Egy régi örmény merénylet utóélete. Első világháborús örmény hősi halottak emléke

(Kép: Örmény katonák, Oszmán hadseregben, 1915)

Egyszerre két török kormánypárti napilap is jelentette, hogy “fényt derítettek” annak a merényletnek újabb részleteire, amelyet örmények követtek el II. Abdülhamid szultán ellen. Mindkét újság, a Yeni Akit (Új Szerződés) és a Yeni Şafak (Új Hajnal) Dr. Haluk Selvi professzor kutatásaira hivatkozik. A Sakaryai Egyetem tanára, akinek szakterülete a török-örmény kapcsolatok problémaköre, most tette közzé könyvét ama nevezetes pokolgépes támadás körülményeiről. A téma régóta ismert szinte minden részletében, kétségtelen azonban, hogy a török tudós az események követésének nem teljesen megszokott útvonalán halad, s esetenként új hangsúlyokat is elhelyez.

Mindenekelőtt kiemeli, hogy az 1890-ben Tifliszben és Genfben megalapított örmény titkos szervezetek fő célja “Nagy-Örményország” megteremtése volt, s ennek eléréséhez alkalmas eszköznek vélték a terrorizmust. Ezért volt fontos az 1905-ös merénylet “megfejtéséhez” is, hogy bemutassa a terrorcselekmények teljes “történelmi logikáját” – hangsúlyozza a történész. Selvi professzor szerint “az örményeknek volt egy nagy problémájuk: az oszmán terület egyetlen övezetében sem alkották a lakosság többségét.” Ezért választották azt a megoldást, hogy bizonyos régiókat ‘muzumántalanítsanak’ , ‘töröktelenítsenek’”…Ám 1905 táján semmilyen eszköz nem volt a kezükben, hogy tényleg valóra válthassák elképzelésüket. Mert Abdülhamid szultán Kelet-Anatóliában akkoriban éppen a saját politikáját építgette a keleti kurd nomád törzsek megszervezésével.

Dr. Haluk Selvi Merénylet a szultán ellen című tanulmányában első ízben hozott nyilvánosságra fontos adatokat a hivatalos jelentés lapjairól, a nyomozásról és az összeesküvőkről. Az eredeti jelentés ezeroldalas volt, ebből később nyolcvanoldalnyi összefoglalót készítettek a padisah számára. Ő ugyanis tökéletes épségben és egészségben túlélte az 1905. július 5-én ellene elkövetett merényletet. Kétségtelen, hogy az addig “elhibázott” negyven merénylet közül ez “járt legközelebb a célpontjához”. A szultánon egy karcolás sem esett, de ezt kivételes szerecséjének köszönhette. Pedig a merénylők mindent pontosan kiszámítottak és előkészítettek. Elsősorban számításba vették, hogy Abdülhamid soha nem tér el szokásától, és mindig kizárólag a palotája tőszomszédságában lévő Yıldız-mecsetben (Yıldız Hamidiye Camii) végzi el pénteki nagyimájának ájtatosságát. E szokásának oka pedig az volt, hogy rettegett minden erőszakos cselekménytől. Főképpen persze a merényletektől. Ezért háromszoros falgyűrűvel vétette kürül új Yıldız-palotáját, amely – a több száz hektáros területén létesített élelmiszerraktáraival, szarvasmarha-istállóival és katonai védműveivel – akár hosszú hónapokig is ellenállhatott volna bármely ostromnak. Erre elsősorban ezerfős palotaőrsége tette volna alkalmassá, amelyet legkorszerűbb fegyverekkel szereltek fel. A szultánnak a félelme sugallta azt is, hogy közvetlen közelben építtesse fel mecsetét, hogy ne kelljen messzebbre mennie, kitéve magát ezer veszélynek…

