![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
1527. május 6-án V. Károly hadai, akik nem kaptak zsoldot, betörtek Rómába, és azt hónapokon át fosztogatták, óriási rombolást végezve. Apácák százait erőszakolták meg és akasztották fel az Angyalvár körül, hogy megfélemlítsék az oda menekült pápát. Az esemény Sacco di Roma néven híresült el. A pápai testőrgárdát lemészárolták, maga VII. Kelemen csak súlyos váltságdíj fizetésével válthatta meg életét. A spanyol és német zsoldosok fogságába került, ahonnan (őreit megvesztegetve) hat hónap után sikerült megszöknie, majd kényszerből szakítva eddigi franciabarát politikájával, Károly mellé állt. A végső fordulatot 1528-ban Andrea Doria genovai admirális átállása jelentette Károly pártjára. Ferenc király hadai lassan kiszorultak Itáliából, így ismét vereséget szenvedett. 1529-ben megkötötték a cambrai-i békét (a „hölgyek békéjét”), amelyben Ferenc ismét lemondott itáliai, burgundiai, flandriai birtokairól, és 2 millió arany váltságdíj fejében hazaengedték fiait Madridból.
Szulejmán erősítette a gazdaságot, sokat épített a kereskedelemre is. De a gazdaság jelentős részt még most is az állandó hadakozásokon, s a területeket tönkretevő rablógazdálkodáson alapult. A hadsereg egyik fő ütőerejének, a reguláris lovasságnak (a szpáhiknak*) a zsoldja a meghódított földeken kiosztott tímár birtokokból állt, amit átmeneti időre kaptak meg, ezért rendkívül törtető katonák lettek ezek az elit lovasok. Szulejmán uralkodása alatt lassan átalakította az oszmán hadsereget. Bár a 16. századi hadsereg nem mutatott nagyobb eltérést a 15. századi sereggel, mivel megmaradt a két reguláris egység a janicsár gyalogság és a szpáhi lovasság (a hozzájuk csapódó irreguláris segéderőkkel). A különbség csak annyi, hogy több tűzfegyverrel igyekezett ellátni a gyalogságot, míg a lovasság a közelharcban véghez vitt döntő erőt adta. Az állandó háborúkból számos tűzfegyver származott, de nem egyforma minőségűek, melyekkel az irreguláris gyalogságot (mint az aszabokat) látták el, addig a janicsároknak egységesebb volt a fegyverzetük.
1526-ban az országgyűlés Szapolyai János erdélyi vajdát tette királlyá, de egy másik ekkor még szűkebb csoport, az özvegy Mária királynéval az élen és Horvátország támogatásával Habsburg Ferdinánd főherceget jelölte uralkodónak. A két király között aztán kitört a háború. Az ellenség röpke egy hónap alatt elfoglalta az ország jó részét és Szapolyait maradék híveivel Északkelet-Magyarország és Erdély területére szorította. Ferdinándot ezután a többség királlyá választotta, s Szapolyai újabb kísérletét is megakadályozta a trón visszaszerzésében. János király ekkor kényszerből a törökök segítségét kérte. Szulejmán azonnali segítséget ígért és elismerte az ország királyának, mert már a háború elején nyugtalansággal szemlélte a Habsburg előretörést magyar területen. Lodovico Gritti olasz származású politikus közvetített Szapolyai küldötte, Laszky Jeromos és a szultán között. Neki köszönhetően Szulejmán hadat üzent Ausztriának és 1529 tavaszán elindult Bécs ellen.
A török sereg már késői időpontban, május 10-én indult el Konstantinápolyból. Kilenc nap múlva érkezett a mohácsi síkra, ahol a Lengyelországból visszatért Szapolyai fogadta és meghódolt előtte. Péter (Petru Rares) moldvai vajda serege is betört Erdélybe, s feldúlta a Ferdinándhoz hű szász székek területét, majd a főhercegre vereséget mért Brassó vidékén. A török hadsereg egyik szárnyát képező szerbek, s az akindzsik a Szerémségből betörtek a Duna-Tisza közére és nagy pusztítást okoztak. Szulejmán nagyon lassan haladt előre magyar területen, az osztrákok megszállta Buda felé. Szeptember 3-án egyetlen rohammal elfoglalta a magyar fővárost. A várost nem tartotta meg a szultán, hanem átadta Szapolyainak, s ő maga tovább indult Bécs felé. A törökök száma 86-95 ezer főre tehető. A sereget viszont nemcsak törökök, hanem igen nagy számban moldvaiak és szerbek is alkották. Rajtuk kívül más nemzetiségek is voltak a seregben, akik nem is annyira harcosként, sokkal inkább szolganépként működtek, többek közt az ostromművek elkészítésénél (pl. Ibrahim nagyvezírnek is rengeteg görög szolgája volt). Az alvezérek között a neves Kászim pasa, valamint a boszniai parancsnok Gházi Huszrev bég is harcolt a vár alatt. Magyarok az ostromban kísérőként és felderítőként vették ki részüket jobbára, s állítólag nagyon sok német renegát is csatlakozott a szultán seregéhez.
