Az USA dilemmája: mi legyen Erdogannal?

Houston, baj van. Nagy baj. Lassan, de biztosan, Törökország a szakadék felé halad. A kilátások csakugyan kétségbeejtőek. Terrorizmus, zsarnokság, polgárháború. A horizonton ’’államcsőd’’ és ’’kényszerű feldarabolódás’’ sziluettje rajzolódnak ki. Közeleg a nap, mikor az amerikai döntéshozók, vonakodva bár, kénytelenek lesznek választ találni a kérdésre: mi a teendő ha egy NATO szövetséges rossz útra tér?

Törökország lehangoló, látszólag megállíthatatlan menetelése a diktatúra felé rohamléptekkel folytatódik, a folyamat talán még gyorsul is. Öt hét telt el azóta, hogy Recep Tayyip Erdogan török államfő elrendelte, hogy az Igazság és Fejlődés Pártját (AKP) ezelőtt hat hónappal még komoly választási sikerre vivő Ahmet Davutoglu miniszterelnök beadja lemondását, az a Davutoglu, aki a szavazatok majdnem 50%-át és a parlamenti többséget is megszerezte pártjának.

De akkor mit vétett Davutoglu? Mit követett el, ami hirtelen és megalázó körülmények közti elbocsátását indokolná? Semmit – kivétel persze, hogy  Erdogan iránti odaadása nem volt teljesen feltétlen. Mint azt Aykan Erdemir kollégám a Demokráciák Védelméért Alapítványnál (Foundation for Defense of Democracies) csípősen megjegyezte, Davutoglu majdnem két éven át 90%-ban kiszolgálta Erdogant, azonban a jelenlegi helyzetben ez egyszerűen kevésnek bizonyult. Mostantól az új Szultán iránti csakis totális, száz százalékos engedelmesség elfogadható.

Erdogan számára tűrhetetlennek bizonyult, hogy Davutoglu nem lekesedett túlzottan Erdogan rögeszmévé vált vágyálmáért, miszerint egy új alkotmányt nyomnának le a vészesen megosztott társadalom torkán – mégpedig egy olyan alkotmányt, ami megszüntetné a parlamentáris rendszert Törökországban, és helyére végrehajtó elnöki, pontosabban inkább ’’birodalmi’’ (elnöki) hatalmat állítana. Az új szerepkör visszamenőleg legitimálná Erdogan totális hatalmi pozíciójának megszilárdításáért tett intézkedéseit, illetve a totalitáriánus törekvéseiben őt korlátozó, gyakorlatilag minden nagyobb állami és magánintézmény – így a katonaság, ügyészség, média, magánvállalkozások, civil szféra – ellen indított hadjáratát is.

Erdogan utasította az AKP-t, hogy Davutoglu helyére egy személyesen általa választott utódot ültessen. Talán azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen döntés megbeszélés és vita tárgyát képezné, hogy talán a még ambiciózus, saját eredményeket felmutatni képes és az ország sorsáról saját jövőképpel rendelkező politikusok versengéséhez is vezethetne, főleg egy olyan kormányzó párt esetében, amely majdnem 15 éven keresztül dominálta egy ország hatalmi pozícióit.

De nem így történt. Ehelyett, az utasítás az ezerszobás palotából érkezett, hogy egyedül Yildirim és csak is ő követheti Davutoglut az AKP vezetői székében és a miniszterelnöki poszton. Yildirim évtizedek óta tartozik Erdogan belső köreihez, abszolút lojális, aki Erdogan minden parancsát feltétlen végrehajtja. A pártfegyelem megnyilvánulásaként, amire maga Lenin is büszke lett volna, több mint 1,400 AKP-s képviselő szavazott egyhangúan Erdogan választottjára, tisztelegve és dicshimnuszokat zengve engedelmességükről biztosítva nagyvezérüket.

