Csak később tudtam meg, hogy nem én sírtam ekkor egyedül

Márkus Dávid mentőorvos megrendítő gondolatai – miután hazatért a törökországi földrengés mentőakciójából.

Mentőcsapatot indított február 7-én a földrengés sújtotta Törökországba a Katolikus Karitász a Budapest Önkéntes Mentőszervezet Egyesület és a Budapesti Tűzoltó Szövetség önkéntes tűzoltóinak közreműködésével. A magyar önkéntes csapat, Gyurkó Gábor csapatvezető irányítása alatt a kora reggeli órákban indult útnak 19 emberrel, 5 gépjárművel és 2 utánfutóval a kárterületre, ahol csatlakozik török partnerszervezetekhez. Az egyheti önellátásra képes csapat városi kutató-mentő, műszaki-mentő, kötéltechnikai mentő, egészségügyi, kutyás kutatási, vezetés-irányítási feladatokat tud végezni. „Minden óra és perc számít ilyen vészhelyzetben, de csapatunk kevesebb, mint 20 óra alatt összeállt, a mentés teljesítéséhez szükséges eszközökkel, szakértelemmel és felkészített önkéntesekkel” – mondta február 7-én Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója.

Ennyi volt a száraz tényeket közlő hír, ami arról szólt, hogy egy maroknyi magyar elindult segíteni oda, ahol több tízezer áldozatot követelt a február 6-i földrengés, s nem lehetett tudni, túlélte-e bárki is ott azt a napot. Mentek, mert segíteni akartak azoknak, akiken még lehet.

Hogy mit érezhettek elinduláskor, a helyszínen, majd hazaérve, arról Márkus Dávid mentőorvos, a Katolikus Karitász mentőcsapatának tagja osztotta meg megrendítő, mélységesen emberi gondolatait közösségi oldalán február 22-én. A beszámolót változtatás nélkül, Márkus Dávid hozzájárulásával közöljük.

Annyian kérdezitek, hogy milyen volt kint a földrengésnél. Nincs az a mondat, amivel át lehetne adni. És talán nem is akarjuk mindig újra érezni az emlékeink ízét. De mesélhetek részleteket…

Elmondhatom, hogy amikor kifelé úton arról beszélgetve, veszélyes lesz-e ez, egy társunk félmosollyal annyit mondott: „Ez egy ********* lutri”.

Felidézhetem azt, ahogy útközben végig dudaszóval biztattak minket, azt, hogy egy benzinkúton a benzinkutas a saját kártyáját előhúzva fizetett nekünk…

Hogy milyen érzés úgy megérkezni, hogy emberek ezrei várhatnak még a romok alatt a segítségünkre… és közben pontosan tudjuk, hogy nem fogunk tudni mindenkinek segíteni. Sőt, akármennyire is megfeszülünk, még csak egy százalékkal sem tudjuk csökkenteni a halálesetek mennyiségét, ami már a negyvenezret is könyörtelenül lépte át. Elhanyagolható porszem, amire emberként képesek vagyunk. De talán annak a néhány embernek, akinek esetleg tudunk segíteni, ez jelentheti az életet – és ez hajtotta az egész csapatot mindvégig.

Folytatás

Forrás: vasarnap.hu