Csordás László: A Múlt a Jelen szemüvegén keresztül II. – Mit jelent nekünk a mohácsi csata?

Mit jelent nekünk, mohácsiaknak a mohácsi csata, hogyan látjuk a Nemzeti Emlékhely jelentőségét?

Nyugodtan kijelenthetem, hogy a város lakossága egyáltalán nem tud többet az ország más területein élő emberek ismeretanyagánál. Természetesen jó lenne, ha a városi iskolák gondoskodnának egy kiegészítő ismeretanyagról a földrajz, a magyar nyelv és irodalom-, illetve a történelemoktatásunk keretében, mintegy okosan felbontva ezt a történetet az általános iskolától az érettségiig. Ezzel felépíthetnék a helyi identitást, megalapozhatnák a történelmi tudást. Amikor tudakozódtam a témában, kiderült, hogy a mohácsi csata csak felső tagozatos tananyag, ráadásul a középiskolák is meglehetősen szőrmentén foglalkoznak vele. A helyi szellemi élet képviselői és a pedagógusok egészen biztosan képesek lennének összeállítani egy kiegészítő mellékletet valamennyi évfolyam számára a megfelelő differenciálással.

A szigetvári vár vagy a siklósi várkert valóságos játszótér a kisiskolások számára. A mohácsi emlékhely nem az, hisz a várostól 6 km-re van. A távolság és a belépődíj komoly visszatartó erő. Sokszor előfordult, hogy egy diákcsoport nem ment be az emlékhelyre, hanem a kerítésen kívülről szemlélte meg az onnan látható parkrészletet, majd a kerítésen elhelyezték a kis koszorújukat. Később pedig beutaztak a városba fagyizni.

Kell egy szabadon látogatható tér, egy okosan felépített, kombinált park, ahol helyet kaphat egy szobor, egy emlékmű, egy pavilon kis játszótérrel. Ez lenne az a hely, ahol a gyermeki képzelet és a történelem fontos eseménye összekapcsolható, és élményszerűvé varázsolja az ott eltöltött időt. A kísérőknek is lehetőségük lenne a szoboralakok, a szimbolikus játszótéri elemek megértetésére.

Valahol Texas államban, egy városka parkjában lehet látni egy bronz szoborcsoportot. Néhány cowboy élethű méretben és kivitelezésben lóháton terel egy-két szarvasmarhát. Az egykori vadnyugat már a múlté, de a szoborcsoport és a nagy érdeklődéssel követett rodeók gondoskodnak arról, hogy a történelem ne vesszen a feledés homályába. Egerben a Dobó téren a vár árnyékában áll Dobó István várkapitány szobra és a jobb sarokban Kisfaludi Strobl Zsigmond szoborkompozíciója a török és a magyar lovas vitéz összecsapásáról. Mindezek kiváló példák arra, hogyan lehet az emlékezetet folyamatos fenntartani.

Varga Imre szobrászművész alkotása Mohácson, a Fogadalmi Emléktemplom közvetlen közelében szép és érdekes megjelenítése a gyászos emlékezetű csatának. A halott király álló alakos páncélos szobra, a mögötte tornyosuló óriási feszület, rajta Szent István kiterített palástja, a kereszt csúcsán a királyi korona – mind-mind üzenet és jelkép. Előtte a földre fektetett márványtáblákon a csatában elveszett főnemesek, főpapok neveinek feltüntetése már több mint jelzés, hisz az ország uralkodó osztálya, néhány kivételtől eltekintve, itt veszett el a Mohács alatti síkon. Az emlékezés módja minden helyszínen más, más Egerben, Kőszegen és Szigetváron is.

Ha visszamegyünk a múltba, a csatát megelőző időszakban Hunyadi Mátyás és atyja, Hunyadi János áldott évtizedei már feledésbe merültek. 1526 előtt megélte az ország a barbarizmust, a birtokokat rabló bárók állandó viszálykodását, a Cilleiek ármánykodását, a megosztottság zavarát, a Dózsa-féle parasztlázadás brutális leverését és a jobbágyviszonyok törvényekbe szorítását. Mindez szégyene lehetne a korabeli Magyarországnak, talán még nekünk is, mai utódoknak, de a magyar történetírás mindezt a gyász leplével közel ötszáz éve takargatja. Így volt könnyebb.