A terrorakció kitervelését és előkészítését oroszországi örmények irányították, akik kapcsolatban álltak Edward Jorris belga anarchistával. A titkos csapat két tagja, Krisztofor Mikaelján és egy Robina nevű nő heteken át figyelte a szultán mozgását a “selâmlık” alatt. Ez az oszmán szó jelölte az uralkodó ünnepélyes átvonulását a mecsetbe a pénteki nagyimára. A kitűzött időpontban a dzsámi előtt leállították hintójukat, benne az elrejtett pokolgéppel. A szerkezet 80 kiló robbaóanyagot tartalmazott, amelyet még “feldúsítottak” húszkilónyi vasdarabbal is. Az időzített bombát az eddigi tapasztalataiknak, megfigyeléseiknek megfelelően állították be. Kiszámították, hogy egy perc 42 másodpercig tart, míg a padisah imájának elmondása után kilép a dzsámiból, majd felszáll hintójába, s elhajt. Csakhogy ama bizonyos napon az ima végén az uralkodóhoz váratlanul odalépett az Oszmán Birodalom vallási főméltósága, Cemalettin efendi şeyhülislam, s néhány szót váltott vele. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy a szultán “lekéssen saját biztos haláláról”. Még mielőtt ugyanis felszállt volna a hintóba, a pontosan beállított pokolgép fülsiketítő dörejjel felrobbant. A vallási főméltóság néhány másodperces “időrablása” megmentette Abdülhamid életét. A halálpontosan felrobbanó pokolgép azonban megölt huszonhat embert, közöttük négy újságírót és három katonát. Ötvennyolcan sérüléseket szenvedtek, 20 ló kimúlt, 17 kocsi összeroncsolódott. A véres esemény szem- és fültanúi szerint a padisah bátran viselkedett, megőrizte lélekjelenlétét, s igyekezett úrrá lenni a kitört pánikon. “Ne féljetek!, Ne féljetek! – kiáltotta határozott hangon. “Őrizzétek meg nyugalmatokat!”, A tolongásban vigyázzatok testi épségetekre!” “Rettenthetetlenségével példát mutatott katonáknak és tisztjeiknek egyaránt, akik így mind hamar fegyelmezetten ismét fel is sorakoztak”- írta egy jelenlévő.

Abdülhamid ezután felszállt a hintójára, s a bakra ülve maga vette kezébe a gyeplőt. Közben az osztrák-magyar nagykövet franciául azt kiáltozta, hogy “Éljen a szultán!” “Vive le Sultan!”. A robbanás helyén 70 centiméter mély lyuk tátongott.

A sikertelen merénylet után Egy pillanatnyi késedelem címmel verset írt a korszak ismert török szabadságköltője, Tevfik Fikret. A költemény szerzője, II. Abdülhamid önkényuralmának kibékíthetetlen és ezért üldözött ellenfele, magasztalta az örmény összesküvőket, s a szultánra zúdította sistergő haragját.

A merénylet kivizsgálására azonnal bizottságot alakítottak, vezetőjévé Necip Melhame pasát, a korszak egyik legellentmondásosabb, hírhedt alakját nevezték ki. Már a nyomozás kezdetén fontos bizonyítékra leltek: egy gumiabroncs darabjára. Ez külföldi hintó jelenlétére utalt, hiszen Konstantinápolyban akkoriban még nem sok gumiabroncsos kerekű kocsit használtak. A felrobbant hintó roncsai között rábukkantak egy 11123 számozású Neseldorfer feliratra, amiből megállapíthatták, hogy a hintót Bécsben gyártották. Ezután még több bizonyíték került napvilágra, kiderült, hogy az összeesküvők hol tervezték a merényletet, hol laktak, hol és miként szerezték be a pokolgépet, és hogyan hozták be az országba, A hintó megvásárlása és az akcióval összefüggő összes kiadás együttesen 300 ezer frankra rúgott, a pénzt elsősorban Amerikában, Oroszországban és Bulgáriában gyűjtötték és küldték ottani örmények.

Az összeküvés egyik értelmi szerzőjének tartott belga Edward Jorrist letartóztatták, másoknak sikerült külföldre szökniük. A némely források által anarchistként említett Jorris a birodalomba áttelepülve anyagi biztonságot teremtett magának Konstantinápolyban. Gazdagon nősült, és szabómesterként örményeknek dolgozott. Dr. Haluk Selvi professzor szerint szocialista háttere volt. Vallomásával fontos részletekkel szolgált. Minthogy bűnösségét elismerte, halálbüntetéssel kellett számolnia. 1905. december 15-én, az ítélethirdetés előtt Belgium nagykövete az oszmán kormányhoz fordult, s kérte a vádlott kiadatását. Kérésben egy 1838. augusztus 3-ai megállapodásra hivatkozott. A nagykövet szerint a letartóztatástól az eddigi időpontig kormánya sokrétű tájékoztatást adott a konstantinápolyi kormánynak. A bűncselekményt nagyrészt már felderítették, s ezért a vádlott további fogva tartásából az oszmán államnak már nem származik semmi haszna. Ha Jorrist elítélik, akkor a büntetés letöltése céljából adják ki Belgiumnak – kérte a diplomata.

