Búvár történészek, akik a múlt mélyén kutatnak: voltak-e, és ha igen, kik voltak a nácibarát török írók és iszlámtudósok? – Flesch István

Az örmény–azeri fegyveres viszály kiújulása – nem sokkal az örmény népirtás április 24-i emléknapja előtt – erősen rontja a török–örmény megbékélés lehetőségét is. Főleg azután, hogy a török elnök – nyilvánvalóan teljesen ösztönösen és mindenfajta alaposabb tájékozódás nélkül – azonnal és egyértelműen kiállt az „agressziót elszenvedő” testvéri Azerbajdzsán mellett. Megint ágyúk torkolattüze gyújtotta fel a kaukázusi éjszakai égboltot, újra magasra csaptak a gyűlölet lángjai. A fizikai és szellemi frontok nyilvánvalóan megmerevednek, s aligha lesz folytatása annak, hogy Recep Tayyip Erdoğan még kormányfőként – az örmény lakosság elhurcolásának kezdete után 99 évvel, 2014 tavaszán – együttérzését fejezte ki az egykor az oszmán önkény áldozatává vált örmények leszármazottainak.

Bármennyire őszinte lehetett is ez a részvétnyilvánítás, amelyet a török állam nevében 1915 óta először jelentettek meg a sajtóban kilenc nyelven, közöttük örményül is, sok örmény úgy érzi, hogy Ankara még ebben a „történelmi jelentőségű” üzenetben sem nevezte nevén az egykori gaztettet. Akkor sem, ha embertelenségnek bélyegezte azt a borzalmat, amit a birodalom bürokratikus tolvajnyelvén az örmény lakosság „áttelepítésének”, oszmánul „tehcirnek” az örve alatt védtelen százezrekkel cselekedtek. Törökországi útja során 2014 késő őszén maga Ferenc pápa is értékelte a török kormányfő oly nagy késéssel elhangzott szavait, amellett, hogy már korábban egyértelművé tette, hogy népirtásnak tekinti az örmények oszmánok által 1915-ben végrehajtott tömeges legyilkolását. Erre hivatalos török tiltakozás volt a válasz. Ám amit már hazafelé tartva a repülőgépen mondott a véleménye felől érdeklődő újságíróknak, az lényegében visszhangtalan maradt, valamiképpen elsikkadt a nemzetközi hírforgalomban: a török felet megilletné a részvétnyilvánításának valamiféle méltánylása a másik fél részéről…

Törökországnak a nemzetközi színtéren nem javult az „örménypozíciója”. Hacsak azt nem nevezzük „javulásnak”, hogy a menekültválságban, illetve az EU-val kötött visszatoloncolási megállapodásában „újabban szerzett és elismert érdemeinek” jutalmául legalább azonnal nem erőltetnek ellene megbélyegző parlamenti határozatokat. Németországban ugyanis már azon a ponton voltak, hogy a kereszténydemokraták (CDU) és a szociáldemokraták (SPD) – eddigi tétovázó álláspontjukat feladva – már nem fogják elutasítani a Zöldek pártjának az örménykérdésben előterjesztendő javaslatát. Cem Özdemir, a Zöldek elnöke a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak nyilatkozva már be is jelentette: Volker Kauder, a CDU parlamenti pártcsoportjának vezetője megígérte, hogy készek népirtásnak minősíteni az örmények ellen 1915-ban végrehajtott török tömegmészárlásokat. „Ha Kauder nem állja a szavát, akkor a CDU-ban a C kezdőbetűt nyugodtan F-re cserélheti fel (F=Feige, vagyis gyáva), és akkor többé nincs keresnivalójuk keresztény szervezetek sorában” – jelentette ki a török családi gyökerű Özdemir. Később azonban Törökországra való tekintettel a Zöldek – partnereikkel egyeztetve – egyelőre visszavonták határozati javaslatukat. Ez még közvetlenül az EU–Törökország márciusi csúcsértekezlet előtt történt. A Der Spiegel jelentése szerint közölték, hogy áprilisban térnek vissza rá.