Az emlékezet nem sokáig tűri a hazugságot. A 16. századi Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi állapota mostanra már csak a tanulságok levonásában maradhat meg. Nem feledhető a csatához felvonultak hősies áldozatvállalása a széthúzás, a politikai ármány ellenére sem. Az, hogy megfelelő ismeretekkel rendelkezzünk a szulejmáni Oszmán Birodalomról, a hódító török államról, a hódító hadjáratok erejéről, ugyanolyan fontos szerepet játszik az emlékezésben, mint annak az ismerete, hogy miként jött össze a mintegy húszezerre tehető magyar sereg.

Az emlékezés kényes dolog. Aktuális események emlékezéspolitikai manipulációi egyéni és csoportérdeket sértenek, botrányokat okoznak. Ezért kerülni kell a tisztázatlanságokat. Tisztességesebb az olyan megemlékezés, amelyre nem lapátolják rá a napi belpolitikai aktualitásokat, amivel egyébként a történelemhamisítás bűnét követjük el vagy szenvedjük el. Napjaink történései erre bőséges példákat adnak.

A minap szembesültünk azzal az összehasonlítással, amelyben I. Szulejmán szultán és az 1956-os Szerov tábornok azonos indíttatású tettéről beszéltek. Ez elrettentő példája a történelem hamisításának. 500 év távlatából összemosni az akkori és a mai történéseket, azonos módon megítélni a korabeli hódító Oszmán Birodalom és a mai menekülthullám iszlám vallású tömegeinek szándékait, téves útra visz. Ezt még akkor sem lehet, ha vannak köztük olyanok is, akiket az Iszlám Állam kalifátusa megfertőzött.

Az emlékezés hitelessége a korhűség szabályaitól válik azzá. Mohács városa inkább tanúja, többszörös elszenvedője, semmint harcos résztvevője ennek, mégis viseli, nevével azonosítja a végzetes kimenetelű csatát.

A Történelmi Emlékhely elemeinek szimbolikája jól képviseli az emlékhely funkcióját. Létrehozásának kezdetétől az emlékezés fontosságát erősíti, minden eleme nélkülözhetetlen tényt testesít meg, amit aligha ismernek a város, a megye vagy az ország polgárai. Talán mert erről nincs elég információ. Vadász György, Kő Pál és társai alkotásainak mondanivalója pedig érdekes és lényeges, még részletesebb tájékoztatást kellene adni minderről.

Ha Mohács mai lakosságát megkérdeznénk a csata történetéről, az előzményekről és a következményekről, nem tudjuk, milyen eredményt kapnánk. Gyanítom, sokféle válasz érkezne egy ilyen jellegű kérdőívre, ezért még gondolatban sem terveznék effajta felmérést. Elég, ha később látjuk az ünnepi események kapcsán feltett kérdésekre adott válaszokat. Keverednek az 1848-as honvédtábornokok Rákóczi kurucaival, március 15-e október 23-ával, de sok a „nem tudom”, „már elfelejtettem” válasz is.

Mindezek ellenére, ha megnézzük, mit hagyott ránk a történetírás a mohácsi csatáról, nem kell ennyire pesszimistának lennünk. A könyvtárakban elégséges könyv, kiadvány létezik a csatáról. Íróink, költőink, képzőművészeink (festők, szobrászok, ötvösök, fegyverkovácsok, fafaragók) alkotások sokaságát készítették el az utókor számára. Ezekből idén, az évforduló alkalmából lehetett volna kiállítást szervezni a fővárosban, Mohácson, vándorkiállításként járhatta volna útját szerte az országban.

Érdekes és nem a véletlen műve, hogy a szultán a fontosabb csatákat, úgy mint 1456-ban Nándorfehérvár, 1526-ban Mohács és 1566-ban Szigetvár, Keresztelő Szent János fejvételének napjára időzítette. Ha ez a három esemény együtt került volna a megemlékezés asztalára, az emlékezéspolitika jóval nagyobb súllyal hatotta volna át a társadalom minden rétegét.

Mint az már ismert, a kormány Zrínyi-emlékévvé nyilvánította a 2016-os esztendőt. A felkészülést sok vita és kétség előzte meg, illetve kísérte. A rendezvénysorozat jól sikerült. Szeptember 7. kiemelkedő jelentőségű nappá nőtte ki magát.

Mohácsról Kölcsey Ferenc a csata 300. évfordulójára fogalmazott meg magvas gondolatokat:

„Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti létét gyilkolja meg.”

