Biloba: „Hogyan beszélgessünk, ha nincs közös nyelv?”

Biloba és török párjának kapcsolata rétegenként bontakozik ki előttünk: olvashattunk a megismerkedésükről, és hogy ez mit jelentett Biloba számára; elmesélte nekünk, hogyan sülhet el az első találkozás egy távkapcsolatban; és azt sem hallgatta el, hogy bizony a távkapcsolatnak megannyi előnye is lehet. A mai írásában a kommunikáció fontosságára hívja fel a figyelmet, szókimondó őszintesége és objektivitása valószínűleg mindannyiunkat elgondolkodtat. 

„Ha ki akarod zárni a bajt, csukd be a szádat.”

(kínai közmondás)

Nemrégiben olvastam egy „kísérletről”, amely nem biztos, hogy igaz, de az biztos, hogy akár igaz is lehet. Nőket kértek meg, hogy írjanak egy sms-t a férjüknek, párjuknak arról, hogy szeretik őt. A válaszok többnyire „Mi történt? Összetörted a kocsit?” típusúak voltak.

Minden kapcsolatban kommunikálunk, de úgy tűnik, sokszor pont a nem megfelelő kommunikáció vezet a kapcsolatok megromlásához. Egy távkapcsolatban, ahol ráadásul nincs közösen beszélt nyelv sem, azt gondolnánk, hogy még nagyobb buktatókat rejt a kommunikáció. Én alapból optimista (vagy inkább naiv idealista) vagyok, szóval igyekeztem összegyűjteni, hogy mik lehetnek ennek a helyzetnek az előnyei a kapcsolatunkra nézve.

Aki az előző írásaimat nem olvasta, annak elmesélem, hogy a török barátommal jó 6 éve ismerkedtünk meg a neten. Angolul cseteltünk, ő a Google fordító segítségével. Végül is megértettük egymást. Amikor azonban kezdett komolyabbra fordulni a dolog, és már a személyes találkozót terveztük, én elhatároztam, hogy megtanulok törökül, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy csak egy gép segítségével tudjunk beszélgetni. Jelenleg úgy állunk, hogy én elég sok mindent el tudok mondani törökül, ő pedig elég lassan és tagoltan beszél hozzám. Végülis megértjük egymást. De mivel személyesen csak nagyon ritkán találkozunk, akkor is csak rövid időre, a kommunikációnk nagyrészt most is a neten zajlik.

Szinte mindennap csetelünk, bár nem mindennap látjuk egymást. Van, hogy csak pár mondatváltásra jut idő, de abba egy Seni seviyorum és egy Seni çok özledim mindig belefér, ha máshogy nem megy, hát egy sms erejéig. Érdekes módon erre sosem a „Mi történt? Összetörted a kocsit?” a válasz.

Nem tartom magamat túlságosan romantikus alkatnak, de szükségem van ezekre a mondatokra minden nap. Arra is, hogy nekem mondják és arra is, hogy én mondjam.

„Olyan ez, mint a vízben oldódó vitamin, ami életerőt ad, de nem lehet túladagolni.”

Azt gondolod, hogy unalmas lehet? Nem az. Amíg az ember szívből tudja mondani, addig nem lehet unalmas.

A kapcsolatainkból – nem csak a párkapcsolatokból –, úgy tűnik, ez a fajta pozitív kommunikáció kiveszett. Azt vesszük természetesnek, ha minden úgy megy, ahogy szerintünk mennie kell. Azt tesszük csak szóvá, ha mégsem az, mégsem úgy történik, ahogy mi szeretnénk. Kritizálunk, sőt, gyakran ítélkezünk, minősítgetjük a másikat. Ennél pedig kevés rombolóbb dolog van. Tudom, milyen az, amikor az ember mindennap azzal szembesül, hogy ő nem elég jó. Tudom, mert megtapasztaltam ezt is, és ezen a tapasztaláson nem segít az sem, hogy a kritikát építő jellegűnek szánták, ha a negatív kritika időnként jogos volt. Ez akkor is bántalmazás, az önbizalom lerombolása.

Ha úgy tetszik, a korábbi kapcsolatom rombolásait próbálom gyógyítani a mostani kapcsolatom dicséreteivel, verbális simogatásaival. Nem tudom, hogy ez megváltozna-e, ha együtt élnénk, csak sejtem, hogy a mindennapokban elkopnának ezek az apró semmiségek.

Nasılsın?

Hogy vagy? Mi újság? Mi történt veled? Ezek is olyan kérdések, amelyeket többnyire csak a régen látott ismerőseinknek teszünk fel, gyakran nekik is csak azért, hogy valahogy elkezdjük a beszélgetést, de sokszor a válasz már nem is érdekel bennünket. Vagy épp arra használjuk, hogy panaszáradatunkat rázúdítsuk a másikra.