Törökország és népei számára azonban az igazi nagy probléma a kurdkérdés. A frontok itt merevedtek meg legkeményebben, az ország délkeleti részén városok, falvak pusztulnak, katonák, rendőrök, békés polgárok és felkelők halnak meg naponta értelmetlenül. Ilyen körülmények között szólította fel nagy meglepetésre és váratlanul „fegyverletételre és erőszakcselekményeinek megszüntetésére” a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) felkelőit John Bass amerikai nagykövet, amikor feleségével együtt ellátogatott a túlnyomórészt kurdlakta Diyarbakırba. Ha tanácsát követik, akkor szerinte országa megad majd minden segítséget a kurd–török békefolyamat felújításához. Azt is mondta, hogy országa nem szállít fegyvereket a PKK-val összefonódott szíriai kurdoknak.

Ez utóbbi kérdés amerikai–török politikai súrlódás okozója, mivel az Iszlám Állam vérengző fanatikusai ellen küzdő észak-szíriai kurd Népvédelmi Egységeket (PYG) Washington szövetségesei közé sorolja. „Ilyen nyilatkozatok helyett az Egyesült Államoknak inkább Törökországra kellene nyomást gyakorolnia, hogy a viszály befejezéséről tárgyaljon a PKK-val” – hangsúlyozta Brüsszelben Zübeyir Aydar. Ő az egyik vezetője a belga fővárosban is képviselettel rendelkező Kurdisztáni Népközösségek Szövetségének (KCK), amely a PKK „városi ernyőszervezete”. Közvetve válaszolt az amerikai diplomatának a PKK-vezetés egyik legbefolyásosabb tagja, Murat Karayılan is. Ő az iraki Kandil-hegységbeli hadműveleti főhadiszállásáról üzente az Özgür Gündem (Szabad Napirend) című lapnak adott interjújában, hogy a „némely nemzetközi hatalom” által szorgalmazott PKK-fegyverletétel és a tárgyalások újrakezdése előtt a török biztonsági erőknek kellene leállítaniuk támadásaikat. Emellett szabadlábra kellene helyezni a bebörtönzött Abdullah Öcalan PKK-vezért, hogy tárgyalhasson az Igazságosság és Fejlődés Pártjának (AKP) kormányával…

Ebben a kilátástalannak tetsző helyzetben a török napilapokban meglepően szókimondó bírálatok látnak napvilágot, amelyek azonban felvillantanak némi reménysugarat is. Taha Akyol, a Hürriyet ismert tárcacikkírója emlékezteti a kormányt Öcalan azóta szinte szállóigévé vált 2013-as

newruzi, kurd újévi „börtönüzenetére”, amelyben a híres rab, a kurdok máig széles körben tisztelt és vezérnek elfogadott Apó-ja meghirdette: a fegyveres harc véget ért, elkezdődött a politikai küzdelem. A kolumnista ezért emlékezetébe idézi az egymásnak gyakran ellentmondó elnöknek és kormányfőjének, akik egyik nap kérlelhetetlennek, másik nap engedékenyebbnek látszanak, hogy amikor „terrorellenes hadjáratot” folytatnak, mindenkor tartsák észben az İmralı szigetének sziklabörtönéből meghirdetett felhívást, amelyet három évvel ezelőtt sok százezres kurd tömegek kitörő lelkesedéssel fogadtak. Mindenekelőtt inkább azt üzenjék meg a hegyeikben megbúvó és városaikban harcoló felkelőknek és családjaiknak: igenis van számukra más megoldás is, mint „börtön vagy halál”. És akkor megkezdődhet az érdemi vita… S ez támogatásra késztetheti a nemzetközi közvéleményt is.

„Törökországnak bölcsebb magatartásra van szüksége a PKK-probléma megoldása érdekében” – olvasható a lap másik ismert publicistája, Semih İdiz cikkének címében. A szerző kimutatja, hogy annak idején kezdetben Törökország az iraki kurdokkal szemben is ilyen elutasító magatartást tanúsított. S lám, meg kell nézni, hogy most már milyen kölcsönösen előnyös viszonynak lehetünk tanúi. Az újságíró azonban a problémát abban véli tetten érhetőnek, hogy „Erdoğan jelenlegi hozzáállása aligha hathat ösztönzően ebben a tekintetben”.