Először Makay György mohácsi plébános vetette fel a csata hőseire való rendszeres megemlékezés gondolatát 1748-ban, és végrendeletében felajánlotta az alkalomra kertjének haszonélvezeti jogát. Később Esterházy Pál László pécsi püspök két csataképet rendelt Dorfmeister Istvántól, a kor legjobb történelmi festőjétől, aki 1787-re, a II. mohácsi csata tiszteletére elkészítette az 1526-os és az 1687-es csatákat ábrázoló csataképeket, illetve II. Lajos páncélos portréját. Ezek a képek ma a mohácsi csatatéri emlékkápolnában tekinthetők meg, a portré a Kanizsai Dorottya Múzeumban van. A kápolnában található festményeket előzetes bejelentkezéssel lehet megtekinteni, ám az élvezeti értékét nagyban csökkenti a kápolna belső világossága, fényviszonyai.

A csatatéri emlékkápolna építtetése Király József pécsi püspök rendeletére 1807-ben döntetett el. 1817-ben avatták fel azzal, hogy a város nemzetiségi csoportjai külön-külön tarthassanak itt emlékmisét. Ma az emlékkápolna ezt a szerepét nem tölti be, ahogy a csaták képei sem élvezhetők a fent említettek miatt. A kápolna valaha egy kis dombon állt, a tetőteraszáról látható volt a csata vélt vagy valós színtere. Ma ez nem így van, a város katolikus temetője és a mostanra óriásivá nőtt vadgesztenyefák takarják a kilátást, ráadásul a tetőterasz a látogatók számára nincs is megnyitva.

Az épületben a két nagy festmény valójában a püspöki kastély egyik fogadótermébe készült, később telepítették át a kápolnába. A két korabeli ágyúcső a második mohácsi csata idejéből származik, ezeket látva könnyebb elképzelni a korabeli tábori tüzérség felszereltségét. Miután az emlékezés fontosságáról szól ez az írás, nem maradhat el az a megjegyzés sem, hogy a város meglévő adottságait nem szabadna háttérbe szorítani a Sátorhely község mellett létrehozott Történelmi Emlékhely javára. Utóbbi szép, nemes, valóban a nemzeti megemlékezés méltó helye.

A városban Brand Ede polgári iskolai igazgató vezetésével, a városi polgárság egyetértésével 1923-ban alakult meg a Múzeumi Egylet. Feladatául a történelmi kutatást és a csatáról való megemlékezés kiterjesztését tűzte ki. 1924-ben Gergely Endre hadtörténész felvetette a csata színhelyének a felkutatását, de annak pontos földrajzi elhelyezkedése hiányában a megkezdett ásatások eredménytelenek voltak. 1950–1959 között Ete János muzeológus, Kis Béla tanító és helytörténész, Salga István iparos és a mohácsi busómaszkok faragója, valamint a ma is élő földműves, Szűcs József, aki mindvégig elkötelezett és fáradhatatlan kutatója volt a csata történetének, bejelentést tettek a megtalált tárgyi emlékekről. Papp László régész 1959. szeptember 21-én kezdte meg a helyszínen a kutatásokat, amelyeket 1976-ban bekövetkezett haláláig folytatott.

1960-ban Szűcs József és Koller Márton kutatásai eredményeképpen kirajzolódott két tömegsír. Az ott talált leletanyag rámutatott a csata valós, korabeli leírásokból ismert hadi szokásaira, a foglyul ejtettek lefejezésére is.

1962-ben tisztázódott a csata körzetét meghatározó Földvár, majd 1964-ben a Merse nevű kis falu helye, később előkerültek Bártfa, illetve Lajmér községek, ahol egy Árpád-korabeli temetőt is feltártak.

1975-ben elég indok volt arra, hogy az emlékhelyet állítsanak. Érdekességként már azt is tudjuk, hogy a csata területe alatt egy annál sokkal nagyobb avar temető húzódott, egészen a mai Nagynyárád, Majs községekig – temető a temető felett. 1976-ban a Papp László munkáját folytató Maráz Borbála régész újabb három tömegsírt tárt fel ott. A temető gondolatisága így tehát érthető, mégis elfogadhatatlan, mert az emberi természettől idegen.

Egy idézettel ehhez Batsányi Jánostól:

Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz /részlet/
Nemde, mióta Mohács szomorú környékire mentél,
Hallgatsz, s elnémult veled eggyütt nemzeti múzsád?
Élsz – e tehát, s hol vagy? Mellyik megye puszta vidékin
Bújdosol? És mikor érsz lakozásod előbbi helyére?
Ott vagy – e még amaz árva mezőn, hol hajdani fényünk
Oly bús éjbe merüle?

