Csordás László: A Múlt a Jelen szemüvegén keresztül III. – A kegyelet és a vitézi múlt iránt érzett emlékezet ápolásának fontossága

Egyetlen értelmes célú hasznosítása lehetne, ha sajátos, művészeti kis galériát rendeznének be itt. A helyiség nagytermének méretei, a boltíves belső kialakítás előrevetíti egy kiállítótér képét, hófehér falakkal, világos padozattal, a boltíves ablakfülkékben ülőhelyekkel, a falakon hol fotósorozatokkal, hol képzőművészeti alkotásokkal, ismeretterjesztő tablókkal, üvegtetős asztalokkal, vitrinekkel a kiadványok, régi könyvek, kisplasztikák számára. A téma a „Török világ Magyarországon régen és ma”. Láthatóvá tehetnénk a magyarországi török építészeti emlékeket, dzsámikat, mecseteket, minareteket, medreszéket, hamamokat, türbéket. Állandó és időszakos kiállításokkal megkönnyíthetnénk az emlékezést és a megismerést a hozzánk látogatók számára.

Ebben a galériában láthatóvá válna a teljes magyarországi végvári rendszer, a Dunán hajózó vagy a limes vonalat végigjáró külföldiek számára érthetővé válhatna Magyarország szerepe Európa védőpajzsaként. Bemutathatóvá válna a Magyar Királyság története, az Árpád házi királyok utáni idegen királyok kormányzása, de ugyanígy az oszmán ház szultánjainak sora, kiemelten II. Lajos és Szulejmán szultán, az események a mohácsi csatától a második mohácsi csatáig. A korabeli Európa képe is jól meghatározhatóvá lenne Rómával, Velencével, Ferenccel és Ferdinánddal.

Úgy gondolom, éppen itt, Mohácson, ahol az 1526-os csata majd az 1687-es második mohácsi csata lezajlott, volna helye egy történelmi időutazásnak, éppen ebben az autentikus épületben, ahol egykor Ete János múzeumot alakított ki, ahol a szép emlékű török kávéház működött.

A török–magyar megbékélés jegyében állandó helye lenne a Törökországba menekülteknek is: Rákóczinak, Mikesnek, Thökölynek és Zrínyi Ilonának, Kossuthnak és Széchenyi Ödönnek, Bartók Bélának.

Mohács testvértelepülése Isztambul egyik Boszporusz menti kerülete, Beyköz. Szigetvárnak Trabzon, Szulejmán szülőhelye. Pécs, Baranya megye partnere a szép és gazdag Kütahye tartomány. Törökország magyarországi tiszteletbeli konzulja a szigetvári Horváth László. Az épen maradt korabeli török építészeti emlékek többsége éppen itt, Baranya megyében maradtak ránk.

A Török Nagykövetség Kulturális intézménye, a Magyar–Török Baráti Társaság mint egyesület segítő együttműködése, valamint a TIKA mint fejlesztési ügynökség minden bizonnyal segítené ennek a mohácsi látogatóközpontnak a létrehozását, és folyamatosan elláthatná kiállítási anyagokkal. Neves hazai és török vendég előadók biztosításával ébren tartható lenne az építő, kreatív emlékezet.

A város turisztikai-kulturális életének intézményei mára eljutottak az optimális állapothoz, de a közeli Történelmi Emlékhely Sátorhelyen akaratlanul is visszavetette a város csatával kapcsolatos kínálati lehetőségeit.

A legendájában török elemeket is magába foglaló mohácsi farsang, az Unesco szellemi kulturális világörökség részévé emelt mohácsi busójárás világszerte ismert. Vele a város neve és híre is. A hiány mégis létezik. A csata helyszínének kutatása során a mai Kölked község környékén sok római kori tégla, de emellett más tárgyi emlék is felszínre került. A község mellett megtalálták annak az erődítménynek az alapfalait, épületeinek a maradványait, ahol komoly méretű őrség állomásozott. Része ez a Duna menti erődrendszernek, a limesnek. A Magyarországi limes projekt elkészült, várományos világörökségi helyszín. A világ örökség része lesz ez is, csatlakozva a már kitüntetett társaihoz Ausztriában, Németországban, Franciaországban és az Angliában megőrzött erődfalhoz, amely milliós látogatót vonzott az utóbbi években. Ha a magyarországi limes is megkapja a kitüntető címet, a látogatók sok tízezres tömegével számolhatunk csak a mohácsi farsang hetében, nem is szólva az egész esztendőben egyre nagyobb számban hozzánk érkező turisták, látogatókról… Mohácson nincs római kori emlék, de néhány kilométerre délre ott van Altinum, északra Lugió, a mai Dunaszekcső, vele szemben a Duna túloldalán Contra Florientam, a mai Dunafalva. Mohács városa adja a szállást, az ellátást, a szabadidős programokat, a galériákat, kiállításokat. Ezért különösen fontos lehet egy török látogatóhely, egy galéria a történelmi teljesség érdekében. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem utazik mindenki Sátorhelyre, a Történelmi Emlékhely megtekintésére.