Láttuk tehát, hogy Törökország két legrégibb, több évtizedes problémája szinte megkövesedve, látszólag kimozdíthatatlanul várja valamiféle feloldását. A politika – elsősorban az AKP kormánya – egy időben mintha tudatára ébredt volna, hogy országára nézve milyen súlyos gyakorlati és erkölcsi tehertétel mindkettő, természetesen főképpen a kurdkérdés megoldatlansága. És most minden kezd vészesen a visszájára fordulni, veszélyeztetve tényleges és tagadhatatlan eddigi eredményeket. Közben már demokrácia- és rendszervita is folyik arról, hogy Erdoğan és „demokratikus iszlámbarátai” nem túlozták-e, nem túlozzák-e el az iszlám második világháború után kezdődött újraintézményesítését a demokratikus berendezkedés megszilárdításának és az Európába való szerves beilleszkedésnek a rovására. A kormány és az ellenzék némely képviselőinek ma már semmi sem drága ahhoz, hogy alkalmasnak vélt – ám többnyire erőltetett – példák felsorakoztatásával „leplezzék le” a másik félnél állítólag tapasztalható negatív jelenségek keletkezéstörténetét, a történelmi előzményeket.

Ennek megfelelően újabban gyakran előfordul, hogy a parlamentben, nagygyűléseken, választási rendezvényeken egymás fejére olvasnak idézeteket híres emberek műveiből, esetleg recitálnak a muzulmánok szent könyvének szúráiból vagy régi napilapok megsárgult oldalainak még jól kiolvasható főcímeire mutogatnak. Ennek kétségtelenül Erdoğan a legnagyobb, egyben utánozhatatlan mestere, akivel ellenfelei közül senki nem kelhet versenyre. Ebben segítségére van kiváló szónoki képessége. Például amikor még fontosnak tartotta, hogy a vallásos muzulmán kurdok körében jó benyomást keltsen, a délkelet-törökországi Siirtben egy tömeggyűlésen felmutatta a Korán vadonatúj kurd nyelvű fordítását, amelyet tízezer példányban nyomtattak ki. De a kelet-törökországi Bitlis városában 2014 márciusában felmutatott egy másik könyvet is, hogy lejárassa politikai ellenfeleit. Ez pedig nem volt más, mint Bitlis tartomány híres szülöttének, a kurd Said-i Nursi vallástudósnak a műve, amelyet a muszlim gondolkodó más munkáival együtt az 1940-es években az akkori kormánypárt, a mai ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) betiltatott, de amelyet aztán Erdoğan AKP-je az általa irányított vallásügyi hivatallal, a diyanettel sorozatban kiadatott.

Neve elé hívei mindig kiteszik a Bediüzzaman megtisztelő állandó jelzőt, amely azt jelenti, hogy a Kor Legkülönb és Legmagasztosabb Személyisége. Az 1960-ban 83 évesen elhunyt iszlám tanítómesternek szinte egész életében hányatott sors, főként üldöztetés jutott osztályrészül: az első világháború alatt volt oszmán hírszerző, majd hadifogoly Oroszországban, ahonnan a bolsevik forradalom viharai közepette haza tudott szökni. A felszabadító háború vezére, Mustafa Kemal, a későbbi Atatürk elnök szolgálattételre hívta meg általános hitszónoknak a keleti tartományokban. Ezt elutasította, mert nem fért össze meggyőződésével „dicső meghívójának” szerinte közismert iszlámellenessége. Nursi ugyanakkor a tudományos és műszaki haladás eszméjének lelkes támogatójaként lépett fel. Politikailag a kommunizmus esküdt ellenségének számított. Fő műve a Korán-magyarázatait tartalmazó Isteni fényesség levelei (Risale-i Nur). Bebörtönözték, kínozták, egyszer állítólag a fogházban meg akarták mérgezni.