Batsányi figyelemmel kísérte pályatársa, Szentjóbi Szabó életét és munkásságát, tudta, hogy Mohácson járt, ezért kérdezi tőle episztolájában:

„Ott amaz árva mezőn, hol minden fűnek alatta,
Eggy – egy árva magyarra találsz…!
…ott: a népünk vesztét panaszolva keseregvén
A Duna szőke vizébe szakadt fájdalmaid árja,
Hajh! Iszonyú térség! Gyászos temetője hazánknak!
Jártam hantjaidon, láttam sírhalmaid én is
Őseinknek, kik hajdan az ellenségre kikelvén
Honnunkért, s ott halva vitéz vérekkel adózván,
Intenek, íme! …Nézz e térre: s tanulj már eggyességre, magyar nép!”

A felvilágosodás kora kiváló látó, a próféta költő jövőbe tekintő, intő szózatát halljuk:

„Gyász jelhangja, Mohács szomorú neve! Rettenetes név!
Ah! Ne gyötörjed az én füleim, lágyítsad azoknak
Mostoha szíveiket, kik honnok semmi keservén
Nem könyörülhetvé, bajait mindenha tetézik,
S régi tulajdonaink, erkölcsink, ősi szokásink
Nyelvünk, törvényink, bizonyos vesztének örülnek!
Ahelyett, hogy új érdemekkel emelnék hajdani szép hírünket!”

1976. augusztus 29-én a csata 450. évfordulóján ünnepség keretében adták át az emlékparkot, amelyen a kivezényelt díszszázad egyik tisztjeként magam is részt vettem. Az akkor még csak szántóföld mára valódi történelmi emlékhellyé alakult. Természetesen nem volt a kialakulás zökkenőmentes. A 2000-es évekre tisztázódott a terület tulajdonjoga és a kezelői jog is. A Duna–Dráva Nemzeti Park részévé vált a 2012-ben felújított és kibővített Mohácsi Történelmi Emlékhely. Az emlékhely koncepcióját egy alkotói kollektíva hozta létre, megvalósítása kompromisszumok sora után a mai állapotában befejeződött. Hogy ez mennyiben segítheti az emlékezést, a felújítás előtti és utáni látogatottsági statisztikák fogják igazolni. Ennek értékelésére kompetencia hiányában nem vállalkoznék.

Tekintettel arra, hogy kifejezett szándékom az érdeklődés felkeltése városunk és a közeli emlékhely iránt, megkísérlem az emlékhelyet röviden bemutatni. Vadász György Kossuth-díjas építész és Zalay Buda kertészmérnök tervezték, akik tiszteletre méltó módon a történelmi hűség, a művészi kreativitás és a természeti adottságok harmonikus egységét alkották meg. A bejárati kapu maga is megdöbbentő alkotás. Pölöskei József ötvösművész a csatában elesett áldozatok csontjait jelképező bronz térrácsot készített, amely mára mindenütt az emlékhely szimbólumává vált. Ugyanúgy, ahogy a székely ifjú, Szabó István által faragott harangláb is a lélekharanggal és a körülötte elhelyezett kopjafákkal. Szól a harang, hívja az erdélyi sereget, mert kell a segítség.

Vadász György földbe süllyesztett átriuma elpusztult kolostorokat szimbolizál, közepén egy mészkőből faragott kőrózsával, amely három részre szakadva jelzi a három részre szakított országot, és egyben a reményt is kifejezi. Ez Illés Gyula szobrászművész alkotása. A Vadász György terve alapján elkészült látogatóközpont alakja a magyar koronára utal. A mellette látható mészkőből faragott terepasztal Bencsik István szobrászművész munkája, a mai legjobb tudásunk szerint ábrázolja a csatához előkészülő seregek elhelyezkedését. A látogatóközpont föld alatti termében animációs film segíti a csata valószínűsített történetének megértését. Kő Pál szobrászművész alkotásai visszaidézik a csata hangulatát, szörnyűségét. A fegyverek, a lovak torzói, a szélhárfa, a faragványok mindegyike mögött történetek húzódnak meg, amelyekhez a helyi vezető ad magyarázatot. A már említett Szabó István fafaragó sírjelei között lóalakokat is láthatunk, kifejezve a csata színhelyén elpusztult több mint 1500 hadi mént, ami a korabeli lovas hadviselés szempontjából jelentős. A kiegyenesített kaszák csoportja a földművelő nép ellenállását szimbolizálja. Az emlékhelyet övező tízezer tiszafa a magyar haderő közelítő létszámát jelképezi.