Az oszmán bíróság a következő napon azonban halálra ítélte Edward Jorrist. Ám a nagykövet még ezután, augusztus 19-én is megismételte a kiadatási kérelmet. Konstantinápoly ezt elutasította, közölve egyben, hogy a Belgium által hivatkozott 1838-as szerződést nem ismeri el ilyen értelmű jogforrásnak. Súlyos belga-oszmán diplomáciai válság keletkezett. Eközben állampolgára megmentése érdekében kifejtett erőfeszítéseit látva Belgiumhoz fordult segítségért számos más olyan fogva tartott külföldi is, akiket oszmán bíróság ítélt el bűncselekmény elkövetéséért, s akik szintén büntetésket töltötték oszmán börtönökben. E francia, orosz, angol, olasz és osztrák személyek névsorát eljuttatták a belga nagykövetségre. Mialatt minderről tárgyalások folytak, ismeretessé vált, hogy Jorrison nem hajtották végre a a halálos ítéletet. A padisah ugyanis állítólag irtózott a halálbüntetéstől, s ezért az anarchista ítéletét életfogytig tartó szabadságvesztésre változatta. Az oszmán hatóságok később sem adták ki Jorrist Belgiumnak, de a szultáni kegyelemben részesített belga szabót, akinek újra kezébe adták útlevelét, “visszaküldték Európába”….

A két kormánypárti lap által felidézett sikertelen merénylet történetében csak egyszer, és akkor is csak érintőlegesen szerepel Necip Melhame pasa neve. Az olvasó emlékezhet, hogy ő vezette a bűncselekmény hátterének feltárására alakult bizottságot. Róla semmit sem tudtunk volna meg, ha nem ismerteti életrajzát a Süzcü (Szóvivő) című, független török hírportál. (Van ilyen című nagy példányszámú atatürkista napilap is). A pasa neve egy nagy lélegzetű cikkben “tündökölt, melyet a hírportál teljes egészében az iszlám és a török történelem hatalmas “korrupciós örökségének” szentelt.

Az alkalmat a 2013. december 17-ikén kirobbant törökországi korrupciós botrány szolgáltatta, amelynek hullámai azóta már elnyeléssel fenyegetnek egy egész kormányzati rendszert és gyakorlatot. A Sözcü kindulópontja az volt, hogy az istenfélő Erdoğan fiára, Bilalra is rávetült a gyanú árnyéka. E név első viselője a kelet-afrikai Etiópia vidékéről származó fekete bőrű Bilâli Habeşî volt. Rabszolgasorból szabadították fel, Mohamed követője, majd a próféta jóvoltából a muzulmánok első müezzinje lett. De állandóan Allah nevét veszi szájára, s e jelben próbál fölébe kerekedni ellenfelének a kenőpénzek ügyében most vívott politikai párviadal két bajnoka is: az istenfélő miniszterelnök és a barátjából ellenségévé vált “tiszteletreméltó vallástanító”, Fethullah Gülen. Ezért magától adódik a kérdés: hogyan is állunk valójában az iszlámban a “megkenéssel”? Ki volt az első korrupt méltóság, köztisztviselő, és ki kinek és mikor hány aranyat fizetett?