Erdoğan fent idézett beszédében szemére lobbantotta a CHP vezetésének, hogy Nursinak még a szellemétől is annyira rettegtek, hogy szülőfalujának, Nursnak a nevét Kepirlire változtatták, s az AKP volt az, amely ezt a méltatlanságot jóvátéve 2012. július 3-án visszaállította a Bitlis tartományi helység reá emlékeztető eredeti nevét. Erdoğan maga is nagy tisztelője Nursinak. Szerinte ő mindenki számára példakép lehet, mert soha nem hódolt be semmiféle zsarnokságnak, és hitbéli dolgokban sem ismert soha megalkuvást. A török társadalomnak valóságos kincse ő, de teljességében még feltárásra vár – jelentette ki. A szónok bírálatának fő céltáblája azonban nem is annyira a CHP volt, mint inkább korábbi barátja és szellemi rokona, az Egyesült Államokban önkéntes számkivetésben élő Fethullah Gülen „bőkezű muzulmán nemzetközi iskolaalapító” és vallásprédikátor, aki önmagát Nursi és mozgalma legodaadóbb és leghűségesebb követőjének vallja. „Nursi az üldöztetés és bántalmazások ellenére is hű maradt hazájához, otthon maradt, Gülennel ellentétben, aki viszont megfutamodott a felelősségre vonás elől – emlékeztetett a szónok – és jelenleg hazai embereivel egyféle párhuzamos államként igyekszik aláásatni a kormányzati rendszert. A közigazgatásban és a rendőrség berkeiben megbúvó hű hadnagyaival lehallgattatta őt és más prominens személyiségeket is. A vallással visszaél, politikai eszközként használja fel” – hangzott a vádaskodás.

Sőt a Gülennel való szakításának másik okaként Erdoğan a kurdkérdésben támadt nézeteltérésüket jelölte meg. Azt állította, hogy a prédikátor annak idején ellenezte a kurdokkal megkezdett – ma már megrekedt – békefolyamatot. Emellett pedig néhány éve még az ő mozgalmának, a Hizmetnek (Szolgálat) emberei – államügyészek és rendőrtisztek – szerveztek országos razziát kurd politikusok ellen… Mondhatnánk, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű…

Ezeknek a vitáknak a színvonalát mutatja, hogy nem sokkal a fentiek előtt Deniz Baykal, a CHP akkori elnöke Hitlerhez hasonlította Erdoğant, később pedig bírálói már nemcsak hozzá, hanem Mussolinihez is hasonlónak mondták. Ő viszont ezek után – visszavágásként – két újságkivágást lobogtatott. Az egyik a Cumhuriyet című kormánylap 1941. június 21-i számának címoldala volt Hitler és İnönü nagyalakú fényképével és az alábbi szöveggel: Szerződés által megerősített barátság. Nemzeti Vezetőnk (Millî Şef) és a Führer bensőséges üdvözlő üzenetváltása. Alatta: Országaink és népeink ma azzal a szilárd elszánással indulnak a kölcsönös bizalom korszakába, hogy kapcsolatunk végérvényesen ilyen is marad.

Ez a közlemény egy nappal azelőtt jelent meg a lapban, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót, még előbb pedig, június 18-án megkötötték a német–török barátsági és megnemtámadási szerződést… A másik újságkivágás, amellyel Erdoğan a CHP „kétes történelmi múltját” óhajtotta kézzelfoghatóan bizonyítani, a fasiszta Olaszországnak küldött hasonló üdvözlet volt.

Aki ezeket idézte, burkoltan arra is célozgatott, hogy az apai részről kurd gyökerű Atatürk-utód İnönünek, aki egy időben CHP-vezér is volt, szintén lehettek Hitlerre emlékeztető diktatórikus hajlamai. Atatürk 1938-ban bekövetkezett halála után köztársasági elnökként eltávolíttatta elődje képmását a török pénzről, a líráról és arcképeit a középületekből. Ezenkívül békülékeny hangú leveleket váltott Hitlerrel 1941 tavaszán, végül pedig 1945-ben kiszolgáltatott a Szovjetuniónak olyan törököket, akik a második világháború alatt onnan menekültek Törökországba. Ami a levélváltást illeti, miután Törökország Trákiában általános védelmi intézkedéseket hozott a terjeszkedő Németország esetleges támadásának elhárítása végett, Hitler 1941 februárjában nagykövete útján megüzente, hogy „nem áll szándékában megtámadni Törökországot”.