Vörösmarty Mihály Mohács című költeménye követi a korabeli lesújtó emlékezés rögzült hangulatát:

‘Sír vagyok, elhullott magyaroknak sírja, Mohácsföld,
Mely vérből nevelek gyász telekimre mezőt;
De ne pirúlj, oh honfi, azért eljőni sikomra,
Had-gázolta határt látni s az árva Cselét:
Kart és férfikebelt vive itt a harcba magyar nép;
Sors erejű számmal győze az ozman erő.
„Mely föld ez, mi virágzó tér az öreg Duna partján,
Melyen sárga kalász rengedez és buja fű?”
Nyögve felel, s csak alig hallatva s keservesen a föld:
„Hír temetője Mohács, s a magyar átka nevem.”

Az emlékezés erkölcsi kényszere óhatatlanul az írók, költők alkotásait véteti elő azokkal, akiknek könyvespolcain ott sorakoznak a hazai legismertebbek. Etédi Sós Márton nem tartozik az ismertek közé, mégis a tehetsége és a Magyar gyász, vagyis Második Lajos királynak a mohátsi síkon történt veszedelme (1792) című verses alkotása rámutat a „romlás” valódi okaira.

Érvelésében újra a Szigeti veszedelemben elhangzott, a török szultán követei szavaiban kimondott fenyegetéseket ismétli el. Brodarics kancellárt vonta be költeménye szóvivőjének, ő beszéli el a harc lefolyását és a vereség értelmezését:

„De ha még Lajoson erős tsapást teszünk,
az egész Európán könnyen erőt veszünk,
az egész világnak urai mi leszünk…
Van is most tzélunkhoz jó alkalmatosság,
mert nincs a Magyarban egymás közt buzgóság,
Uralkodik köztük a szörnyű pártosság,
irigység, gyűlölség s több utálatosság.”

Hát ez az, amire oly gyengén emlékezünk. Mert érezzük Muhi, Mohács, Majtény és Világos súlyát, hogy ne is szóljunk a későbbi korok vesztes „csatáiról”, az első világháború után 1920 júniusáról a Trianon-palotában, majd a második világháború végén a vesztes félnek kijáró jóvátételről. Ne említsük a kárpótlási jegyzéket se, a malenkij robotra vitt ezreket, a kint rekedt hadifoglyokat és az elesettek jeltelen sírjainak tízezreit. Ez letagadhatatlanul a tehetetlenség és a megalázottság adta szégyenkezés érzése. Nem, nem csak a vereség, hanem annak okai miatt, ráadásul hányszor már…

Ezeket a gondolatokat a nagytiszteletű és feledhetetlen gimnáziumi magyartanárom és osztályfőnököm, Kövesi Józsefné Ica néni szerkesztette könyvből vettem, mert mely egyedülálló módon szól a történelmi emlékezetről. Az idézetek szintén az ő könyvéből származnak. Rá is emlékezem most, nagy öreg könnyekkel, mert az idő múlásával egyre közelebb kerülök hozzá magam is. Az ő gondolatait tudom most közreadni, amikor az emlékezetről keresem a városom lakosságának a válaszait:

„Emlékezni annyit jelent, mint visszatekinteni a múltban megtörtént eseményekre, felidézni jelentős személyiségek alakját, tetteit, tisztelegni előttük, példájukat követni. Egy nép, népcsoport életére döntő fontosságú, közösen átélt események, sorsfordulatok sorozata, folyamata, a történelmi emlékezet, talaja a szülőföld – a természeti táj –, forrása, fenntartója az anyanyelv, a közös (nemzeti) tudat, az összetartozás éltetője, őrzője, a későbbi nemzedékeknek továbbadója, amelyet a hozzájuk, az emlékeihez fűződő szokások, hagyományok gazdagítanak, megszépítenek, máskor viszont elutasítanak, megvetnek, (sőt elátkoznak). A történelem a nemzet múltjának megismerése, ezért létfontosságú a nemzeti azonosságtudat (identitás) érdekében a történelem ismerete, hagyományainak őrzése, anyanyelvének épen tartása, továbbadása az utókor nemzedékeinek.”

Ebben a cikkben a csata máig ható emlékezetéről gondoltam írni. Népünk, városaink, falvaink lakosságának ismerete és emlékanyaga olyan, amilyen. Iskoláikban szerzett ismereteik maradandóságát, visszaidézhetőségét számonkérni nem lehet, nem is szabad. De az igenis fontos, hogy szakadatlanul tegyünk meg mindent a nemzetünk életét, történetét jelentősen befolyásoló események újra és újra felidézéséért, hogy levonjuk a tanulságokat, meglássuk a sorsszerű ismétlődéseket.

Csordás László