A maga részéről Yildirim szófogadóan világossá is tette, nem lesz több mint Erdogan hatalmi törekvéseinek hírmondója. ’’Elnök úr – fogadta meg, ’’ígérjük, hogy elhivatottsága és céljai, a mi elhivatottságunk és céljaink lesznek, hogy az Ön útja, a mi utunk lesz.’’ Mielőtt bárkinek kétsége támadt volna legfőbb céljairól, kijelentette: ’’Jelenleg a legfontosabb feladatunk, hogy a de facto helyzetet jogilag is megerősítsük… az alkotmány megváltoztatásával. Az új alkotmány alapja a végrehajtó elnöki rendszer lesz.’’

Yildirim azt is kiemelte, kérdés nélkül támogatja Erdogan másik vitatható intézkedését, a Kurd Munkáspárttal (PKK) folyatott totális háborút. Az ország délkeleti, főleg kurdok lakta területein kiújult konfliktus, 10 hónap alatt néhol nagyobb pusztulást eredményezett, mint 1990-es évek PKK felkelése. A múlttal ellentétben azonban a jelenlegi harcok súlypontja a hegyekből a városokba tolódott át, ami nagymértékben növelte a harcok kereszttüzében ragadt civil társadalom veszteségeit. Fennáll a veszélye -komolyabban mint eddig bármikor- , hogy Törökország és a PKK konfliktusa egy általános török-kurd konfliktussá alakul át, ez viszont inkább emlékékezet polgárháborúra, mint egy jól körülhatárolt terrorellenes hadjáratra.

Erdogan 2013-as ígéretes fegyverszünete a PKK-val már rég a múlté, elvesztette jelentőségét, miután nyilvánvalóvá vált, hogy politikai karrierjének előmozdítása érdekében a nacionalista érzelmek felszítása a kurd terrorizmus ellen sokkal megbízhatóbb utat  kínál, mint egy kétes kimenetelű béketárgyalás sorozat. Azonban Erdogan rövid távú célkitűzési hosszútávon sokba kerülhetnek Törökországnak – és nem csak a kioltott életekről és a tönkretett, megrongálódott magántulajdonról van szó, hanem egy egész generációnyi kurdról az ország délkeleti régiójában, akik egyre radikalizálódnak és úgy érzik, a „másik” Törökországban nincs jövőjük.

A veszély szembetűnőbb, ha vetünk egy pillantást Törökország demográfiai trendjeire. A kurdok az ország lakosságának körülbelül 20%-át teszik ki. Viszont az etnikai kurdok termékenysége kétszerese az etnikai törökökének. Erdogannak ez a trend évek óta rögeszméje, és többször figyelmeztetett, Törökország demográfiai időzített bombává vált. Pár héttel ezelőtt a fogamzásgátlók szedése miatt szapulta a török nőket. De hiába. Bizonyos tanulmányok alapján már egy generáción belül a katonaságra köteles korú török lakosság fele kurd származású lesz. Ameddig intézkedéseivel éjjel-nappal a növekvő etnikai feszültségek és a kurd nacionalizmus lángjait táplálja, Erdogan Törökország hosszútávú földrajzi egységének fenntarthatóságát ítéli halálra. A teljes délkeleti régió elszakadásának képe egyre erősödik.

A fenyegetést természetesen felerősítette a szomszédos Szíriában dúló polgárháború, illetve egy, a Törökország déli határán önmagát kormányzó kurd közösség felemelkedése – egy olyan közösségé, amit a PKK szíriai ága, a Demokratikus Egyesülés Pártja (PYD) és annak milíciája, a Népi Védelmi Bizottság (YPG) dominál. Két évvel ezelőtt még dönthetett volna úgy Erdogan, hogy megpróbálja megnyerni a PYD-t egy széleskörűbb stratégia érdekében, mely a törökök irányítása alatt befolyásolhatta, formálhatta, majd végül megszelídíthette volna az egész régiót felölelő kurd ébredést, ami egybevágott volna az akkor még sikeres kezdeményezéseivel Iraki Kurdisztán és a PKK béketárgyalások terén is. Erdogan ehelyett a szíriai kurdok megerősödésére halálos fenyegetésként tekintett, amit szét kell zúzni – még akkor is, ha ez a  szunnita dzsihadista irányzatok és az Iszlám Állam malmára hajtotta a vizet.