Ehhez azonban hozzáfűzte, hogy ez a biztosíték csak addig érvényes, amíg az ankarai kormány nem tesz olyan intézkedéseket, amelyek „rákényszerítenének bennünket álláspontunk megváltoztatására”. İnönü diplomatikus és udvarias válaszában márciusban kifejtette, hogy országa semmiféleképpen sem intézkedett Németország ellen. Ez viszont ugyancsak addig érvényes, amíg Németország intézkedéseivel nem kényszeríti Törökországot álláspontjának felülvizsgálatára. Lothar Krecker német kutató szerint hatalmának csúcsán Hitler ritkán szembesült ilyen határozott szavakkal. Ezért később még óvatosabb volt Törökországgal való politikájában…

Természetesen az ellenzék aztán okkal-joggal, főleg pedig kárörvendve használta ki a köztársasági elnöknek azt a 2015. decemberi „kisiklását” vagy „elszólását” a repülőtéren, Szaúd-Arábiából hazatérőben. amikor az általa szorgalmazott „egységes” elnöki rendszer külföldi példái között felhozta a náci Németországot („vezér és kancellár egy személyben”)…

Ilyen rossz ízű törökországi viták és igen sajátságos történelemszemléletről tanúskodó politikai ütésváltások után jelent meg a Radikal című baloldali isztambuli napilapban egy tanulmány Az iszlámisták és a jobboldali konzervatívok lelkesedése Hitler iránt címmel.

Ebből most csak viszonylag röviden kívánjuk idézni a legismertebb személyekről szóló jellemző megállapításokat. A szerző, Ayşe Hür történész szerint a cikkének címében megjelölt kör tagjai között nagyon sokan voltak olyanok, akik antiszemitizmusuk és kommunistaellenességük folyományaként vélekedtek kedvezően Hitlerről. „Egy tétovázó hitlerista: Said-i Nursi” című fejezetben az alábbiak olvashatók az iszlámtudósról, mintegy a róla szóló legendák és a valóság szétválasztásaként, az életpályáját nyomon követő törökországi irodalom összefoglalásaként:

Bediüzzaman a második világháború elején a Kastamonu városában számára kijelölt kényszerlakhelyen tartózkodott, 1943–1944-ben a denizli börtönben raboskodott, majd a háború végén Emirdağ-ban egy faházban húzta meg magát. Eközben szembeszökő hasonlatosság mutatkozott a Nemzeti Vezető (İnönü) 1941-től 1944-ig folytatott második világháború alatti politikája és Nursinak ugyanezekben az években elfoglalt álláspontja között. Kétségtelen azonban, hogy míg a Nemzeti Vezető irányvonalát reálpolitikai aggodalmak és érdekek szabták meg, addig Said-i Nursi ideológiai szempontok alapján alakította nézeteit. Ám végeredményben mindkét felfogás inkább a náci német oldal felé hajlott. Nursit nagyon megörvendeztette, hogy a német haderő többször vereségre kárhoztatta az angolokat és az oroszokat, akik korábban oly érzékeny csapásokat mértek az iszlám nemzetre. Sőt megtörtént, hogy imádkozott is a német fegyverek győzelméért… Ám németpártisága ellenére már kezdetben is igyekezett józanul mérlegelni azt a lehetőséget is, hogy mi lesz, ha a németek mégsem tudnak győzni. Vajon a német harctéri sikerek hasznára válnak-e az iszlámnak, a Korán igazságainak, hasznunkra válnak-e nekünk, magunknak? – kérdezte a Szovjetunió ellen megindított német hadjárat hónapjaiban. A kegyetlen pusztításokat nem lehet részvétlenül, még mindig részrehajló módon szemlélni – írta. S amikor értesült a német tömeggyilkosságokról, állítólag rögtön abba is hagyta a német „véderőért” való imádkozást, és „elfordult tőle”. Voltak, akik erős túlzásba estek korábbi németbarátságának mentegetésében. Például egyik tanítványa szerint a német vereségek is csak azért következhettek be, mert Nursi mester „beszüntette a hadiszerencséjükért való addigi fohászkodását”. „Mondani sem kell, hogy az ilyesmi merő babona” – idéz Ayşe Hür történész a pályatárs, Emrah Cilasun Bediüzzaman mítosza és Said-i Nursi valósága című könyvéből, amely tavaly jelent meg a török könyvpiacon.

