Dani Rodrik: Erdogan tragikus választása

Attól a naptól kezdve, hogy Tayyip Erdogan török államfő 2002-ben először nyert választást, rögeszméjévé vált, hogy hatalmától puccsal akarják megfosztani. Már akkor jó oka volt aggódni. A törökországi ultraszekuláris vezetői réteg, beágyazódva a bíróságok és a katonaság felsőbb szféráiba, sosem titkolta ellenérzését Erdogannal és szövetségeseivel szemben.

Egy erősen vallásos színezetű vers szavalása miatt Erdogan maga is ült börtönben, ami megakadályozta abban, hogy mikor az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) először nyert választást 2002 novemberében, ő rögtön hivatalba is lépjen (2003-ig Erdogan nem vállalhatott képviselői szerepet, így 2002-ig Abdullah Gül ült a miniszterelnöki székben, azonban ezt a büntetést felülbírálták a CHP segítségével és 2003 márciusától Erdogan átvette Gültől a miniszterelnökséget. A Ford.). Majd 2007-ben a katonaság kiáltványban fejezte ki nemtetszését az AKP elnökjelöltjével szemben (Aki érdekességképpen szintén Abdullah Gül volt, A Ford.), az elnöki pozició egyébként többnyire csak jelképes szerepkört jelentett abban az időben. Az AKP-t aztán 2008-ban kis híján feloszlatta a török legfelsőbb bíróság ’’antiszekularista intézkedéseire’’ hivatkozva.

A szekularizmus régi őrzőinek erőfeszítései azonban visszafelé sültek el és csak megerősítették Erdogan támogatottságát. Egyre terebélyesedő hatalma akár higgadtabb és kevésbé ellenséges politikai stílusra is ösztökélhette volna őt, ehelyett azonban az évek múltával az akkor még szövetséges, jelenleg amerikai száműzetésben élő Fethullah Gülen követői, Erdogan rögeszméjét paranoiává korbácsolták föl.

2008-2013 között számos Erdogan ellen irányuló összeesküvés és ármánykodás látott napvilágot (Pörölykalapács-per és az Ergenekon-per, a ford.), melyek hátterében, rejtve a rendőrség, bíróság és média köreibe beépült gülenisták mozgatták a szálakat, ezek pedig fokozatosan  egyre fenyegetőbbé váltak Erdogan számára. A katonaság tisztjei, újságírók, civil szervezetek, professzorok és kurd politikusok váltak szenzációhajhász kirakatperek áldozataivá. Bár Erdogan talán nem hitt ezen vádak mindegyikének megalapozottságában – például egy magas rangú, hozzá közel álló katonai vezetőt is bebörtönöztek – a vádak végül elérték céljukat. Egyrészt tovább táplálták Erdogan félelmét arra vonatkozóan, hogy valaki meg akarja dönteni hatalmát, másrészt pedig a perek során a szekuláris vezetés addig megmaradt, utolsó morzsáit is eltakarították a katonaságból és civil bürokráciából.

A gülenistáknak persze más szándékaik is voltak. A kirakatperek során eltávolított magas rangú katonatisztek helyére sikerült saját szimpatizánsaikat bejuttatniuk. Bár a gülenisták évtizedek óta igyekeztek beépülni a katonaság soraiba, a legmagasabb, parancsnoki pozíciókat nem sikerült elérniük. A perek pontosan erre adtak esélyt. A júliusi bukott puccskísérlet legironikusabb pontja pont az, hogy azt nem török szekularisták tervelték és hajtották végre, hanem gülenista tisztek, akiknek Erdogan tette lehetővé, hogy magasabb pozícióba kerülhessenek.

2013 végére aztán Erdogan és a gülenisták szövetsége nyílt háborúba fordult át. A közös ellenség – a szekularizmus régi őrzői – megsemmisítése után nem maradt mi összetartsa a szövetséget. Erdogan megkezdte a gülenista iskolák és vállalkozások bezáratását valamint a gülenisták bürokráciából való eltávolítását. A katonaságon belüli nagyobb tisztogatás épp készülőben volt, és úgy tűnik, ez késztette a gülenista tiszteket idő előtti cselekvésre.

