Csordás László: A Múlt a Jelen szemüvegén keresztül III. – A kegyelet és a vitézi múlt iránt érzett emlékezet ápolásának fontossága

A bajvívás útján szerzett ruházat, a cselebi mente, a csausz mente és a hosszú ujjú szerkesz mente a szép zsinórzatával, prémes gallérjával átjött a magyar díszruházatba, és az évszázadok során átalakulva vált a díszmagyar részévé.

A bajvívás eredményezte fegyverzet is érték volt, végvári vitézeink jó pénzért adták el a legtöbbet fizetőnek. Ezek ma is felfedezhetők néhány hazai múzeumunkban.

A költészet  a históriás énekek Tinódi Lantos Sebestyén révén megmaradtak.

A végvári harcokról, a császári haderő hadi cselekményeiről, a magyar katona hadi regulájáról, a szigetvári ostromról, a jó hadi tisztek fontosságáról és a hadi szerencséről komoly értéket hagyott az utókorra Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér. Máig ható tanulságos írott hagyatéka oktatás tárgya a katonai tanintézetekben, mert vannak olyan intelmei, amelyek örök érvényűek egy katona számára. Sors bona, nihil aliud!  Csak jószerencse kell semmi más! Szigeti veszedelem című munkájában nagyon szépen írt dédapja híres hadnagyairól, akik vitézségükkel máig tartó hírnevet szereztek. Írja, tudja és tudatosítja, hogy az ország felszabadítása az egész nemzet együttes kiállása útján valósítható meg.

Zrínyi megelőzte a korát. Hadászati, harcászati elgondolásait a merev, a visszavonulást erőltető német–olasz haditanács rendre visszautasította, a mellőzés és a megaláztatás számtalan esetben jutott osztályrészéül. Csalódottan és elkeseredve visszavonult birtokaira, de a császári udvar jobbnak látta eltenni őt az útból. Egy vadászat alkalmával őt, a fizikai erejének tetőfokán álló, híres vadászt és bajvívót, egy vadkan sebezte halálra. Míg magyar tisztképzés lesz, emlékét és munkásságát mindig őrzik mai és jövőbeni tisztjeink.

Zrínyi Miklós méltatásának lezárásaképpen álljon itt egy idézet:

„A hadászatnak ép úgy mint a harczászatnak alaptörvényei a hadtörténelem segítségével megtanúlhatók, de az így megszerzett tudomány csak a hivatott művész kezében válik kincscsé, mely győzelmeken és hírnévben dús kamatokat jövedelmez, a kontár kezében hitvány anyag, mely a csaták tüzében semmivé olvad szét.” (Rónay Horváth Jenő)

Magyarország szomorú sorsa még néhány évtizedig megmaradt. A második mohácsi csata eredményeképpen 1687-ben az európai keresztény seregek összefogott támadó hadműveletei a hanyatló félhold, az oszmán birodalom ellen sikeresekké váltak.

Hogy ebben a seregben hány magyar vitézt számolhatunk meg, erről keveset tudunk. A későbbi zentai csatában Savoyai Jenő seregében volt egy huszár század, ezt bizonyosan tudjuk.

Ezért nekünk, mai olvasóknak megmaradtak az irodalom jóvoltából a leghíresebbek, úgy mint a mohácsi csatában Tomori, Perényi, Batthyány, Ráskay és Török, valamint a többi vezéralak: Kőszegnél Jurisics Miklós 1532-ben, Temesváron Losonczi István, Drégelynél Szondi György, Egerben Dobó István 1552-ben, Szigetváron Zrínyi Miklós, majd Komáromnál Pálffy Miklós 1598-ban, valamint a sok ezer várvédő magyar katona és katonává lett egyszerű magyar ember.

Jogos a kérdés: mi a mai vitézség, hol jelenik meg a vitézség, mi a mai tartalma, formája?

Könnyen eljátszható lenne például a mohácsi csatában hadvezérként résztvevő Tomori Pál, kalocsai érsek, katonáinak küzdelme, ahogy sajkákról próbálják meg visszaszorítani az ellenséget a Dunán.