A történész asszony cikkében található még több más portré is a tárgyalt korszak szereplőiről. Közöttük Nurettin Topçuról (1909–1975), akit a szerző „Hitler hűséges csodálójaként” mutat be, s akinek szobájában egykor egyaránt ki volt téve Adolf Hitlernek és a Függetlenségi induló, a török himnusz megalkotójának, Mehmed Akif Ersoynak a fényképe. Tanult Bordeaux-ban, Strasbourgban, majd a Sorbonne-on. Ő volt az első török, aki ezen a világhírű párizsi csúcsegyetemen megszerezte a filozófia doktora (PhD) címet. A kormánypárti Sabah 2014-ben „a 20. század talán legfontosabb török filozófusának” nevezte.

A Hitler-bajuszos és -frizurás Nihal Atsız című részben a történésznő felvázolja a török nácik vezérének arcképét és „fejlődésrajzát”, aki németországi példaképének még pozitúráit és hadonászó taglejtéseit is előszeretettel utánozta. Ugyanakkor ennek a rasszista, pántörök, zsidó- és kommunistagyűlölőnek a Hitler-csodálata akkoriban nem is ment ritkaságszámba… – írta. Ez volt az az időszak, 1933–1934, amikor török eszmetársa, a szintén szélsőjobboldali rasszista és nacionalista Cevat Rifat Atılhan hónapokat töltött a müncheni náci propagandaújság, a Der Stürmer szerkesztőségében, hogy a lapkiadótól, a háborús bűnösként 1946-ban kivégzett Julius Streichertől elsajátítsa a fajgyűlölő uszítás zsurnalisztikai mesterfogásait. A török náciknak aztán – jó tanítványoknak bizonyulva – 1934-ben Trákiában sikerült is feltüzelniük a lakosság ilyesmire kapható részét zsidó szomszédaik elleni pogromokra, üzletrombolásokra. Inönü kormányfő azonban a parlamentben kemény szavakkal elítélte, majd a gyakorlatban a rendőrséggel vaskézzel letörette ezt az országára szégyent hozó mozgalmat …

Az arcképcsarnokban ábrázoltak között szerepel Necip Fazıl Kısakürek (1904–1983) is, akit a szerző úgy jellemez, mint akinek „mindig a zsidóktól fájt a feje”, vagyis megrögzött antiszemita volt. Ez a misztikus költő, író és zsidógyűlölő gondolkodó alapította 1947-ben a Büyük Doğu (Nagy Kelet) című folyóiratot, amely a „zsidók világuralmi törekvései” és a „zsidó-szabadkőműves összeesküvés” leleplezésének szentelte oldalait. A folyóirat 1967. októberi számában is arról értekeztek, hogy a „világot zsidók uralják”. De már régen is sokat ártottak, így például ők okozták az Oszmán Birodalom Törvényhozó Nagy Szulejmán uralkodása után fokozatosan bekövetkezett hanyatlását, nemkülönben ők voltak az előkészítői a „tanzimát (a 19. századi nagy reformkor) nevű szerencsétlenségnek”. Végül további egészen sajátságos értelmezését adva a török történelemnek, a folyóirat cikkeiben a zsidókat kárhoztatják azért is, hogy a „zsidók bábjai, az Egység és Haladás Bizottságának ifjútörökjei taszították le a trónról Abdülhamid szultánt, napirendre tűzvén ezzel egy egykor hatalmas birodalom végleges felszámolását.

