Az lesz, amit mi akarunk…

E logika vagy minta szerint a putyini/medvegyevi Oroszországnak most ki kellett volna állnia Grúzia mellett annak szakadárjaival, Dél-Oszétiával és Abháziával szemben. Oroszország azonban katonákat küldött Dél-Oszétiába és de facto hadiállapotba került Grúziával. Elirigyelte volna a hajdani, koszovói NATO- vagy inkább amerikai mintát? Hajmeresztően igen, és még a szerepek se cserélődtek ki. Az oroszok egyszerűen ellopták az amerikaiak koszovói érvrendszerét. Nézzük sorban. Szerbia (akkor még Kis-Jugoszlávia) nagyarányú fegyveres beavatkozással remélte letörni a koszovói szakadárokat. Ugyanezt tette tíz évvel később Grúzia Dél-Oszétiában. Az Egyesült Államok válasza légiháború volt a szakadárok védelmében. Oroszország válasza egy kisebb fajta szárazföldi invázió, ugyancsak a szakadárok védelmében. A jugoszláv hadsereg vereséget szenvedett és kivonult Koszovóból. A grúz hadsereg vereséget szenvedett és kiürítette Dél-Oszétiát. A rákövetkező békemegállapodás szavatolta, hogy a jugoszláv fegyveres erők távol tartják magukat a de jure Jugoszláviához (Szerbiához) tartozó Koszovótól.

A grúz-orosz béke még nem jött létre, de az oroszok ugyanazt próbálják elérni, mint anno az amerikaiak, nevezetesen: még csak nyoma se legyen grúz fegyveres jelenlétnek a de jure Grúziához tartozó Dél-Oszétiában és Abháziában, továbbá e kettő környékén. Lábjegyzetként nyugtázandó még egy erős párhuzam: mind Szerbia, mind Grúzia magas fokú autonómiát kínált fel saját szakadárjainak, ám ebből egyikük se kért. (Protektoraik – ott Amerika, itt Oroszország – erre nem is bátorították őket.) Koszovó nem óhajtott visszailleszkedni Szerbiába, a két kaukázusi provincia pedig Grúziába. Ha a koszovói „fejlődésre” pillantunk vissza, nagy bizonyossággal megjósolhatjuk: a kaukázusiaknak a Dél-Oszétiát ért augusztus 8-i grúz támadás után épp oly kevés kedvük lesz visszailleszkedni, mint amilyen kevés a koszovóiaknak volt a jugoszláv néphadsereg tisztogató hadműveletei (1998/99) után. A történelmet bújók kedvéért röviden az is felidézhető, hogy a grúz uralom elleni oszét, utóbb pedig abház lázadásoknak jóval hosszabb a históriájuk, mint a szerb uralom elleni koszovói albán megmozdulásoknak. Koszovó a szerbek kivonulása (1999), a déloszétok és az abházok pedig gyakorlatilag a Szovjetunió felbomlása (1991) óta tekintik magukat függetlennek. Vannak aztán itt még cifra dolgok. Abháziában például azzal végződött a közel húsz évvel ezelőtt beindult polgárháború, hogy az abházok elűztek sok tízezer grúzt – s ezek mind a mai napig nem térhettek vissza lakó- vagy szülőhelyükre. S miközben az oroszoknak nagyon tud fájni, hogy a koszovói albánok ugyancsak futásra kényszerítették az ottani szerbek tíz- és tízezreit, meg hogy a horvátok ugyanezt tették az ő krajinai szerbjeikkel, egyetlen szívsajdulást sem tapasztaltam tőlük az abháziai grúzok hányattatásai miatt. Ami persze nem a történet vége.

Az orosz magatartást kizárólag a „forradalmi” Grúzia (és az ott hatalmon levő, amerikai emlőkön nevelkedett vezetés) magatartása motiválja, nem pedig a mostani, dél-oszétiai ostoba katonai kaland. A három kaukázusi köztársaság közül Szaakasvili Grúziája amerikai hídfőállásnak számít. Föltételezem, hogy ha a grúzok a néhány hónappal ezelőtt nagy többséggel megválasztott elnöküket elűznék és Grúzia ügyeinek intézése egy NATO-barát kormány helyett egy Moszkva-barát kormány kezébe kerülne, akkor Oroszország minden kérdésben, mely Grúzia területi épségét, kisebbségeit, szakadárjait illeti, sokkal nagyvonalúbb tudna lenni, mint ma. De a mai Grúzia valósággal Oroszország nemezise. Stratégiai átok. Azzal, hogy a NATO-ba törekszik, Moszkva megítélése szerint a Fekete-tengeri partvidék keleti felének a legértékesebb szakaszát, az Abháziát is magában foglaló délkeleti részt akarja átjátszani Amerikának. Nem elég, hogy Törökország réges-régi NATO-tagságával elveszett a déli part; hogy Románia és Bulgária egészen új keletű tagságával szinte az egész nyugati part; nem elég, hogy az ugyancsak a NATO-ba törekvő Ukrajnáé az északi part nagyobbik fele, benne a Krím-félszigettel – most még itt van ez is. Áprilisban a NATO bukaresti csúcsértekezletén Oroszország kemény és sikeres erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a szövetség ne kínálja fel a tagsági akcióprogramot (értsd: a NATO-tagság „előszobáját”, mely hasonló az EU stabilizációs és társulási egyezményeihez) Ukrajnának és Grúziának. Ott Grusko orosz külügyminiszter azt mondta, hogy e kettő felvétele „óriási stratégiai hiba” volna, mely „a lehető legsúlyosabb következményekkel járna az európai biztonságra nézve”. Bush amerikai elnök teljes súlyával támogatta ugyan Ukrajna és Grúzia „elindítását” a felvétel felé, de Németország és Franciaország – éppen Oroszországhoz fűződő külön érdekeik és a grúz, valamint az ukrán belső helyzet instabilitása miatt – kieszközölték a téma jegelését. (Idén decemberig. Érdekes lesz.) Németek és franciák előre látták volna az augusztusban bekövetkező eseményeket? Aligha.