Mondani sem kell, ez a politika stratégiailag katasztrofális következményekkel járt Törökország számára. 2014 végén Erdogan nyilvánvalóvá tette: arra is kész, hogy hagyja, hogy a szíriai Kobane városában az Iszlám Állam civileket mészároljon le, ami kurdok millióit idegenítette el. Ez az Egyesült Államokkal (USA) való viszonyt is megpecsételte, ugyanis az USA Erdogan tiltakozása ellenére is közbelépett, és segített megvédeni Kobanét, ami egyben súlyos veszteséget jelentett az Iszlám Állam számára is. Az Egyesült Államok katonai szövetsége tovább erősödött a YPG-vel, ami azóta Washington leghatásosabb és legmegbízhatóbb partnerévé nőtte ki magát az Iszlám Állam ellen folytatott szíriai harcokban. Erdogan akármilyen vehemensen állítja az ellenkezőjét, A YPG sikerei – mind a hadszíntéren, mind pedig az USA-val való kapcsolatát tekintve – elkerülhetetlenül tovább növelték a kurdok ambícióit a török-szír határ mindkét oldalán.

Mindeközben Törökország egyébként sem példaértékű teljesítménye az Iszlám Állam ellen folytatott harcban már visszaütött az országon belül is. Mialatt Törökországon az elmúlt évben egyre nőtt a nemzetközi nyomás, hogy a csoport törökországi utánpótlás vonalainak felszámolásával teljeskörűen támogassa az Iszlám Állam elleni koalíciót, az Iszlám Állam török városokban hajtott végre merényletsorozatot. Mindez annak tetejébe, hogy a PKK egy militáns ágazata a délkeleten nemrég kiújult harcok miatt szintén több robbantást hajtott végre az országban. Isztambult és Ankarát is többször érte támadás, a halálos áldozatok száma emelkedik és egyre gyakoribbak a merényletek. A több fronton tapasztalt bizonytalanság- és veszélyérzet komoly csapást jelent a Törökország számára kulcsfontosságú turizmusra, ami az egyébként is ingadozó török gazdaságot is tovább veszélyezteti.

Törökország zuhanórepülésének lajstroma ezzel nem ér véget. Erdogan nem rég erőltetett át a törvényhozáson egy új törvényt, ami a parlamenti képviselők mentelmi jogát hivatott megszüntetni. Ennek elsődlegesen az volt a célja, hogy lehetővé tegye a kurdbarát Nemzeti Demokrata Párt (HDP) parlamenti képviselőinek büntetőeljárás alá vonását, állítólagos PKK-s kapcsolataik miatt. Ezzel azoknak a civil aktivistáknak, újságíróknak és professzoroknak az egyre növekvő listáját gazdagították, akiket terrorizmussal vádoltak meg, mert megkérdőjelezték Törökország kurdokkal és a szíriai háborúval kapcsolatos politikáját. Még ennél is orwellibb fordulat: csaknem 2000 embert ítéltek el Erdogan megsértése miatt. Gondolkozzunk el ezen egy kicsit.

Aztán képzeljük el az Erdogan tavaly márciusi washingtoni látogatásának jelenetét, mely során Washington utcáin válogatott testőrségéből szabadított erőembereket a beszéde ellen békésen tűntetőkre. Ráadásként ugyanazon gorillák másik csoportja a beszéden hivatalosan megjelent újságírók Erdogannal szemben köztudottan kritikus képviselőit próbálták meg erővel eltávolítani a tömegből. Ha végiggondoljuk, ez valóban rendkívüli: a gőgös arrogancia, ami egy külföldi államfőt vezérel, miközben a világ legerősebb és a szólásszabadságot legjobban védelmező országának szívében próbálja egyre terjedő despotizmusának határait kiterjeszteni. Ez talán intő jel.