S hogy miért pont a püspöki vadászkastély földszinti helyiségét gondolom erre a célra legalkalmasabbnak? Mert az már többször volt „török”: egyszer mint múzeum, később pedig mint török kávéház. Építészeti kialakítása, a város történelmi tengelyében való elhelyezkedése szintén ráirányítja a figyelmet: a fogadalmi emléktemplom valamint a csatatéri emlékkápolna között található félúton, kikerülhetetlenül.

Természetesen sokféle érdek és indíték játszhat szerepet részben a szükségessége, részben a helyét illetően. Csak remélhetjük, hogy egyszer megérik a gondolat, és vagy a város tulajdonában,vagy alapítványi kezelésében megvalósul a városban a Magyar–Török Megbékélés Galériája.

Említést érdemel még Mohácson a püspöki kastély előtti parkban egy szolid, mégis látványos emlékmű, a mohácsi csatában elveszett lengyel sereg emlékére készült szobor, amely egy hengeres oszlop sasmadárral a tetején. Gnojenski Livhard kapitánynak és mintegy 1500 lengyel vitéznek állít emléket, akik hősi halált haltak a kereszténységért, Magyarországért, Európáért.

Milyen stílszerű és érdekes lehetne a park másik oldalán egy kis kert, Beykoz park néven, benne egy török építészeti stílusban megépített pavilon, félholddal a tetején. A park bejáratánál tájékoztató tábla segítené az eligazodást. Talán a lengyel hősi emlékmű is több figyelmet kaphatna ezáltal.

A várostól Északra, a Csele-patak mellett, Mohács város és egy 48-as honvéd tiszt adományából egy emlékmű hirdeti az arra járóknak, hogy itt, a megáradt patakmederben lelte halálát II. Lajos királyunk. A történetírók közül többen kételyeket fogalmaznak meg arról, miként is halt meg Lajos. Egy biztos, az emlékmű látogatható, karbantartott. A legendák, az anekdoták nem eltörölhetők, azok száma gyarapodhat, ehhez nem kell más, mint az érdeklődés ébren tartása, az alkotó képzelet, a gondos és körültekintő emlékezés itt Mohácson, a Duna mentén a végzetesen vesztes, majd a végzetesen győztes csaták közelében.

Mi mohácsiak nem lehetünk elégedetlenek, mert városi rendezvényeinket érdeklődés övezi. Kulturális-turisztikai értékeink egyre gazdagabbak. Kulturális, művészeti csoportjaink vonzzák a fiatalokat. Híres-neves zenészeink iskolát alapítottak, a tanulók örömmel és büszkén pengetik, fújják hangszereiket. Képzőművészeti szakköreink alkotásait rendszeresen kiállítják, egyre több tehetséges fiatalunk alkotása jut el egyre távolabbi kiállításra. A mohácsi fekete kerámia értő és aktív kézben van, ahogy a busómaszkfaragók is kiérlelt alkotásokkal szerepelnek a szigorú zsűri előtt.

Kulturális rendezvényeink sora is örvendetesen gyarapodik. A mohácsi sokac etnikumú lakosság ősi hagyománya volt a Dunán kimosni a házi szőttes ruhaneműt, ágyneműt. Ez valóságos közösségi feladat volt egykor. Mára pedig látványos, üdítő és hangulatos hagyományőrző rendezvénnyé vált. A Pranje na Dunavu, azaz a dunai mosás hagyományos módon, már része a város nyári rendezvényeinek. Ugyanilyen hagyomány az is, amikor a mohácsi sokac városrész egyik utcájában szabad tűzön cserépedényben főzik a jó fűszeres babot, füstölt oldalassal, zöldségekkel, idézve ezzel a szántóföldek melletti hajdani főzések hangulatát.

Van tehát mindig újabb alkalom és újjászülető hagyomány, különösen egy olyan városban, ahol három nemzetiség él egymás mellett. Az arató ünnep Péter és Pál napján ugyanígy egyre népszerűbb, miként a mohácsi szüreti és bor napok is. A tamburafesztivál is közkedvelt rendezvényünk lett. Mindez örvendetes és dicséretes.

Ugyanakkor a történelmi tudat állandó, folyamatos és megszakítás nélküli gondozást követel mindenkitől, aki itt él ebben a városban. Hogy ez mikor éri el az egyéni felelősség tudatosulását, ez a pedagógusainkon, a helytörténészeken, a lokálpatriótákon, könyvtárosainkon, a helyi turisztikával foglalkozókon, képző- és alkotó népművészeinken is múlik.

Országunk geopolitikai elhelyezkedése és vonzó természeti adottságai miatt szomszédaink évszázadokon át próbálták befolyásukat kiterjeszteni ránk, ezért a mi történelmünk a szabadságharcok és függetlenségi háborúk története.

A hódító szándék ma sem szűnt meg. Ezt felismerni, értékelni és helyesen cselekedni csak a magyar és az európai történelem ismeretében lehet.

Csordás László