Akárhogy is, a puccskísérlet alátámasztotta és teljesen megerősítette Erdogan paranoiáját, ami érthetőbbé teszi azt is, miért vált ennyire kiterjedtté és könyörtelenné a gülenisták és más kormányellenes erők elleni hadjárata. Július 15-e óta leszereltek majdnem 4000 tisztet, ezen felül 85,000 köztisztviselőt elbocsájtottak, 17,000-et pedig bebörtönöztek. Rengeteg újságírót is őrizetbe vettek, köztük olyanokat, akiknek a Gülen mozgalomhoz semmi köze. A jogrendnek és hivatalos eljárásmódnak még a látszata is semmivé foszlott.

Egy igazi vezető máshogy reagált volna a történtekre. A zátonyra futott puccskísérlet ritka lehetőséget kínált a nemzeti egység megerősítésére. Minden politikai párt, ideértve a kurd Népi Demokratikus Pártot (HDP), elítélte a puccskísérletet, és ugyanígy tett az emberek nagy töbsége is pártállástól függetlenül. Erdogan arra használhatta volna fel ezt az alkalmat, hogy fölülemelkedjen az iszlamista, liberális, szekularista és kurd identitások közötti törésvonalakon és egy új, demokratikus normák köré épülő politikai egységet kovácsoljon. Megvolt a lehetősége, hogy demokratikus egyesítővé váljon.

Ehelyett úgy döntött, elmélyíti a Törökországon belüli ellentéteket és tovább sorvasztja a jogrendet. Az őt kritizálók és ellenzők ellen irányuló elbocsájtások és bebörtönzések indítéka messze túlmutat a puccsal kapcsolatos bármi nemű kapcsolaton. A gülenisták mellett marxista professzorokat és tudósokat, kurd újságírókat és liberális hírmondókat söpörtek el az útból. Erdogan továbbra is kitaszítottként kezeli a HDP-t, miközben esze ágában sincs békére törekedni a kurd lázadókkal, sőt mintha élvezné a velük való háborúskodást.

Stratégiája sajnos működni látszik. Az ország vélt ellenségekkel szembeni folyamatos riadókészültségben tartása valamint a nacionalista-vallásos érzelmek feltüzelése Erdogan táborának mobilizálását szolgálja. Ezzel továbbá a két nagy ellenzéki pártot is hatástalanítja: mindkettő erősen nacionalista szellemű és így megbízható partnert jelentenek a kurdok elleni háborúban.

Ugyanígy a Gülen elleni offenzívát is úgy tűnik, inkább politikai előny kovácsolására használja, mintsem hogy a puccskísérlet valódi bűnöseit próbálná igazságszolgáltatás elé állítani. Erdogan és miniszterei megállás nélkül zúgolódtak, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó kiadatni Gülent. Ennek ellenére két hónappal a puccskísérlet után Törökország még mindig nem szolgált bizonyítékokkal Gülen bűnösségéről. Az Amerika-ellenes szónoklat kifizetődő Törökországban és Erdogan nem rest profitálni belőle.

A puccsot vizsgáló ügyészek előtti vádbeszédében a hadsereg egyik legfelsőbb tábornoka azt állította, hogy az őt elrabló puccsisták felajánlották neki aznap este, hogy közvetlenül Gülennel tárgyaljon. Ezidáig ez a legerősebb bizonyítéka annak, hogy a puccskísérlethez köze van Gülennek. Azonban egy vezetőnek aki Gülen bűnösségéről próbálja meggyőzni a világot, folyamatosan nyilvánosság előtt kellene szerepeltetnie katonai vezetőjét, hogy meséljen az aznap este történtekről. De a tábornokot nem kérték fel – vagy nem engedték – hogy a nyilvánosság előtt is megszólaljon, ami azokata feltételezéseket erősíti, hogy neki is köze lehetett a puccskísérlethez.

Így Törökország ördögi köre az örökös bűnbakkeresésre – az iszlamisták, kommunisták, szekularisták, kurdok, és most a gülenisták képében – új lendületet kapott. Erdogan ugyanazt a tragikus hibát véti, amit 2009-2010-ben is: hatalmas népszerűségét arra használja, hogy aláássa a demokráciát és a jogrendet, ahelyett hogy visszaállítaná azokat, amivel a jövőbeni mérséklődés és politikai megbékélést teszi egyre nehezebbé.

Erdogan kétszer is lehetőséget kapott arra, hogy kiemelkedő vezetővé váljon, ő azonban egyszer sem élt vele, jelentős károkat okozva ezzel hagyatékának, de főleg Törökországnak.

Forrás: project-syndicate.org

Fordította: Horváth Bálint – Türkinfo