Budapest–Isztambul kerékpáron – Stéger Ádám

Néhány évvel ezelőtt egy biofarmon dolgoztam Skóciában, ahol gyakran megszakították a munkát rövid, de annál vadabb záporok. Ilyenkor behúzódtunk a fészerbe teázni, beszélgetni Alex-el, a farm tulajdonosával, aki rengeteget mesélt, többek között biciklis kalandjairól. Másfél év alatt tekert le Skóciából Dél-Afrikáig. Imádtam hallgatni a történeteit! Itt fogalmazódott meg a gondolat, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom…

Összesen 2600 km biciklin. Sok? Vagy kevés? Nem is tudom… Attól függ persze, kinek mesél róla az ember. „Első túrának talán nem rossz.” – gondoltam magamban március végén a térképet nézegetve. Tetszett az ötlet. Nagyon is! Számításaim szerint cirka 30 nap alatt kényelmesen teljesíthető. Ezen felül Isztanbul a kelet kapuja. Félig Ázsia, félig Európa. Más szokások, más emberek, ízek és illatok…
Az útvonal Magyarország – Románia – Bulgária – Törökország volt, egészen március utolsó hetéig. Ekkor találtam rá néhány frissen készült fotóra, amik a román hegyeket és utakat mutatták. A majdnem térdig érő hó elgondolkodtatott: mi lenne, ha azonnal délnek venném az irányt? Így módosult az útvonalam. A végeredmény: Magyarország – Horvátország – Szerbia – Koszovó – Makedónia – Görögország – Törökország.
Mivel kevesen voltak, akikkel szívesen utaztam volna és azon kevesek sem éreztek nagy „kedvet” ahhoz, hogy megtegyék az utat, így egyedül vágtam neki. A biciklimen láncot cseréltem, átnézettem, csomagtartót és táskákat vettem. Végül elérkezett 2010. március 29-e, az indulás napja. A bicajom megpakolva 42 kg-ot nyomott.
Mindjárt az első napon kellemes meglepetésként Kalocsa után egy kerékpárszerelővel, biciklirajongóval és bringás utazóval hozott össze a sors. Vendégül látott, beszélgettünk korábbi európai tekergéseiről. Azt hiszem, az ilyen jó- és érdekes emberekkel való találkozás az egyik oka annak, hogy útra keltem…
Horvátországon gyorsan áttekertem és Szerbia sík vidékét is hamar magam mögött hagytam. Sabac városától délre kezdett el az út emelkedni. Sokszor meredek szerpentinen, néhol mély völgyben, patak mellett tekertem. A táj gyönyörű volt, apró falvakon át haladtam. Emlékszem egy hosszú, murvás-földes útra, ami az engem és bringámat szegélyező magas sziklák és hágók miatt leginkább egy westernfilm egyik jelenetére emlékeztetett.
Álomszerű, mámoros bringázásomból egy kék egyenruhás férfi ébresztett fel. Mintha fekete golyóálló mellény is lett volna rajta. Érdekes, az arcára nem emlékszem tisztán. Csak arra, hogy rendkívül segítőkész volt, teával kínált és nem értette, hogy mit keresek a szerb-koszovó határon biciklivel. „Ez itt extrém sportnak számít”- mondta. „Ha itt elütnek, nem visznek kórházba. Kivágják a vesédet és a folyóba dobnak… Ne állj meg Kosovska Mitrovicán – (ahol aludni szándékoztam)! Mindennaposak a lövöldözések és szinte mindenki fegyvert hord. Itt nem úgy mérik az emberéletet, mint otthon. A sátrazást felejtsd el. Itt a számom, ha bármi probléma lenne, ezen éjfélig elérsz.” – majd bepötyögtem a számát a mobilomba. Közben forró teát szürcsölgettünk. Jól esett a magyar szó, de bevallom, meg is ijesztett kissé. Az idő olyan volt, mintha este lett volna. Sötét és hideg. Pedig késő délelőtt volt. Húsz perccel később, erős szembeszéllel küzdve beléptem Koszóvóba…
Félóránként harckocsik, tankok robogtak el mellettem, a gépfegyveres katonák jelenléte állandó és megszokott volt. Egy kép mindörökre beleégett az emlékezetembe: az úton egy kiégett benzinkút feketére szenesedett váza. Körülöttem szétlőtt és lebombázott épületek maradéka. Kóbor kutyák és szemét mindenütt. Balra tőlem, a benzinkút sötét, rozsdás csontvázához erősítve egy lánc lóg, rajta egy rongyokba bugyolált kócos, fekete hajú kislány hintázik. Idill a züllött káoszban…
Makedónia. A biztonság földje. Találkoztam egy ukrán óriással, aki nem mellesleg szerelmese a kerékpározásnak. Ez Skopjében történt. Invitált, alhatok náluk, de valahogy éreztem még erőt a lábaimban, így elköszöntem és tovarobogtam. Aznap 218 km-t tekertem. Hegyen-völgyön. Talán Koszovóból menekültem még mindig? Nem tudom, csak azt, hogy reggel 6 órától este 8 óráig fél óra szünetet tartva tekertem és tekertem és tekertem. 116 km-t autópályán tettem meg. Meglepett, hogy a helyiek mind azt ajánlgatták, hogy biciklizzek a leállósávban nyugodtan! Persze arra én sem számítottam, hogy a két fizetőkapu közül az egyiken 1 Eurot kell majd fizetnem az autópálya használatért. A táj gyönyörű volt, a naplemente szintúgy. Köröskörül hófedte hegycsúcsok, kutyák vonyítása a távolból. Zárásként, a 180. km után az a 30 km felfele (2000 m szint) már nem esett jól. Másnapra kiírtam magamnak Pécs óta az első pihenőnapomat.

A cikk folytatása itt olvasható>>>