A Radikal cikke szerint Necip Fazıl Kısakürek annak idején hatást gyakorolt Erdoğanra is. Más lapok beszámoltak arról, hogy a költő halálának évfordulóján a török államférfi fel is elevenítette a vele való találkozásának örömét, s kijelentette, hogy a mester hányatott élete és munkássága iránytű lehet a maga és a jövő nemzedékek számára. Ugyanakkor „Necip Fazıl politikai írásai rávilágítanak azokra a liberálisellenes vallási és világi irányzatokra, amelyek változatlanul gyötrik a török demokráciát” – állapította meg a Washingtonban negyedévenként megjelenő World Affairs című transzatlanti folyóirat.

A „Führerért” állítólag lelkesedő törökök képcsarnokának legérdekesebb portréját Hür asszony a maga korában híres író és újságíró, Peyami Safa (1899-1961) alakjáról mintázta meg.

„Vajon valóban elalélt-e a gyönyörtől Peyami Safa Hitler hallgatása közben?” – ezt a címet adta a róla szóló fejezetnek a történész. Kiderül, hogy a kérdés nagyon is megalapozott, mivel az eredeti szem- és fültanúk az utókorban – 1965-ben és 1978-ban – nem teljesen hitelesnek tekinthetően számoltak be a jelzett esetről.

Ez azért is fontos, mert Safa az Anschluss idején egyértelmű álláspontra helyezkedett. Csupán néhány nappal Ausztria német bekebelezése után a Cumhuriyet című kormánylapban cikket írt Mi lesz a zsidókkal? címmel. Ebben az 1938. március 16-án megjelent írásában felvetette: nem szükséges hírügynökségek jelentéseire támaszkodni annak megértéséhez, hogy Németország – miután hadserege bevonult Ausztriába – hasonló rendszert kíván majd bevezetni tovább a Duna mentén lefelé. Pontosan megmondhatjuk előre, hogy milyen rémségek várnak majd a bécsi zsidó ügyvédekre, egyetemi tanárokra, újságírókra. Azután, ami most bekövetkezett, a zsidókérdés már nemcsak ausztriai ügy, hanem egész Közép-Európa ügye is lesz, s ez a folyamat gyorsan kiterjed majd az egész Balkánra is.

Ausztria sírja előtt állva című március 23-i cikkében elképedésének ad hangot amiatt, hogy a német sajtóban némelyek az Anschlusst lényegében a teuton hitleri Németországnak ahhoz hasonló győzelmeként írják le, mint amikor Bécset egykor felmentették az oszmán törökök ostroma alól. Csakhogy bizonytalan rendszer az, amely a nép érzelmein azért játszik ilyen durván, hogy a múlt, őseink ellenségeskedéseire emlékeztessen vagy felszítsa azokat. Végül Safa reményét fejezte ki, hogyha ezek a törökellenes hangok mintegy véletlenszerűen vagy figyelmetlenségből eredően fordultak elő a sajtóban, akkor a német kormány a jövőben gátat szab az ilyen jelenségeknek.

Ezután történt meg Peyami Safával az az eset, amelyről a köztársasági korszak első idejének egyik vezető – egyébként németbarát – publicistájának és újságkiadójának, Yunus Nadinak a szintén németbarátként ismert fia, Nadir Nadi számolt be emlékirataiban 1965-ben. Amikor Hitler Lengyelország 1939. szeptember 1-jei lerohanása után szeptember 16-án Danzigba látogatott, bejelentették, hogy a „Führer” nagy beszédet fog mondani, amelyet közvetít az összes német rádióállomás.

