Csordás László: A Múlt a Jelen szemüvegén keresztül III. – A kegyelet és a vitézi múlt iránt érzett emlékezet ápolásának fontossága

A mai napig nem tudni, mekkora tárgyi hagyatékot hagytak ránk elődeink. Miután a korabeli csata helyszíne a Habsburg uralkodók által a győztes hadvezérek birtokába került, a korabeli tiszttartók szigorú parancsba adták a földművelés közben talált tárgyak beszolgáltatását. Az így talált tárgyak Bécsbe, valamint más osztrák hercegségek városaiba, váraiba kerültek.

A hívatlan kincskeresők is pusztították a maradékot. A csatát követő „hullarablást” előbb a török, aztán a környékbeli bujdosó jobbágy lakosság fejezte be. Aki talált valamit, eladta, így a porig égett városkában aligha maradt bármi is. Ami mégis a 150 évig itt állomásozó helyőrség, az adminisztrációs személyzet, valamint a kereskedő réteg hagyatéka lehetett volna, azt az 1867-es második mohácsi csatában a zsoldos seregek – ahogy tették azt a várossal is –, megsemmisítették. Minden, ami ma emlékeztethet a csatára, csak később épült: így a püspöki palota, az egyik hamisítatlan barokk épület, a mellé épített püspöki templom és a II. Lajos nevét viselő utca végén a püspöki vadászkastély – amelyről később még lesz szó. A csatatéri emlékkápolna, a két Dorfmeister kép, a Kanizsai Dorottya Múzeum, a Fogadalmi csatatéri emléktemplom a város főterén mind a 19. században épültek.

Itt kell megemlíteni Kolbe Mihály mohácsi festőművész munkásságát, aki fontos szerepet játszik Mohács kulturális életében. Freskói, mozaikképei az emléktemplom falain, a „történelmi emlékmappa” 25 grafikája a csatáról, a Dunáról, a város nemzetiségeiről, népviseleti és ünnepi szokásairól gazdag hagyaték. A hagyaték összegyűjtése, rendezése tekintetében azért még van dolga a szakembereknek.

Az igazi hagyaték az irodalmi és képzőművészeti alkotások gyűjteménye, Tinóditól Wass Albertig. Ezen alkotások alapgondolataiként újra és újra felbukkan a nemzetvesztő csata utáni gyász, a mély önbírálat, a tanulság megfogalmazása örök időkre, valamint a hazaszeretet elmélyítésének fontossága. Hogy ez az irodalmi gyűjtemény kapott-e külön helyet könyvtárainkban, nem tudom, miként azt sem, hogy iskoláink könyvtárai vajon rendelkeznek-e a magyar történelem legkiemelkedőbb történelmi eseményeiről szóló irodalmi művekkel, lírai, epikai gyűjteménnyel.

Mohácson Varga Imre szobrászművész szoborkompozíciója ma a Fogadalmi emléktemplom oldalában helyezkedik el. A templom háta mögött parkos játszótér, míg a templom másik oldalán Ifjúsági Centrum, mellette a város patinás iskolája, a korabeli polgári iskola található. Az első látásra meghökkentő, nemes acél királyszobor az óriási kereszttel, mely inkább az idősebb korosztály, a Dunán turistahajókon érkező idősebb turisták érdeklődésének a célpontja, nem olvad bele az ifjúság felhőtlen kacagásával átitatott környezetbe.

A földre fektetett márványtáblákon sorakozó nevek az ország főpapjai, főurai elvesztéséről tájékoztatnak.

Ha arra gondolok mennyi gyermekjáték, tinédzsereknek rendezett lovagi tornát, várvédő és várostromló haditorna, hagyományőrző csoport, rendezvény van már az országban, Siklóson, Szigetváron, Egerben, Várpalotán, Sümegen, Tatán, csak elszomorodni tudok, mert ugyan melyik korosztály az, amely szeret játszani egy gyászos temetőben, egy sok ezer keresztény katona feltárt és feltáratlan sírjának kertjében?

Részben részese voltam a Mohácsi Nagy Projekt című tervtanulmány kidolgozásának, amelyet a Duna–Dráva Nemzeti Park készített és valósított meg eljutva a Történelmi Emlékhely mai állapotáig.

Abban szerepelt egy sor olyan terv- és célfeladat, amely éppen a korabeli Mohács csata előtti, majd az azt követő állapotát szerette volna bemutatni. A kézművességet, a korabeli mesterségeket, hadijátékokat, gasztronómiai attrakciókat, korabeli ételeket, korabeli faluképet stb. A megvalósítás elmaradt. Miért is? A megvalósításnak, a fenntartásnak, a folyamatos karbantartásnak, az őrzésnek, az eszközök beszerzésének és pótlásának a költségeit nem fedezte volna a belépőjegyekből származó bevétel. Így megmaradt hát a gyászmotívum tovább erősítése, egy nemzet egészére árnyékot vető vesztes csata tragédiájának az állandósulása.