Nem untatjuk az olvasót, csak röviden idézünk a szinte tudományos igénnyel és részletességgel megírt cikk történelmi visszapillantásából. Már Babilonban, az ősi Indiában, Egyiptomban és Rómában is törvénykönyvekben rögzítették a korrupció tilalmát. Nem is szólva a Tóráról, az Ószövetségről és Jézus evangéliumi példabeszédeiről. Az az arab szógyök, amelyből a török rüşvet=kenőpénz is származik, a kútból víz felhúzásához használt kötelet jelölte. Később abból a meggondolásból használták korrupció/kenőpénz értelemben hogy ahogy a kútból a vízhúzáshoz kell a kötél, úgy kellenek tilos dolgok megcselekedéséhez titkos érdekek. Az iszlám egyik fontos jogforrásának számító prófétai hagyományok átörökítették Mohamed szavait: “Allah átka sújtsa a kenőpénzt adókat és elfogadókat, nemkülönben a közöttük közvetítőket!” Az iszlám első adójának számító zekât (zakát), az önkéntes alamizsna beszedésével megbíztak több embert, akik számára a befolyt összegből kifizették az e munkájukért járó bérüket is. Mohamed egyszer egy Abd-Allah nevű muzulmán feladatává tette, hogy gyűjtse be a Bani Szalim törzs zakátjait. Abd-Allah azonban a munka végeztével a begyűjtött zakát egy részét félre tette a maga számára, azt állítva, hogy ajándékba kapta. A Próféta ezt az esetet aztán – a bűnös nevének említése nélkül – az egyik szentbeszédében ki is prédikálta.

És most rátérhetünk “az örmény merénylet főnyomozójának”, Necip Melhame pasának a bemutatására, mert ettől a kormánypárti lapok eltekintettek. Egy mondatban csak tisztét említették. Pedig ő és bátyja, Selim – állítólag bejrúti maronita keresztények ivadékai – sokáig minden bizonnyal a “korrupció csúcstartói” voltak az Oszmán Birodalomban. Aranyműves-pénzváltó ősök gyermekeként Selim már zsenge gyermekkorában kitanulta a régi mesterséget. Még fiatalon elvetődött Konstantinápolyba. Itt kezdetben a Fedett Bazárban inaskodott. Olyan ügyességről, leleményességről és élelmességről tett tanúbizonyságot, hogy felfigyeltek rá hivatalos helyeken. Útja aztán már egyenesen vezetett az egyik ilyen hivatalos helyre, a szultán besúgóinak igen megbecsült soraiba. Hivatalosan II. Abdülhamid “Yıldız-palotai Hírszerző Szervezetének” tagjává avatták. Szélsebes felemelkedésének és ezzel szorosan összefüggő megtollasodásának további állomásai: ő ellenőrizte az ország legfontosabb (arany)érclelőhelyeit, 15 éven át az érckitermelési minisztérium élén állt. Ő dönthetett a külföldieknek adandó bányászati koncessziókról. Alaposan meg is kenték itt a markát: nyugati cégek tisztességtelen előnyhöz juttatásából állítólag harmincmillió frankot halmozott fel számláján. Nyomdokában, az általa kitaposott ösvényen haladt öccse, történetünk egyik főszereplője, Necip Melhane. Miután Bejrútból ő is felköltözött a birodalmi fővárosba. Előbb a pénzügyminisztériumban helyezkedett el. Ám az addigra már igen befolyásos bátyja gyorsan még jobban felkarolta, s az illetékesek “keze fejének megaranyozásával” kieszközölte, hogy fivére titkárként társa lehessen a palotai titkosszolgálatban. Ott aztán Necip magas méltóságra is vitte. Egyébiránt a közmunkaügyi minisztériumban is dolgozott, a legalkalmasabb helyen ahhoz, hogy építkezési engedélyek kiadásával a kedvezményezettektől mesés jutalmakat fogadjon el. Amidőn azonban a szultánt 1909-ben letaszították trónjáról, hirtelen és váratlanul erősen terhelő iratanyagok kerültek elő a Melhame fivérekre nézve. Nemcsak a szultáni önkényuralom szolgálatában végzett titkosszolgálati tevékenyégükre derült fény, hanem arra is, hogy a testvérpár velejéig romlott, korrupt is volt. Egyik “korrupciós csúcsteljesítményükként” még azért is pénzt követeltek, hogy Konstantinápolyban 1898-ban a bolgárok megnyithassák templomukat. Gyors lelepleződésük hatására a népharag ellenük fordult. Hanyatt-homlok menekültek, a határon túlra igyekeztek. A határon azonban lekapcsolták őket. Úgy tudni, hogy 63 ezer aranylíra volt náluk. Most is segített azonban mesterségük, az, amihez legjobban értettek: megkenték a fogdmegeket, azok pedig elengedték őket. 15 millió frankkal kijutottak Európába. Valahol ott is haltak meg, Selim 1937-ben, Necip 1927-ben.