De az amerikai érdekeket jobban fenyegetendő: Törökország egyébként sem megkérdőjelezhetetlen teljesítménye az Iszlám Állam elleni harcban kiegészül a Szíriában harcoló más szunnita jihádista csoportoknak nyújtott egyre növekvő támogatásával. Ilyen például az al-Káida helyi ága, az Al-Nuszra Front.

Közben pedig a palesztin terrorista csoport, a Hamasz, egy maréknyi képviselője Isztambulban talált menedéket. Erdogan a menekültek átirányításának lehetőségét is szemtelenül kihasználja, hogy egyebek mellett pénzügyi támogatást és a törököknek vízummentességet csikarjon ki az Európai Uniótól. ’’Bármikor megnyithatjuk a határokat Görögország vagy Bulgária felé, és buszra rakhatjuk a menekülteket’’ – figyelmeztette Erdogan az Uniós képviselőket 2015-ben. ” Azt is mondhatjuk [az európaiaknak]: ’sajnáljuk, de megnyitjuk a határokat és elköszönünk a menekültektől.’” Tavaly januárban amerikai törvényalkotók zárt ajtós tárgyalásán II. Abdullah jordán király azt mondta, Erdogan ’’a régiós problémákat a radikális iszlámmal oldaná meg’’ illetve hogy ’’tény, az hogy terroristák juthatnak el Európába, a török politika része.’’

A kialakulóban lévő katasztrófát, vagyis Erdogan Törökországát, már amerikai kormánytagok is felismerték. Tavaly nyáron, egy évvel azután, hogy az Iszlám Állam Irak és Szíria területén kikiáltotta a kalifátust, Obama sajtótájékoztatón közölte, a régióba még mindig ezrével özönlenek az idegen harcosok Törökországon keresztül. Figyelembe véve, hogy természetesen nem lehet minden jöttment dzsihádistának készülő egyént kiszűrni, Obama kijelentette ’’ennek jelentős része elkerülhető lenne komolyabb együttműködéssel, koordinációval, jobb hírszerzéssel, és ha hatékonyabban ellenőriznénk, mi folyik a török-szír határon.’’

Hogy miért nem adja meg a több mint hat évtizede NATO-tag Törökország a nélkülözhetetlen katonai segítséget az USA által vezetett hadműveletekben, azt fejtse meg valaki más. Ehelyett Obama egyerűen megjegyezte ’’Ezen a területen egy ideje komolyabb együttműködést várunk a török féltől, akik bár felismerik magát a problémát, egyelőre nem készültek fel kellőképpen. Úgy gondolom, erre sok időt kell fordítanunk.’’

A The Atlantic magazinnak adott két hónappal ezelőtti hosszabb interjúban Obama sokkal nyersebb értékelést adott Erdoganról. Az őt interjúvoló Jeffrey Goldberg azt írta, ’’Obama beismerte, bár kezdetben a Keletet és Nyugatot hídként összekötő mérsékelt muszlim vezetőként tekintett Erdoganra, mára kudarcként tekint rá és olyan tekintélyelvű vezetőnek látja, aki nem hajlandó bevetni hatalmas hadseregét annak érdekében, hogy stabilitást teremtsen Szíriában.’’

Obama elnöknek  persze igaza van – már abban, amit kijelentett. Erdogan egy kudarc. Közben pedig az amerikai érdekekre is egyre növekvő veszélyt jelent. Politikája kétségtelenül veszélybe sodorja egy létfontosságú NATO tag, Törökország, stabilitását és jólétét. Emellett pedig az extrémizmus és terrorizmus lángjait is tovább szítja Törökország határain túl is – Szíriában és a Közel-Keleten mindenképp, de egyre növekvő hatással Európában is. Az ország, mely a stabilitás és biztonság megbízható bástyájaként kellene hogy álljon a NATO déli szárnyán, egyre komolyabb veszélyforrást jelent a szövetség demokratikus értékeire, és ennél is fontosabb, annak érdekeire tekintettel.