De ha egyszer – és ha szabad, itt magyar példával élnék – a NATO minden egyes új tag felvételekor ragaszkodott ahhoz, hogy az illető nemzetközi jogilag rendezze vitás kérdéseit a szomszédaival, területi vitái pedig egyáltalán ne legyenek (így jött létre a magyar-román alapszerződés), akkor a német/francia álláspont több mint indokolt volt. A NATO védőernyője tudniillik visszaélésekre, kalandokra is csábíthat… Ha Grúzia ma NATO-tag, kérhette volna a kölcsönös védelemre vonatkozó előírás érvényesítését. Még elgondolni is rossz. A Grúziához való amerikai ragaszkodásnak Oroszország „bekerítésén” – vagy mondjuk inkább úgy: körbevételén – kívül más, annál nem kevésbé nyomós okai vannak. Az energia. Aki azt akarja – márpedig az amerikaiak mindenkinél jobban akarják -, hogy a Kaszpi-tenger mellékén és Közép-Ázsiában kitermelt olaj és földgáz Oroszország megkerülésével jusson el európai és más fogyasztókhoz, egyszóval az orosz vezetékmonopólium megszűnjék, annak nagyra kell tartania Grúzia földjét. Ez ugyanis az egyetlen szárazföldi irány, amely a kérdéses területet Törökországgal összeköti. (Ott van ugyan Örményország is, de az egyfelől oroszbarát, másfelől olyan viszonyban van Azerbajdzsánnal, hogy az minden ilyen együttműködést kizár. És viszont – Karabah miatt.) Grúz területen Baku felől ma is két vezeték fut, és errefelé futna a Nabucco is, bár kétséges, hogy valaha is futni fog. A történtek után pláne. Nyilván önnön stratégiai felértékelődése, az amerikaiak pénzben, fegyverben, kiképzésben stb. megmutatkozó határozott érdeklődése is szerepet játszott abban, hogy az excentrikus Szaakasvili elnök augusztus 8-án elhatározta magát Oroszország „tesztelésére”. Ez azonban borzasztóan nagy tévedés volt. Nem csak és nem is elsősorban azért, mert a kis Grúzia teljességgel félreismerte a sok-sok stratégiai vereséget elkönyvelő nagy Oroszország elszántságát, hanem azért, mert ez a balul sikerült „tesztelés” módot adott az oroszoknak arra, hogy éppenséggel ők „teszteljék le” Amerikát és a Nyugatot. Az orosz katonai beavatkozás szándékoltan „aránytalan” volt – mármint a grúz lépés helyéhez és méreteihez képest. Akik kiötölték, azzal a szándékkal cselekedtek, hogy ágyúikkal világos üzenetet küldhessenek (végre, végre!) Szaakasvili barátainak: itt az történik, amit mi akarunk.

Nagyon durva körülírással: aki ellenségünk akart lenni, abból vazallust csinálunk. Előbb vagy utóbb. Megvan hozzá az erőnk. És ti a kemény, fenyegető tiltakozáson kívül egyebet nem fogtok és nem tudtok tenni, mert az Egyesült Államokat és Oroszországot továbbá az EU-t és Oroszországot annyi-annyi együttműködési és kölcsönös érdekeltségi szál köti össze Észak-Koreától Afganisztánon és Iránon át az európai energiaellátásig, amennyit Grúzia miatt nem érdemes kockára tenni. Nota bene: az oroszok „izmozása” nem légies valami. A maguk részéről ugyan – a Grúziára kimért büntetést elvégzettnek találván – beszüntették a hadműveleteket, de még a Sarkozy, francia elnökkel „kialkudott” megállapodásban sem kötelezték magukat arra, hogy abháziai és dél-oszétiai „békefenntartó” tevékenységüket, akár tetszőleges mennyiségű katonasággal, ne folytassák. Ilyenformán Szaakasvili éveken keresztül kergetett álma, a két szakadár tartomány visszaillesztése, sine die elnapolódik. Az oroszok várnak. A „bűnöző” Szaakasvilivel se ők, se pártfogoltjaik nem tárgyalnak. Inkább hagyják, hogy az idő múlásával hadd kérdezzék csak egyre többet és egyre gyakrabban maguktól a grúzok, vajon az országnak – a szenvedésen kívül – ugyan mi haszna volt Szaakasvili elnök augusztusi katonai kalandjából? Minél többet kérdezik, annál jobb.
Népszabadság • Aczél Endre • 2008. augusztus 16.