Egy házasságban nem szokás mindennap megkérdezni a másikat, hogy hogy van, hiszen ott van velünk, látjuk. Vagy nem. Nem tűnik fel, ha épp rossz kedve van vagy fáradt. Vagy ha fel is tűnik, tán épp miattunk van rossz kedve. Ha fáradt, tőlünk várna segítséget, vagy épp bennünket okol a fáradtságáért, mi pedig ilyenkor inkább nem veszünk tudomást ezekről a jelzésekről. Vagy épp játszmázunk, ráutaló magatartással próbáljuk a másikat rávenni valamire. Nem mondjuk ki, hogy mit akarunk, hiszen ha szeret, akkor éreznie, tudnia kell.

A távkapcsolatban nem lehetnek olyan elvárásaim a másik felé, hogy segítsen a házimunkában, vagy egyszerűen csak vegye észre, hogy rossz kedvem van. A kommunikációs lehetőségek igencsak leszűkülnek. Ha azt akarom, hogy a másik megértse és átérezze, hogy vagyok, el kell neki mondanom. Ugyanakkor nem várhatom el tőle, hogy ő oldja meg helyettem a problémáimat.

„Ha ezt tetőzzük azzal, hogy épp csak a nyelv alapjait ismerjük, akkor bizony nem lehet az egyetlen megmaradt kommunikációs csatornánkat – a beszédet – túlcifrázni.”

Azt kell megfogalmaznom, amit érzek. Tőle pedig legfeljebb a lelki támogatást kaphatom meg, de ez pont elég is.

Bár ha jobban belegondolok, van más kommunikációs csatorna is, de ehhez kell némi spirituális hit. Amikor például fáj a feje egy stresszes nap után, elképzelem, hogy a koronacsakrámon keresztül beáramló fény a szívcsakrán keresztül telítődik a szeretet energiájával, és ez az energia a kezemen keresztül eljut hozzá. Nem kell nagy hókuszpókusz hozzá, csak elképzelem, és érzem, hogy bizsereg a tenyerem. Ő pedig melegséget érez, és ha a fejfájása nem is múlik el, azt érezni fogja, hogy szeretem és törődöm vele. Aki nem hiszi, járjon utána. 🙂

Mi sosem unatkozunk egymással

Életem első szerelmével, gimnáziumi osztálytársammal hihetetlenül sokat leveleztünk és beszélgettünk. Mindig volt témánk. Akkor valahogy az a hit alakult ki bennem, hogy az a szerelem biztos mutatója, hogy nem unatkozunk egymás mellett, hogy mindig, mindenről tudunk beszélgetni. Ezt csak megerősítette az, hogy a házasságomban egy idő után már semmiről sem tudtunk beszélgetni. Csak megbeszéltünk dolgokat. Vagy veszekedtünk.

Ahhoz viszont, hogy olyan igazán jókat lehessen dumálni, nem árt, ha jól ismerjük a nyelvet. Hazugság lenne, ha azt állítanám, hogy nem hiányzik, hogy megnézzünk együtt egy filmet, elmenjünk együtt színházba, hogy elolvassa azt a könyvet vagy cikket, ami nekem nagyon tetszett és utána jól kibeszéljük. Igen, hiányzik, de bízom benne, hogy lesz erre is alkalmunk és lehetőségünk. Majd valamikor. Most viszont megtanultam, hogy lehet néha csöndben is maradni. Nem kell mindig mindenről véleményt mondani. Főleg nem kell sportot csinálni abból, hogy a saját véleményünket másokra erőltessük. Nem kell folyton arra törekedni, hogy a saját véleményünket elfogadtassuk másokkal. A színdarabot, a filmet, a könyvet én tudom élvezni akkor is, ha utána csak saját magammal „beszélem meg”. Tulajdonképpen tök jó partnere, közönsége és tökéletes társasága vagyok saját magamnak. Nem függ mástól az, hogy én jól érezzem magam, és bár sokat vagyok egyedül, nem vagyok magányos.

Néha csak azért írok rá Skype-on, hogy jelezzem, itt vagyok és gondolok rá.

Néha csak azért kapcsolja be a kamerát, hogy lásson, ahogy dolgozom.

Nem beszélgetünk, csak érezzük egymást.

És persze sosem veszekszünk. Egyszerűen nem tudok törökül veszekedni.

Van még egy területe az életemnek, ami számomra fontos, amiből jól le lehet szűrni a másik ember világnézetét, és ami sok konfliktusra adhat okot, ami megosztó, és ami képes tönkretenni barátságokat, emberi kapcsolatokat, képes szétválasztani családokat is. Ez pedig a politika. De erről majd a legközelebbi írásomban szólok.