Hogy mégis mi a teendő, sokkal nehezebb kérdés. Figyelembe véve, hogy Erdogan teljes mértékben uralja a török politikát, látható, hogy ő maga a probléma. Sok mindent jó irányba lehetne megváltoztatni, ha esetleg háttérbe vonulna vagy visszafogottabb módon viselkedne. De ezen forgatókönyvek  egyike sem tűnik valószínűnek. Évekig spekuláltak arról, hogy az AKP felelősebb tagjai végül megelégelik az egészet, felbontják a pártot és létrehoznak egy ténylegesen jobb-közép beállítottságú, ellenzéki pártot, ezzel rövidre zárva Erdogan sebesen épülő tekintélyuralmi rendszerét. Azonban Erdogan egytől-egyig megalázta majd félretaszította azokat a független kiállású politikusokat, akik kísérletet tettek rá, hogy megszabadítsák Törökországot végletes politikai kicsapongásaitól és durva kirohanásaitól. Így járt Abdullah Gül korábbi elnök, majd Bülent Arinc helyettes miniszterelnök, és végül Davutoglu is.

Van egy-két lehetőség, ami ha kibontakozhatna, bár erre kétségtelenül kicsi az esély, mégis akadályt gördíthetne Erdogan mesterkedéseinek útjába. Egy újabb, a 2013-as Gezi park tüntetésekhez hasonló, milliókat megmozgató és huzamosabb ideig kitartó, békés tömegdemonstráció, elméletileg feltartóztathatná Erdogant a ’’birodalmi’’ elnöki pozícióra való lázas törekvésében.

Egy esetleges katonai közbelépést sem lehet teljesen kizárni, különösen, ha az társulna egy, az Erdogan növekvő despotizmusa és a jelenlegi török alkotmány semmibevétele elleni, széleskörű ellenállással.

Bár általános vélekedés szerint Erdogan hatalomra kerülésének elején, a vezérkar elleni koholt bírósági tárgyalásokkal sikeresen semlegesítette a török tiszti kart, néhány elemző megkérdőjelezi ezt az álláspontot. Szerintük 2014-től kezdődően, és különösképp mióta Erdogan újra fegyveres harcokba kezdett a PKK-val, ezzel egyre jobban támaszkodva a katonasággal kötött, közös belföldi ellenségeik ellen irányuló taktikai szövetségre, a katonaság erejét, tekintélyét, és talán ambícióit is feltámasztotta. Az elképzelés szerint, ha Törökország helyzete tovább romlik – növekvő terrorfenyegetettség, politikai csatározások, és a hagyományos nyugati szövetségesi kapcsolatok további romlása – nem elképzelhetetlen, hogy a katonaság szembefordul Erdogannal, hogy megmentse Törökországot az iszlamista diktatúrától és állami csődtől.

Másik fennálló lehetőség, bár jelenleg ez nincs terítéken, hogy ismét köztudatba kerül a 2013 decemberében kirobbant hatalmas korrupciós botrány, ami az AKP-t, sőt magát Erdogant is érintette. Az ellene, családtagjai, és közeli AKP-s cinkostársai ellen irányuló vádakat, végül Erdogan a török igazságszolgáltatás gyakorlatilag totális felforgatásával söpörte a szőnyeg alá 2014-ben, ezzel mindenki megrökönyödését kiváltva és paródiát csinálva a teljes jogrendből. Rövid időn belül, több ezer ügyészt, bírót és rendőrt bocsájtattatott el és cserélt le AKP-lojális emberekre. Viszlát korrupciós botrány, helló birodalmi elnökség.