Bécs védelmét Idősebb Niklas Salm irányította. A védők osztrákokból, németekből (akiket landsknechteknek neveztek, ők a kor legképzettebb katonájának számítottak, legfőbb hátrányuk az volt, hogy mindig elvárták a fizetséget, s ha ezt nem kapták meg, akkor nem voltak hajlandók harcolni, vagy pedig a civil lakosságot fosztogatták), csehekből, pfalziakból, spanyolokból (belőlük 1000 pikás és 700 muskétás) és olaszokból tevődtek össze. Volt köztük elvétve néhány magyar és horvát is, köztük a szigeti hős, Zrínyi Miklós. Ferdinánd főherceg és udvartartása ekkor már nem tartózkodott Bécsben, a szultán magyarországi előretörésével egy időben a székváros veszélyessé vált, ezért elmenekültek nyugatabbra és utánuk a civilek többsége is.
Szeptember 27-én a janicsárság a szpáhikkal teljesen bekerítette Bécset. Másnap a védők kitörést hajtottak végre a törökök ellen, s a harcban elesett három főtiszt. Az akindzsik (lovas íjászok) végigportyázták Bécs környékét és legyilkoltak sok polgárt, akik vidékre menekültek a háború elől. A hónap végén elkezdődtek az őszi esőzések, ami korlátozta a tűzfegyverek használatát. Akkora sár keletkezett, hogy az élelem gyanánt szolgáló vágóállatokat és egyéb jószágokat nem lehetett lefektetni a földre.
Szeptember 29-én Salm második kitörést tett a várból a törökökre. Az ellenség ezúttal felkészült rá, s a csapatokat a nagyvezír ellentámadásba rendezte, mire a kitörő sereg meghátrált. Perváné bég vezérletével szeptember 30-án kezdődött az első roham a falak ellen. Ezen a napon heves esők voltak, hideg szél támadt fel, ez a védőket segítette, a bég eredménytelenül visszavonult. Október 2-án a szendrői bég csapata ellen ütöttek ki a várból. A heves harcból végül Mehmed került ki győztesen, és visszaűzte a várba az ellenséget, akik közül negyvenen vesztek el a kirohanásban. 3-án csak tűzharc folyt, amelyben Bécs védői jutottak fölénybe.
A heves muskéta- és ágyútűzzel alaposan megtizedelték a törököket, akiket már ekkor igen megviselt a zord őszi idő, s egy tisztet el is vesztettek. 4-éről 5-re tovább folyt az ágyúzás a vár és az ostromló sereg között. 5-én aztán hozzáláttak a vár falainak aláaknázásához a lagumdzsik. Az egyik dombról Ibrahim nagyvezír a vezérkarral szemlélte közben a terepet, s a látottak alapján irányította a munkát, de mihelyst a keresztények megtudták (feltehetőleg egy török fogoly által), hogy merre is áll, nyomban ágyúzni kezdték a magaslatot, így Ibrahimnak el kellett onnan vonulnia. Az aknalyukak minél gyorsabb kifúrásához kirendelték az akindzsiket, később a szpáhikat is. A törökök az általános rohamhoz előkészítették a rohamhágcsókat, s az anatóliai erők rőzsével igyekeztek feltölteni a várárkokat. Mialatt a terepmunka zajlott, megjött a táborba Várday Pál esztergomi érsek, aki Szapolyai János nevében hódolt a szultán előtt. Az érseket az ostrom végéig ott is tartották a táborban. 6-án hajtották végre a keresztények a negyedik kitörést, ami súlyos vereséggel végződött. A törökök kemény harcban visszaverték a védők egy részét, míg a csapat másik fele szétszóródott a törökök között, így nem tudtak visszajutni a várba. A harcban ötszáz keresztény esett el.
A törökök folytathatták az aknamunkálatokat, mialatt a vár ütegei hevesen ágyúztak tovább. Közben egy elfogott várbelitől olyan információ jutott a törökök kezébe, hogy Ferdinánd főherceg és több főméltóság is a várban tartózkodik. Ekkor az osztrákok egy másik katonát is kiküldtek, már megtévesztő szándékkal, hogy azt vallja, a várvédők már kimerülőben vannak. Ezen a napon – október 8-án – olyan hír terjedt el, hogy éjszaka a keresztények nagy kitörésre készülnek, de erre nem került sor. 9-én felrobbantották az aknákat, s azon a részen sikerült nagyobb rést ütniük a falon. A keletkezett nyílást a várvédők tartották és elég kemény harc alakult ki, mely mindkét fél számára komoly veszteséget hozott. A törököknek azonban a támadásban nem vett részt a teljes serege, s az oda kirendelt csapatok (főleg a veszteségek miatt) kevésnek bizonyultak a rést védők áttöréséhez. Este véget ért a harc, de a török sereg készenlétben maradt, mert állítólag a vár erősítést kapott, s könnyen lehetett kirohanásra számítani, így a szultán parancsba adta a tábor sánccal való megerősítését. A keresztények tényleg kitörést hajtottak végre, ismét Mehmed szendrői bég ellen, de a kemény küzdelem most döntetlen maradt. Október 10-én a védők –vizestálakat és kifeszített bőrre szórt borsót figyelve-, négy kiásott török aknából kettőt felfedeztek és megsemmisítettek.
irodalmilap.net