Az irigy nővérek és a telli-top

Egyszer volt, hol nem v olt . . . Hajdanában, amikor a szalmában szitáltak,
kikiáltó volt a teve, borbély a szamár…
Ófürdőben nincsen kancsó, kendő is csak ócska,
foszló, s nincs határa, nincs határa sok hazugságomnak . . .

Ótvaros lesz a fejed, ha nem mondasz egyebet . . . Mondd hát gyorsan azt, hogy hukk!

Volt egyszer egy gazdag, nagyon gazdag kalmár. Nagy útra

készülődött, Egyiptomba, ott akart mindenféle drágaságot

vásárolni. Három lánya volt ennek a kalmárnak, s

mielőtt útrakelt volna, magához hívatta a három

lányt.

— Édes lányaim, mit hozzak

nektek Egyiptomból? — kérdezte.

A

legnagyobbik lány arannyal kivert, gyönggyel kirakott facipőt

kért, hogy abban páváskodhasson a fürdőben. A

középső lány meg színarany fürdőkancsót akart.

— És te, te mit kívánsz, lányom

— kérdezte a kalmár a legkisebbiket, a legkedvesebbiket.

— Megtanácskozom a lalámmal,

aztán majd megmondom neked.

Ezzel ment

és megkérdezte a laláját, hogy mit kérjen az apjától.

— Kérj tőle egy telli-topot —

tanácsolta a lala.

Ment a

legkisebb lány az apjához:

— Apám, édesapám, a lalám azt

tanácsolta, hogy kérjek tőled egy telli-topot. Ha

elfeledkezel róla, hazafelé az utadon világosság lesz mögötted, és

sötétség jár előtted.

A kalmár

útrakelt. Mikor Egyiptomba ért, megvásárolta az ajándékokat a

két nagyobbik lányának, de megfeledkezett a legkisebbikről.

Hajóra szállt, hogy hazatérjen. Alighogy a hajó

elindult, sötétség, sűrű éjszakai sötétség borult a tengerre.

Az utasok meg tanácstalanul néztek előre, néztek hátra,

egymást kérdezgették, vajon nem feledkezett-e meg valamelyikük

az ígéretéről. A kalmárnak csak ekkor jutott eszébe, hogy

megfeledkezett a legkisebbik lányának ígért telli-topról. Visszament

a kikötőbe, vásárolt egy telli-topot, aztán újból hajóra

szállt s most már zavartalanul hazajutott.

Otthon

boldogan fogadta a házanépe meg a három lánya. Este

kicsomagolták az útikosarakat, és a kalmár szétosztotta leányai

között az Egyiptomból hozott ajándékokat Az egész ház

megbámulta a legkisebb lány csodaszép telli-topját. A két nagyobbik

lány úgy irigykedett hogy szemhunyást sem aludt egész

éjszaka. Virradóra el is határozták, hogy s mint veszik el

húguktól a telli-topot.

— Megöljük, s miénk lesz a

csodaszép telli-top — mondogatták egymásnak.

Azt is

megbeszélték, hogy másnap elviszik a testvérüket az erdő szélére.

Reggelre

kelve mentek az apjukhoz:,

— Szeretnénk az erdőbe menni,

engedj el bennünket — kérték.

— Jó, elmehettek — mondta az

apjuk.

El is

indultak, s mikor az erdő szélére értek, megláttak egy kutat.

— Vajon mi lehet lent, a

fenekén? — kiáltott fel a két nagyobbik lány a kút

fölé hajolva. Kíváncsi volt a legkisebbik lány, ő is a kút fölé

hajolt, a két nagyobbik meg hirtelen meglökte, s szegényke

beleesett a mély kútba. Csakhogy ez a kút már régen kiszáradt.

A két

nagyobbik lány hazament, szentül hitték, hogy a húguk bennfulladt a

kútban. Az apjuk kérdezte őket:

— Hol maradt a testvéretek?

— Jaj, apám — sírdogált a két

gonosz — egyre kértük, hogy ne maradjon el tőlünk, de

hiába beszéltünk, ő csak nem hallgatott ránk, eltévedt az

erdőben és széttépte egy farkas.

— Biztosan tudjátok? Láttátok

mikor széttépte? — kérdezte az apjuk.

— Saját szemünkkel láttuk, mikor

a farkas széttépte és felfalta.

A kalmár

sokáig siratta a legkisebbik, legkedvesebbik lányát. A gonosz

nővérek is úgy tettek, mintha szívből búsulnának testvérük

után.

