Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Ankara 1555-ben

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

I. Ferdinánd király követe, Ogier Ghiselin de Busbecq útban Konstantinápolyból Szulejmán szultán amásziai táborába 1555. március 28-án érkezik meg Ankarába. A követség tagja Hans Dernschwam is; kettejük leírásából érdekes kép bontakozik ki előttünk a 16. századi Ankaráról.

Az Ogier Ghiselin de Busbecq 1554–1555-ös követjárását bemutató sorozatunk egyik korábbi részében láthattuk, hogy a követség 1555. március 9-én indul el Konstantinápolyból Szulejmán szultán amásziai táborába. A követség tagjaként utazó Hans Dernschwam útleírásából pedig napra pontosan tudjuk azt is, hogy a követség március 28-án érkezik meg Ankarába.

Ankara és Galatia

Busbecq így ír az Ankarába való megérkezésről:

„Ankarába érkeztünk, a 19. állomáshelyünkre Konstantinápoly óta. Ez [Ankara] egy város Galatiában, a Tectosages egykori székhelye, mely nem ismeretlen Plinius és Sztrabón előtt: ami viszont belőle most megmaradt, az csak egy része lehet a régiek városának. A kánonok Anquirának hívják.”

Az Anatólia belsejében található ókori Galatia a Balkánt i. e. 278 után elözönlő, ezt követően Kis-Ázsiába is átvonuló és ott letelepedő kelta galatákról kapta a nevét, akiket Bithynia királya, I. Nikomedész hívott a területre. I. Nikomedész nevével sorozatunk korábbi részében már találkozhattunk: annak kapcsán, hogy Busbecq és kísérete 1555 márciusának elején az ókori Nicomediában, a mai İzmitben jár, olvashattunk arról, hogy a várost I. Nikomedész alapította.

A galaták három törzs szövetségéből (Tolistobogii, Tectosages, Trocmi) álló csoportot alkottak – a Tectosages Galatia központi területein telepedett le, ahol Ancyra, a mai Ankara lett a központjuk.

Plinius, akire Busbecq oly gyakran utal és hivatkozik (ahogy tette ezt sorozatunk előző részében is), Naturalis Historia című művének V. könyvében utal a Tectosages és Ancyra kérdésére; Sztrabón pedig, aki egyébként a véletlenek különös összjátéka folytán történetesen épp annak az Amásziának a szülötte, ahova Busbecq és kísérete éppen tart, s akire Busbecq a korábbiakban már szintén hivatkozott, Geógraphika című művének XII. könyvében szól ugyanerről a kérdésről.

Hans Dernschwam, aki Busbecq kíséretében érkezik Ankarába, így ír arról a másfél napról, melyet Ankarában töltöttek:

„Március 28-án indultunk el Kutilinból a törökül Angurnak nevezett Ancirába. Tíz órakor érkeztünk oda. A szabadban táboroztunk és 29-ig ott vesztegeltünk.

Bal felé kis folyóvíz, malommal. Az országút mentén régi temető. Meglehetősen bővizű patak folyik mifelénk Ancira felől. Dimbes-dombos tájon szép, bevetett völgyek.

[…]

Ancira városát görögök, örmények, zsidók és törökök lakják.

[…]

Amikor március 28-én délidőben bevonultunk Ancirába, a városban székelő beglerbég-pasa nagy tömeg csikót hajtatott ki úgy, hogy mögöttük egy ember ostorral buzdította őket. Így állapítják meg a törökök, hogy melyikből lesz gyors futású ló; kilovagolt százötven katonája élén.

Így aztán ezen a napon a városnak jóformán az egész lakossága, mintegy két-két és félezer mihaszna, mind kitódult. Maga a pasa is kilovagolt százötven katonája élén.”

Attól eltekintve, hogy Ankarában ekkoriban nem székelt beglerbég – a város csupán szandzsák központja volt – talán a fent leírt eseménynek is köszönhetően Busbecq és csapata arra kényszerül, hogy egy éjszakát a szabad ég alatt töltve csak másnap, március 29-én juthasson be a városba, ahol azt a bizonyos napot igazi 16. századi turisták módjára a város felfedezésével töltik. Dernschwam így ír:

„Március 29-én az egész napot pihenéssel töltöttük. Megtekintettük a várost, fenn jártunk a hegyen is, amelyen a vár emelkedik; mindenfelől jó kilátásunk nyílt Ancirára.

A szóban forgó Ancira – város és vár – valamikor réges-régen nagyon szép lehetett. Gyönyörű vidéken terül el, melynél szebbet emberfia nem is kívánhat.

A hegy ormán emelkedő nagy kiterjedésű várat körös-körül kváder- és egyék kövekből – de téglákból is – emelt magas fal övezi. Egyik háromszögletű őrtorony emelkedik a másik után, egymástól mintegy negyvenöt lépésnyi vagy még kisebb távolságban. Az említett magaslat előtt még egy oromsipkás, két ember magasságú bástyafolyosó is található.”

Sorozatunk korábbi részeiben már olvashattunk arról, Busbecq és Dernschwam milyen mély fájdalommal számol be az ókori épületek márványköveinek 16. századi újrahasznosításáról. Az alábbiakban Dernschwam szintén valami hasonlóról kesereg:

„A várkastélyon túl az egész hegy körül valaha sok-sok ház állhatott; helyükön most török temető található, melybe úgy temetkeznek, hogy a régebben elföldelteket soha nem hantolják ki. Minden sír fejénél-lábánál követ helyeznek el; ezekhez akként jutnak, hogy az összes szép antik épületet – templomot, oszlopot – elbontják és ide fuvarozzák.