Feltűnő, hogy a kormánysajtó egy része most ilyen nagy jelentőséget tulajdonított ennek az “idegenek” által 1905-ben végrehajtott akciónak, “külföldről” beszivárgott örmények kudarcot vallott terrorcselekményének és “belga szocialista-anarchista” segítőjük szerepének. S ama régi terroristák jellemzése, megidézése, akik egykor a szultán életére törtek, időnként most visszacseng mai török politikusok szóhasználatában is. Főként a március végi helyhatósági választások előtt hallhatók éles kirohanások külföldi gazdasági érdekcsoportok képviselői, sőt újabban terroristák ellen is, akik Törökország és miniszterelnöke helyzetének megingatására törekszenek. A terroristák szövetkeztek anarchistákkal, dühödt garázdákkal, ellenzéki pártokkal és a tengerentúlról üzengető, átkokat szóró Gülen prédikátorral – állítják.

A kormányfő egy vidéki politikai kampánybeszédében – erős ellenérzést keltve – “terrorszervezetekkel” hozta összefüggésbe a napokban elhunyt Berkin Elvant is. A 15 éves kamaszfiút, aki egy tavalyi tüntetésen elszenvedett fejsérülése következtében halála előtt kilenc hónapig eszméletlen volt, a miniszterelnök szerint “terroristák befogadták be maguk közé”. “Acélgolyókat hordott zsebében, s éppen csúzlit tartott a kezében, amikor szerencsétlen módon elborította a könnygáz” – mondta. Kifejezett terrorcselekmény azonban, amelyet az elkövető vállalt is, csak egy történt: a Forradalmi Nép Felszabadító Pártja/Arcvonala (DHKP/C) nevű szélsőbaloldali szervezet emberei maguk által is elismerten egy isztambuli tömegverekedésben megölték a 22 éves Burak Karamanoğlut, akit az “AKP fasisztájának” minősítettek. Ezután Erdoğan mersini tömeggyűlésén azt mondta, hogy a szélsőjobboldali-nacionalista ellenzéki “Népi Cselekvés Pártja (MHP) együttműködik a DHKP/C-val és a Gezi park rendbontóival”.

Recep Tayyip Erdoğan március 18-án megemlékezett a Çanakkale-Gallipoli (Gelibolu) térségében megvívott első világháborús győzedelmes hadművelet emléknapjáról, a hősi halottakról is. 1915 tavaszán, ezen a napon az oszmán haderő visszaverte a Dardanellákba behatolt nyugati szövetséges hajóhad támadását, majd egy hónap múlva meghiúsította a szövetségesek partraszállását is. A kormányfő a hősök között megemlítette az elesett török, kurd, arab és cigány katonákat, de nem szólt örményekről.

Ezt az érthetetlen kihagyást azonban pótolni igyekezett az Agos című örmény-török hetilap szerkesztősége. A kétnyelvű újság Çanakkale feledésre ítélt nem muzulmán hősei című évfordulós cikkében felidézi, hogy az Oszmán Birodalom védelmében vívott hadművelet során nagyon sok nem muzulmán, vagyis főleg örmény katona áldozta életét. Az ottani harcokban százöten elestek. A szolgálat közben, a világháború végéig meghalt 215 orvos között 82 nem muzulmán volt. A lap fényképet is közölt az oszmán hadsereg 1914-es örmény tartalékosairól, illetve 1915-ös örmény katonáiról. Az árulással vádolt és a népirtásnak áldozatul esett örmények oszmán honvédelmének elhallgatott fejezetéről egy külföldi könyvet fordított, szerkesztett és jelentetett meg Törökországban Ayhan Aktar szociológus. A Bilgi Egyetem professzora az örményüldözésről kialakított hivatalos török álláspont történetét kutatja. Egy emlékiratról van szó, amelynek címe Sarkis Torosyan kapitány útja Çanakkaléból a palesztinai frontra. Az eredeti mű szerzője maga a kapitány volt, egy oszmán-örmény tüzértiszt, akit a gallipoli tengeri-szárazföldi hadjárat egyik ünnepelt hőseként emlegettek. Haditettei közül kiemelkedik, hogy a Dardanellákat szegélyező magaslatokról ágyúival elpusztította a támadó szövetséges flotta több hajóját..Magas kitüntetésekben részesült. Miután azonban örmény családját a szíriai sivatagba deportálták, s megtudta, hogy szülei nem élték túl a szenvedéseket, szembefordult az oszmán kormánnyal. Először arab felkelőket vezetett az oszmán hadsereg ellen, majd csatlakozott a franciák által szervezett örmény légióhoz, végül 1920-ban az Egyesült Államokba emigrált. Visszaemlékezéseit 1947-ben írta meg. Emlékiratai hitelessége 2012-ben heves és személyeskedő vita tárgya volt Törökországban. A végképp elfajuló, kölcsönös vádaskodásba torkolló vitában részt vett több kiváló hazai és külföldi történész.