„Mi barátok – írta Nadir – összegyűltünk a szerkesztőségben, hogy a rádión keresztül tanúi lehessünk a grandiózus danzigi győzelmi ünnepségnek. A rendezvényt zene vezette be, majd indulók hangzottak fel, s a közönség lelkes kiáltozása, éljenzése közepette Hitler megkezdte szónoklatát. Én untam a dolgot, ezért eltávoztam, s elindultam a szobámba. S amikor kinyitottam az ajtót, az alábbi látvány tárult elém: Peyami, aki egyébiránt egy szót sem értett németül, egy sarokba húzódva gubbasztott, s önfeledt révületben, átszellemült sápadt arccal hallgatta azt a bizonyos őrjöngő szónoklatot, amely a légköri recsegés hangzavara ellenére is eljutott lelkes tudatáig. A beszéd végeztével ájultan esett össze…” Ezt az anekdotát Nadir Nadi aztán sokak számára átörökítette – állapítja meg Hür asszony –, akik ezt így maguk is forrásként használták. Például Aziz Nesin (1915–1995) a nagy török író, aki humoros-szatirikus szerzőként Magyarországon is ismert, szintén leírta ezt a jelenetet.        Az ő beállítása szerint Peyami Safa, annak ellenére, hogy egyáltalán nem értett németül, a háború alatt mindennap önkívületben hallgatta Hitler beszédeit. Egyik nap, amint megint magával ragadta a „Vezér” egyik dühödt kirohanása, hirtelen felugrott és kacagásban tört ki, mindkét karját égnek emelve. Egyszer csak elterült a földön, majd mintha epilepsziás rohamtól szenvedne, vonaglani kezdett, szája habzott, egész testében remegett. Végül hirtelen megmerevedett, a roham véget ért. E történet előadójáról tudni kell, hogy demokratikus gondolkodású, szabadelvű művész volt, aki lefordította Salman Rushdie Sátáni versek című művét. A „kiátkozott”, halálbüntetést tartalmazó fatvával sújtott indiai születésű brit író alkotása török muzulmán fundamentalista körökben szintén erős ellenérzést keltett. És amikor progresszív, szabadgondolkodó török művészek Sivas városában összegyűltek, hogy megemlékezzenek Pir Sultan Abdal középkori alevi költőről, az önkényuralom és a vakhit elleni harc zászlóvivőjéről, vallási fanatikusok rájuk uszították a városi csőcseléket. A támadók lángba borították a költőtalálkozó színhelyéül szolgáló szállodát. Nesin is a résztvevők közé tartozott, de még sikerült időben kijutnia a szabadba, ellentétben azzal a majdnem negyven énekessel és más művésszel, íróval, akik bennégtek, mert a fanatizált, gyűlölködő tömeg visszakergette őket a tűzbe…

Ami Peyami Safát illeti, az ő Hitlertől való állítólagos elragadtatásával kapcsolatos ájulását egészen más megvilágításba helyezte és igen prózai okokra vezette vissza egy barátjának 1978-ban megjelent könyve. Eszerint Safa leánya 1939-ben gyermeket várt, és mivel a szülés nehéznek ígérkezett, az író minden este sokáig bent maradt a kórházban, várva unokájának érkezését. Egy barátja mindig elkísérte, mert nem akarta egyedül hagyni. Végre megszületett a várva várt kisunoka, egy kislány. Eme örvendetes esemény után a két végtelenül fáradt barát visszament a szerkesztőségbe. Éppen akkor jelezték, hogy Hitler beszédét fogják közvetíteni. Hamarosan hallhatták is a „Führer” dermesztő fenyegetőzéseit. Még egy perc sem telt bele, és Peyami Safa székében hátrahanyatlott és elájult… Gyorsan kölnivízzel dörzsölték be a halántékát és a csuklóját, kigombolták az ingnyakát… Két-három perce múlva kinyitotta a szemét… Ő maga – mint mondta – tisztában volt ájulásának okával. Az amúgy is gyenge fizikumú írót ugyanis előzőleg teljesen kimerítette az estéről estére való feszült várakozás a kórházban. Soha nem tudta magát rendesen kipihenni.

Ezzel szemben egy kollégája mégis váltig azt hangoztatta, hogy a Hitler-beszéd izgatta fel (vagy lelkesítette fel?) ájulásig. Hür asszony cikke azzal fejeződik be, hogy egyik elbeszélést sem szabad készpénznek venni, ajánlatos a kétkedő óvatosság…

Flesch István – Türkinfo

2016. április 16.