Napjainkban a város a hegy körül széltében-hosszában kiterjedt; felkapaszkodik a hegytetőn elterülő sík térségig, de minden rend nélkül, szűk, kövezetlen sikátorokkal. Körfala nincsen; agyagból vagy kiszárított, de égetetlen téglákból épült házait nem tető borítja, hanem csupán föld. Olyan égbekiáltóan nyomorúságos viskók, hogy odahaza még disznóólaknak sem lennének jók, és csak teve-, ló- vagy öszvéristálló céljainak felelnének meg. A fundamentumok egyébként arról tanúskodnak, hogy a város egykor még sokkalta nagyobb volt. Az országút egy nagy temetőn halad keresztül, melyben sok szép, nagy, kerek márványoszlop emelkedik, de az egykorú feliratok nélkül. Mindent letördeltek és felhasználtak az agyagviskókhoz.

Továbbá: miként a város – a várral együtt – egy magas hegyen terül el, akként a szemközti oldalon is egy ilyen magas hegy emelkedik, melyen egy erőd áll. Valaha a vár és az alant elfolyó víz oltalmát szolgálhatta.”

Miközben Ankara utcáit járják, Dernschwam egy további felfedezésről is beszámol; a mai Hükümet Meydanı téren emelkedő Iulianus-oszlopról.

Iulianus oszlopa

Sorozatunk előző részében olvashattunk arról, hogy Busbecq beszámol arról: szerte Anatóliában a Constantinus-dinasztia (337–363) és az azt követő Valentinianus-dinasztia (364–378) uralkodóiank pénzérméire bukkannak; e dinasztiák több uralkodóját név szerint is megemlíti, de nem szól a Constantinus-dinasztia utolsó uralkodójáról, Iulianusról (361–363).

Iulianus, aki szemben elődeivel már trónra kerülésekor deklaráltan pogánynak nyilvánította magát, az ősi erkölcsök és a hagyományos vallásos elképzelések védelmében hivatalosan vallászabadságot engedélyezett a birodalomban, de a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy miként elődei a kereszténységet, ő a pogány rítusokat részesítette előnyben. Rövid uralkodása egyben a pogányság restaurálásának utolsó és sikertelen kísérlete volt a Római Birodalomban. Ami a jelen történet szempontjából az ő személyét különösen érdekessé teszi, az az, hogy a feltételezések szerint 362-ben ő állítatta Ankarában azt a közel 15 méter magas oszlopot, melyről Dernschwam az alábbiakban így ír:

„Az alsóvárosban egy viskónál szép, régi, magas és vaskos oszlop áll, mely nagy négyszögletű kövekből képzett széles, négyzetes lábazaton nyugszik. Az oszlopról nem állapítható meg, hogy vajon egyetlen vagy több kőből készült. Úgy faragták ki, mintha nagy – közben kisebb – abroncsok tartanák össze, úgy, mint az ábra mutatja.”

Ennél a pontnál Dernschwam leírásában egy szerény rajz látható az oszlopról; fentebb egy fénykép illusztrálja az oszlopot. Ezt követően Dernschwam így folytatja az oszlop leírását:

„Nincsen felirata; a törökök Baal Kesnek nevezték, ami annyi, mint szűzleányméz. Az a meséjük, hogy Salamon király emeltette, de ez hazugság. A törökök nem ismerik a históriát, nem is tudnak másról, mint amit együgyű szomszédaik összehordanak; képzett embereik nincsenek, még csak olvasni sem tudnak. Papjaik még azt sem tudják, hogy egyáltalán mit tartalmaznak az általuk mondott imák, lévén ezek arab nyelvűek, melyeket korábban a tudós emberek megértettek, de ma már nem ismerik az arab írást és nem értik az arab nyelvet. Mindezzel valahogyan úgy állnak, mint a mieink a templomban elhangzó latinnal.”

Dernschwam, ahogy azt a korábbiakban már megszokhattuk tőle, egyáltalán nem kedves szavakkal nyilatkozik a helyiekről, ám a fenti részben, miközben érdekes kitekintést tesz a helyiek arab nyelvismeretére, tőle merőben szokatlan módon kénytelen elismerni, hogy a latin európai ismerete távolról sem mutat jobb képet.

Dernschwam ugyanakkor nem állít valótlant akkor, amikor azt mondja: a Iulianus-oszlopon semmilyen felirat nem utal az oszlop eredetére. A törökül Julian sütunu vagy Belkıs Minaresi néven ismert oszlop utóbbi nevének értelmezésekor Dernschwam azonban sajátosan félreértelmezett etimológiát gyárt. Igaz ugyan, hogy az általa Baal Kesnek hallott kifejezés, melyet ő ’szűzleányméz’ értelemben fordít, elvben visszavezethető lenne egy valóban létező bal ’méz’ és szintén létező kız ’lány’ szóra, a valóság más. Belkıs a muszlim kultúrkörben Sába királynőjének neve – ezzel nem mellesleg a Dernschwam által a fenti idézetben Salamonra tett utalás is némileg értelmezést nyer.

A sok látnivaló mellett azonban az igazi felfedezést egy közeli római építmény falán lelik meg, nem messze Iulianus oszlopától: ez az Augustus templomának falán olvasható Res Gestae Divi Augusti, azaz a Monumentum Ancyranum. Sorozatunk következő részében ezzel az egyetemes kultúrtörténetben is páratlan jelentőségű felfedezéssel ismerkedhetünk meg.

Források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. (Közreadja: Tardy Lajos) Európa, Budapest, 1984

Harald Haarmann: Letűnt népek lexikona. Az akkádoktól a vikingekig. Corvina, Budapest, 2008

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Horváth Krisztián – Türkinfo