Az Agos szintén emlékeztet arra, hogy a nem muzulmánok katonai szolgálatra engedésének kezdetén, 1909 után az ifjútörökök még dicséretekkel halmozták el őket. Johannes Lepsius tiszteletes, aki német misszionáriusként már a 19. század végi első örménymészárlásokról is beszámolt, naplójába feljegyezte: Amikor Enver pasa hadügyminiszter a kaukázusi arcvonalról visszatért Konstantinápolyba, a harcokban részt vett örmény ezredekről azt mondta az örmény pátriárkátus képviselőjének, hogy fiaik példás magatartást és bátorságot tanúsítottak, s ez nagy megelégedéssel tölti el őt. Méltatta az örmény katonai virtust és hősiességet. Sok örmány kitüntette magát, s kevesebb volt közöttük a katonaszökevény, mint a törökök soraiban….Aztán minden megváltozott…

Még 2005-ben, az örmény tragédia kilencvenedik évfordulója alkalmábol a Milliyet publicistája, Mehmet Gündem ezt írta A birodalom “egyéb” gyermekei, nem muzulmán hősi halottai című cikkében: Nálunk a mehmetçik, a török kiskatona fogalmába beletartozott Ahmet, Mehmet, Ali, Mustafa. Hazánkban évszazadokig együtt éltünk nem muzulmánokkal. Tudtuk, hogy a birodalomban elérhetik akár a pasa rangot is, részesülhetnek a szultánok legmagasabb kegyeiben is, de a nevüket mégsem értettük bele a mehmetçik fogalmába.. Pedig a birodalom “egyéb” gyermekei is osztoztak az oszmán sorsban. Ott voltak Çanakkale, Palesztina és Kelet-Kaukázus frontjain, Irakban, Galíciában, a görögországi Joánninában (Janina), a szerbek Montenegrójában. A mehmetçikkel vállvetve küzdöttek, egyazon harcállásban, lövészárokban lehelték ki lelküket. Volt közöttük Isak, İlya, Simon, Mihail, Yuala, Murdaray, Nesim, Kasapyan, Yanko, Kostanti, Yorgi, Yakup, Agop, Bedros, Dimitri, Esteban, Liyon, Kirkor, Berho, Hristo, Mişon, Sarafyan és Lahdo…

Az isztambuli Galatasaray Gimnáziumban emléksarok őrzi a hazáért elesett volt diákok névsorát. Sok nem muzulmán hősi halott neve is olvasható ott. Közöttük van két örmény: Mıgıdiç Dikranyan, aki tagja volt a szultáni tanintézet labdarúgó-válogatottjának is. Frontszolgálatra jelentkezett, s 1916 júliusában a kelet-törökországi hadszíntéren, Bitlisnél érte a halál. Agop Elmasayan még 1880-ban érettségizett, de annak ellenére, hogy már betöltötte a hatvanadik életévét, orvosként önként csatasorba állt. Miközben éppen súlyos sebesültek megmentésén fáradozott Çanakkaléban, 1918. február 23-án a tábori műtőt tüzérségi tűz érte, s az örmény orvos egy becsapódó gránát áldozata lett…

Flesch István – Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014.március 20.