Történelem, testnevelés, földrajz, biológia stb. szakos pedagógusaink a helyi helytörténészekkel együttműködve egészen biztosan kitalálják azokat a szellemi, kulturális, művészeti, fizikai és sportattrakciókat, amelyektől egyszerre csak kiteljesedik az emlékezés szelídebb, optimistább, vidámabb, pozitív változata. Minden ilyen cselekedet magában hordozza a történelmi múlt jobb megismerését, a haza fogalmának jobb megértését, a mai haza szeretetét.

A kegyeletnek és a vitézségnek is megvan a maga helye és ideje. (A túlélés, a sokszoros magyar újjászületés, mi más valójában, mint a vitézség állandó megújulása.) A kegyeletnek is van ideje, de a vitézségnek is van ideje.

Egy egész ország történelmét évszázadokra meghatározó tragédiának a gyászolása nem csak Mohácsnak és környékének a kötelessége. Őrizni kell a méltó és őszinte kegyelet „örök mécsesét”, de ugyanígy helyet kell adni az élet örömeinek a legnehezebb időkben is születő, legendákká fejlődő eseményeinek annak érdekében, hogy felszakítsuk a gyászos eseményre borított gyászleplet. Nehéz feltörni a kővé merevedett történelmi tényállást, de egyszer mégis meg kell szelídíteni a haragba, balsejtelembe húzó emberi érzéseket.

Kecskemét jó példája követendő. A „beszélő köntös”, azaz a szultán védelmet biztosító kaftánja igazi élő legendává vált.

Mikszáth Kálmán regénye nyomán színdarab, film, hagyományőrző kiállítások születnek, sőt létrejött egy hagyományőrző csoport, akik egyre nagyobb profizmussal adják elő történelmi játékukat.

A város értő közönsége pedig már elfogadta a török-magyar megbékélést, a barátságot erősítő rendezvényeket, konferenciákat, találkozókat Tekirdağ, azaz Rodostó polgáraival, városvezetőivel, diákjaival is. Nem is lehet ez másként. Ilyenkor gondolhatunk Szigetvárra, a hős városra vagy Sopronra, a hűség városára. Mohács nem maradhat örök időkre a gyász városa. A kegyeleti megemlékezés napja kapja meg Istentől, embertől a méltó megemlékezés egyházi és világi tisztes, rendezett és szervezett kinyilvánítását, de ki kell nyitni egy új kaput az emlékezés évszázadokkal előbb élt és halt őseink története felé.

Nem az én tisztem ebben az írásban feltüntetni a török–magyar megbékélés hagyományossá vált rendezvényeinek listáját. Ezt átengedném azoknak a fiataloknak és idősebbeknek, akiket megérintett a történelem, a magyar múlt dicsősége, romantikája. Feltétele ennek a korabeli időszak több mint alapos ismerete. Epizódok, kisebb–nagyobb események, a hódoltság időszakából maradt anekdoták, a közös élet, a százötven év alatt óhatatlanul bekövetkezett vegyes házasságok történetei és az azokból készült színpadi művek, drámák, novellák, filmek, képzőművészeti alkotások, a nagy török mesemondó, Naszreddin Hodzsa után maradt történetek megismerése, beépítése az arra alkalmas rendezvények sorába.

Mohács egyszer már mutatott jó példát erre. Volt nekünk egykor egy török kávéházunk. Nem csak a török kávé kedvelőinek kiváltsága volt, hogy beüljön ide, hiszen nagyon finom volt itt a kávéfőző gőzös sistergése után kispriccelő presszókávé is.

Sajnos, ez is, mint annyi vendéglátóipari létesítmény, a legszomorúbb sorsra jutott. Ma elhagyatva, bezárva, az enyészet főz penészt a korábban híressé vált falak, boltívek, tarka keleti motívumokkal díszített falfelületek között. Szerelmek, szép történetek szövődtek itt, hol szalonzene, hol cigányzene kísérete mellett. Fiatalságom kedves emlékei közé tartozik ez a hely, a mohácsiak török presszója az egykori püspöki vadászkastély földszintjén. Ma már senki nem gondol arra, hogy vendéglátóhelyként újra hasznosítsa. A helyreállítására a város nem akar, az esetleges magánvállalkozó nem tud pénzt, anyagi forrásokat előteremteni. Sajnos még nem készült olyan haszonnal kecsegtető üzleti terv, amely vonzóvá tehetné az érdemtelenül elhagyott kávézót a befektetők a számára, a vételár és a felújítás költségei viszont riasztóak.