Ezért lenne nagyon fontos egy olyan új motiváció, egy olyan hagyományteremtő indíték, amely más, élettel telibb emlékezést generál, amely elszakadhat a csatát követő letargiától, amely a csata utáni végvári korszak eseményeire, a törökellenes harc folyamatosságára és népünk megmaradására koncentrál.

Ha ezt nem találjuk meg a csata közvetlen tartalmában, keresnünk kell más ráutaló eseményeket, akár 1456-tól, Nándorfehérvártól Péterváradig, Újlak, Erdőd, Eszék, Mohács, Szigetvár, Pécsen át Csáktornyáig, gróf Zrínyi Miklós költő és hadvezérig történelmi jelentőségű hadi cselekményeivel bezárólag.

Ezt a magyarországi végvárak harcaiban találhatjuk meg. A kegyelet és a vitézi múlt iránt érzett emlékezet ritka szomorú és mégis lélekemelő eseményekkel teli időszaka volt ez, ami Magyarország történelmében egyedülálló. Zrínyi Miklós költő és hadvezér nem érhette meg műveinek megjelenését és tudatosítását, de nem sokkal halála után már olvashatták műveit a kor- és sorstársak. Évszázadokkal később is nagy művek születtek a végvári harcokról és a végvári életről (Fekete István: A koppányi aga testamentuma); Török Bálint családjáról; fiának, Jánosnak apjához méltó vitézségéről (Gárdonyi Géza Egri csillagok című munkája szerintem ott van minden magyar család könyvespolcán); Jókai Mór Török világ Magyarországon című regénye és még több más kiadvány igyekezettel mutatja be a magyar nemzet élni akarását, katonáinak önfeláldozó hősiességét, a virtust, a kitartást, a bajtársiasságot és a magyar haza szeretetét.

A vitézi magatartás Magyarországon hagyományos és végzetes. Talán Hunyadi János volt az első, aki „fortélyos” hadműveleteket alkalmazott. Ő már látta a fegyverek javuló hatásfokát, látta, hogy a harcászatnak változnia kell. A puskák megjelenése és fejlődése más harcmodort követelt a veszteségek csökkentése és a harc sikere érdekében. A hadvezetés vitézsége része a korabeli vitézségnek, amely az idő múlásával Zrínyi Miklós hadi tevékenységével válik teljessé.

Mátyás idején Magyar Balázs és Kinizsi Pál kapitányok is eltértek a kor nagy emberveszteséget okozó tömb a tömb ellen, a lovassági rohamok a lovasság ellen harcmodortól. A manőverek, a tűzelőkészítés a korabeli tábori tüzérségi eszközökkel, a számszeríjjakkal, a korabeli kézi tűzfegyverekkel alkotó alkalmazása javította a fekete sereg hatékonyságát. A török haderő is változott, különösen amikor olasz tüzérek harcoltak a török seregekben, amikor a francia gyártmányú puskák kerültek a janicsár seregek kezébe. Mátyás után más idők jöttek. A fekete sereg vezetés, ellátás, alkalmazás helyett a lezüllesztés sorsára jutott. A végvárakba kéredzkedtek, mások a Dózsa-féle keresztesek közé jutottak, ahol vagy elérte őket a Szapolyai vezette haderő végzete, vagy ugyancsak Szapolyai hóhérai végeztek velük. Mohács után a köznemesség és a Ferdinánd oldalára húzott főnemesség és főpapság maradéka nézett farkasszemet egymással. Mindkét oldal királyt választott, de Ferdinánd odáig ment, hogy sereggel tört az országra. A török ezalatt még jobban kinyitotta azt az ollót, amelynek határait az 1538-ban Nagyváradon kötött békeszerződés rögzítette. Ezt a felek addig sem tartották be, de János király halála után főleg nem. Buda elfoglalásával, 1541-ben Szulejmán hosszú időre meghatározta Magyarország sorsát. A nyugati országrészeken a német–osztrák hercegségek és a velük tartó magyar főúri rend állandó zaklatása, német, olasz, spanyol zsoldos csapatok garázdálkodása, keleten Erdély és a részek határán is állandó háborúskodás volt a jellemző, hol a török, hol a német ellen. Erre az időre esett a jajkiáltás: „Rajtunk német dúl, rajtunk török jár!”

A végházak, végvárak – amelyek a királyi Magyarországot és Erdélyt remélt védelmükkel elválasztották a hódoltsági területektől – voltak a magyar állam utolsó maradékai, egyben reménységei.

Voltak várak a nyugati határszélen, ahol idegen zsoldosok látták el annak védelmét, de ők Ferdinánd, majd követői pénzéért vállalták ezt, azonban zsarnokoskodásuk, majd idő előtti megfutamodásuk csak újabb károkat okoztak. Nem elégedtek meg a királyi kincstár zsoldjával, raboltak, fosztogattak, gyilkoltak és gyáván feladták a rájuk bízott várat szabad elvonulásuk fejében. Erről írnak a korabeli írástudók, végváraink kapitányai, papjai.