Közben két

utasember közeledett a kiszáradt kúthoz. Szomjasak voltak, vizet

akarlak meríteni, s mert nem akadt más a kezük

ügyébe, tök-kabakot akasztottak egy kötéldarabra, azt engedték

le a kútba. Nagy nehezen húzták vissza a kabakot, azt hitték,

tele van vízzel, s nagyot néztek, mikor egy csepp sem

folyt belőle. Sehogy sem értették, hogy mitől lett mégis oly

nehéz. Azt meg nem tudhatták, hogy a lány belebújt. Az egyik

utasember játszani kezdett a kábákon, a legkisebb lány meg

énekelt, mintha csak a húrok zengenének:

Bánatomat most elsírom,

Utasember, halld a dalom.

Ha nem tudod, hogy ki vagyok,

Vallasd kí a telli-topot…

Az utasok

ámuldozva hallgatták a dalt, s egyre mondogatták:

— Vagyont kereshetünk ezzel a

csodálatos kábákkal!

Indullak a

legközelebbi városba. Ott letelepedtek egy kávéházba, hogy kicsit

megpihenjenek. Közben megszólaltatták a kabakot, s a kávéházban

üldögélő vendégek elbűvölten hallgatták az emberi

hangon zengő muzsikát

Éppen ott

időzött a legkisebb lány lalája is. A dalt hallgatva úgy érezte,

hogy valahonnan ismerős neki a panaszos hang.

Megkérdezte a két utasembert:

— Játszhatnék rajta egy kicsit

én is?

Aztán fogta

a kabakot belekapott a húrokba, s a legkisebb lány ismét

énekelni kezdett:

Bánatomat most elsírom,

Kedves lalám, halld a dalom.

Ha nem tudod, hogy ki vagyok,

Vallasd ki a telli-topot.

Ekkor a

lala így szólt az utasemberekhez:

— Gyertek el, barátaim, a

gazdámhoz, hadd hallja ő is a kabak énekét Tudom, hogy

busásan megjutalmaz mindkettőtöket.

Felkerekedtek s mentek a kalmár házába.

— Kedves gazdám — mondta a lala

— csodálatos hangja van ennek a kábáknak. Játsszál

rajta egy kicsit! Majd meglátod, milyen különös hangon zeng!

A kalmár

fogta a kabakot, belekapott a húrokba, s mit hallott? . . .

Bánatomat most elsírom,

Kedves apám, halld a dalom.

Ha nem tudod, hogy ki vagyok,

Vallasd ki a telli-topot.

A kalmár

ekkor így szólt:

— Hívjátok ide azt a két gonosz

teremtést

Jött is a

két nagyobbik lány, nem sejtette egyik sem, hogy miért hívatja

őket az apjuk. Az meg a legnagyobbiknak nyújtotta a kabakot

hogy játsszon rajta. A gonosz nővér ujjai még alig

érintették a húrokat, máris felcsendült a testvérük hangja:

Bánatomat most elsírom,

Gonosz nővér, halld a dalom.

Ha nem tudod, hogy kí vagyok,

Vallasd ki a telli-topot.

A két

gonosz testvér zavarában még szólni sem tudott. Lehajtott

fejjel, földbe gyökerezett lábbal állt mind a kettő. A

kalmár megkérdezte az utasokat:

— Mennyiért adnátok el ezt a

kabakot?

— Mindkettőnknek adj száz

aranyat.

A kalmár

kifizette a kétszer száz aranyat, s az utasemberek eltávoztak.

Azután földhöz vágta, összetörte a kabakot, s épen,

egészségesen ott állt előtte a legkisebbik, legkedvesebbik

lánya. Az apja megkérdezte:

— Hogyan kerültél a tökhéjba,

édes lányom?

— Elmondom, apám. A nővéreim el

akarták tőlem venni a telli-topot. Nem adtam. Akkor

beledobtak az erdőszéli kútba . . . Arra jött két utasember, megszomjaztak,

leengedték a

kabakot, hogy azzal merítenek vizet, s én belebújtam . . .

így volt.

— Az a lány, aki gonoszságot

követ el a testvére ellen, nem kíméli az apját sem —

mondta a kalmár.

Aztán a két

gonosz lányt kérdezte:

— Mit kívántok inkább? Negyven

öszvért vagy negyven

fejszét?

— Negyven fejsze sújtson

ellenségünkre — mondták a nővérek.

— Adj nekünk inkább negyven öszvért

— Meglesz — mondta a kalmár.

Negyven

öszvér farkához köttette a két gonosz lányt, s a negyven

öszvért negyven felé kergették. Negyven felé szakadt a gonoszok

teste, negyven domb tetején szóródtak szét csontjaik.

A kalmár

meg örömben, bőségben élt számos szép esztendőt a

legkisebbik, legkedvesebbik lányával. Bárcsak nekünk is adná meg a

sors, hogy így teljék életünk . . .

BÉNLI-BÁRI, A MACSKA

T Ö R Ö K NÉPMESÉK
E U R Ó P A K Ö N Y V K I A DÓ
B U D A P E S T   1999