Vagy talán mégse? Különös fordulat gyanánt, a török-iráni üzletembert, Reza Zarrabot, aki a korrupciós ügy kellős közepén állt, három hónappal ezelőtt letartóztatták az amerikai határon, amint megpróbált belépni az országba, hogy családjával Disney Worldbe látogasson. New York déli körzetének ügyvédje, Preet Bharara, vádat emelne Zarrab ellen az Irán elleni szankciókat megkerülő nagyszabású csalásban való részvétele miatt. Mégpedig egy olyan csalásról van szó, amiben állítólagosan Törökország és török tisztviselők is kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a Zarrabon keresztül nekik juttatott dollár tízmilliók révén.

Űgy tűnik, Bharara leszűkítené a pert az Iránnal kapcsolatos, illetve a szankció megkerülő ügyekre. De mi lenne, ha úgy döntene, hogy Zarrab Törökországgal kapcsolatos ténykedéseit is bevonja a vizsgálatba? Érdekes módon, a kihallgatás előtti óvadékmegállapítási tárgyalás során, Bharara olyan információt is felhasznált a bíróságot tájékoztató beszédében, amik a már szőnyeg alá söpört török korrupciós vizsgálat részét képezik, például állítólagos – Zarrab általi – kifizetések Erdogan kormányában ülő minisztereknek, illetve egy Erdogan felesége által vezetett jótékonysági szervezetnek. Nincs kizárva, hogy saját bőrét mentve, Zarrab végül elkotyog olyan részleteket, amik érinthetik a török vezetés legfelsőbb szintjén ülő politikusokat is mint bűnrészeseket Zarrabb bűnszövetkezetében, mely az Iránnal szembeni amerikai szankciók kijátszására szakosodott. Hogy egy ilyen horderejű amerikai bírósági ügy mekkora hatással lenne Erdogan törökországi politikai sorsára, mindenki csak találgathatja. A tény, hogy pár nappal Zarrab letartóztatása után Bharara Twitter ’’követettsége’’ hirtelen pár ezerről, több mint 200.000-re ugrott, arra enged következtetni, hogy rengeteg török állampolgár gondolja úgy, igenis jelentős következményekkel járna.

De Zarrabon túl, hogyan kellene viszonyulnia az amerikai politikának Erdoganhoz? Az biztos, hogy Erdogan mesteri módon manipulálja és fordítja saját javára az amerikai és európai kritikákat. A heves, nyugatellenes kirohanások mindennapi részeivé váltak beszédeinek, melyekkel célja a politikai túlélés. Ezen felül, Erdogan tisztában van azzal, hogy ha huzamosabb ideig marad fenn a látszat, hogy legerősebb nyugati szövetségesével folyamatosan elpuskázza a kapcsolatokat, az számára komoly veszteségekkel járhat otthon. Főleg annak fényében, hogy intézkedései hatalmas feszültségeket váltottak ki szinte minden szomszédjával, több európai országgal, de különösképp Oroszországgal, akinek Törökország tavaly novemberben lelőtte egy vadászgépét Szíria felett.

Következésképpen, Washingtonnak vonakodás nélkül, világosan kellene beszélnie, amikor Erdogan döntései az amerikai érdekeket veszélyeztetik, Törökországon belül, vagy azon kívül. Ne kelljen a török embereknek azon gondolkodni, vajon az Egyesült Államok támogatja-e Erdogant a demokrácia, szólásszabadság és jogrend tiprásában. Tisztán kellene hogy lássák az USA aggodalmát, miszerint Erdogan PKK-val folytatott háborúja katonailag nem megoldható, és minél előbb újrakezdődnek a béketárgyalások a kurdokkal, annál nagyobb az esélye, hogy Törökország elkerülheti a szószerinti kettészakadást. Tudassuk velük, hogy tisztában vagyunk vele, és határozottan elutasítjuk, hogy Erdogan szunnita dzsihádistákkal paktált le Szíriában és másutt is. És afelől se legyen kétségük, hogy elfogadhatatlannak tartjuk Erdogan kísérleteit, hogy fegyverként használva a menekültek tragédiáját, aláássa és destabilizálja európai szövetségeseinket.

