a mi szerzeteseink. Viseletük nem tér el a többi törökétől, nem tudnak sem írni, sem olvasni, és minél együgyűbb, bárdolatlanabb közülük valaki – vagy minél jobban tudja magát ilyennek álcázni –, annál szentebb férfiúnak tartják. Ezért mondják, hogy Törökországban három jelenség kelti fel az ember figyelmét: hogy a férfiak női fejkendőt viselnek; hogy a nők férfi alsóneműt, azaz gyatyát hordanak; és a bolondokat szentként tisztelik. Ez utóbbiak közül többnek jól őrzött és gondozott sírját láttuk Konstantinápolyban és a Dzsáfer Baba börtöntoronynál.

Hogy ki is volt Alvan Cselebi, arról nem maradt írásos emlékük. Cselebi törökül annyi, mint nemesember vagy patrícius.

A másik kápolnában nyugvó bolondról, akinek – mint megtudtam – szintén valami sajátságos nevet adtak, csak annyit, hogy nem egyéb merő kitalálásnál. Egyesek Szent György fivérének vagy unokaöccsének, mások Szent György egyik csatlósának, derék vitézének mondják. Aki manapság nagy kényúr a törökök között, általában sokkal inkább különb síremléke lehet, mint az átlagos emberfiának; kőemelvényen nyugszik, mellette a szokásos mecsettel. Ehhez alapítvány útján rendszeres jövedelmet biztosítanak a pap számára. A törökök szigorúan ügyelnek arra, hogy a sírokat senki se merészelje meggyalázni, feldúlni vagy éppenséggel kihantolni. Éppen ezért széles Törökországban a török temetőkben nyugvókat sohasem hantolják ki; a halottat sohasem temetik korábbban elhunytak mellé. Emberi csontok sehol sem láthatók. Mindez maga után vonja azt, hogy a nagyobb városaik mellett fekvő temetőik széltében-hosszában rendkívül kiterjedtek. Minden egyes síron a fejnél és a lábnál emlékkő áll, sőt az egész sírt is kövek övezik; mindehhez úgy jutnak hozzá, hogy a nagyszerű régi épületeket szétszedik és a köveket temetőikbe hurcolják, melyekben aztán széttört állapotban ott találhatók minden ország legszebb oszlopai és egyéb márványkövei. A szoborábrázolásokat különös gonddal zúzzák össze.

[…]

Egyetlen szentet sem tartanak olyan nagyra, egyetlen szentről sem tudnak annyit, mint Szent Györgyről, akit Hidrellesznek neveznek. Szerintük hírneves lovag volt Kappadókiában és hogy voltaképpen meg sem halt, hanem ma is él. Aki őhozzá folyamodik, légyen bármilyen hiten is, azt megsegíti. A dervisek széniora a püspök úrnak [Verancsics Antalnak] sok efféle csacska mesét hordott össze, így azt is, hogy ha valaki Szent György előbb mondott két barátjának vagy csatlósának közbenjárását kéri, az is meghallgatásra talál.

Az egyik kápolnában egy férfit és egy nőt találtunk; az asszony – erős, fiatal fehérnép – egy gyermekkel a padozatra helyezett szőnyegen a síremlék mellett feküdt.

Jóllehet Szent György históriájáról hazugságokon kívül semmit sem tudnak, mégis makacsul hajtogatják ezeket a hiú szóbeszédeket. Említést tettek egy sárkányról, mely erre lakozott. Április 6-án a püspök urat elvezették arra a hegyre, ahol a sárkány tanyázott. Fent a hegytetőn egy kövekkel kirakott, hat lépés hosszú kijelölés látható; ilyen hosszú volt – úgymond – a sárkány. Mély – alkalmasint immár beomlott – üregek a hegybe vájva. Mint mondják, errefelé nyáron igen sok a vipera.

A hegy tövében egy különös alakzatú márványkövön két patkó látható, valamint egy nyereghez hasonló képződmény. A mirákulumot Szent Györgynek tulajdonítják, de egész mivolta nem erre vall.

A dervisek elmondták, hogy ott, ahol templomuk áll, annak közepén egy kőből víz zubog fel, melyet Szent György lovának lába fakasztott. Valójában azonban – miként azt a nyílásból megállapíthattuk – a vizet máshonnan vezették ide. Egyébként a templomból a víz egy vályúba ömlik, melyből a tevéket s egyéb állatokat itatják.

A sárkányt törökül ezsderhának, másik nevén effrennek nevezik; a két szó azonos értelmű.”

A perzsa eredetű ejderha ’sárkány’ jelentésű szó mellett szereplő effren (avagy evren) minden bizonnyal a török mitológiában ismert sárkány lehet; ma ’világmindenség’ jelentéssel.

A folytatásban Busbecq és csapata megérkeznek Amásziába, a szultán táborába.

Források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. (Közreadja: Tardy Lajos) Európa, Budapest, 1984

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Horváth Krisztián – Türkinfo