Az Obama-kormány javára kell írnunk, hogy az utóbbi időben többször járt el ennek jegyében. Ez egyértelmű az elnök kritikájából, ami Törökország elégtelen háborús erőfeszítéseire vonatkozik, illetve a lehangoló képből amit Erdoganról festett a The Atlanticnak adott interjúban. Más esetben a Fehér Ház elutasította Erdogan kérését egy hivatalos találkozóra az elnökkel, amikor Erdogan egy nukleáris csúcstalálkozón vett részt Washingtonban,. Ezt persze otthon Törökországban lenéző gesztusként magyarázta. Múlt hónapban a Külügyminisztérium aggodalmát fejezte ki a parlamenti képviselők mentelmi jogát eltörlő törvényjavaslattal kapcsolatban is, mivel az veszélyezteti a szólászszabadságot Törökországban. De talán a legnagyobb jelentőssége annak van, hogy a szíriai YPG-vel való növekvő katonai együttműködés miatt állandóan panaszkodó Erdogan tiltakozását a kormány kitartóan elutasítja.

Van azonban egy sokkal jenetősebb lépés, amit ideje végiggondolnia az Egyesült Államoknak: találni kell egy megfelelőbb bázist az Incirlikben található török légi bázis helyett, mely mind az USA  mind a NATO iraki-szíriai hadműveletei szempontjából fontos szerepet töltött be a múltban, ahogy jelenleg is. Az, hogy az USA jelentősen rá van utalva Incirlikre, jelentősen hozzájárul vonakodásához, hogy vitába szálljon Erdogan legdestruktívabb intézkedéseivel. Ez viszont komoly hatalmat biztosít Erdogannak. Valójában Erdogan, a kérések sűrgőssége ellenére is, csak egy évvel a harcok kezdete után járult hozzá, hogy az amerikai légierő gépei használhassák Incirlik repterét az Iszlám Állam elleni háborúban. Ezzel egy időben Erdogan sokat vitatott döntést hozott, hogy Törökország újrakezdje a PKK elleni háborút.

És bár az Obama-kormány elutasította Erdogan követeléseit, hogy szakítsák meg a kapcsolatot a YPG-vel, az Incirlikhez való amerikai hozzáférés korlátozása minden bizonnyal korlátozta a szíriai kurdokkal való együttműködés lehetőségeit is, ami pedig lassította és csökkentette az Iszlám Állam elleni harc hatékonyságát.

Az Egyesült Államok döntése, hogy megfontolja hogy más lehetséges légierő bázist keres Incirlik helyett, komoly figyelmeztetés lehetne Erdogan számára, egyértelmű jele annak, hogy Washingtont nem zsarolhatja örökké, és hogy készen áll biztosítani magát megbízhatóbb és együttműködőbb parntnerek keresésével. A listán előkelő helyen állna Iraki Kurdisztán, az Egyesült Arab Emírségek és Jordánia.

Erdogan Törökoszágának problámája évek óta terebélyesedik. Az amerikai tisztviselők éveken keresztül próbálták elkerülni, hogy szembenézzenek vele, reménykedve, hogy a probléma talán nem is olyan súlyos, mint amilyennek tűnik, vagy hogy majd valahogy megoldódik, ezzel kerülve a szükséges konfrontálódást egy történelmileg fontos, régi szövetségessel, aki ráadásul a föld egyik legfontosabb geostratégiai pontján fekszik. Ehelyett az Erdogan dilemma csak egyre súlyosbodik és terjed, egyre nagyobb veszélyt jelentve az Egyesült Államok érdekeire.  Előbb vagy utóbb, de eljön elszámolás napja. Az Egyesült Államok pedig jobb ha már most elkezd felkészülni az okozott károk csökkentésére.

Forrás: foreignpolicy.com

Fordította: Horváth Bálint