Adózás Komárom vármegyében a török időkben. Komárom vármegye 1672-es kiküldő levele

A Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Megyei Levéltára őrizetében sajnálatosan kevés irat képviseli Komárom vármegye múltját, különös tekintettel annak rendi korszakára. Ennek oka a – Komárom és Esztergom vármegyék történetéből jól ismert – részben vagy egészben bekövetkezett összekapcsolások-szétválások sorában keresendő. A történeti Komárom vármegye rendkívül gazdag régi iratanyaga 1920, majd 1945 után a megyeszékhelyen, Rév-Komáromban maradt, később Nyitra-Ivánkára, az ottani Területi Levéltár őrizetébe került. A jelenleg Esztergomban fellelhető szórvány valószínűleg a II. József alatt elrendelt megye- és (ezen belül) levéltár-egyesítés idején, illetőleg a levéltáraknak az uralkodó halálát követő szétválasztásakor, az 1790-es évek elején keveredett az esztergomi iratanyagba. Így maradt ránk a most bemutatásra kerülő irat is.

Tárgyalás alá vont iratunk korabeli elnevezése: litterae exmissionales, azaz kiküldő vagy kibocsájtó levél, tartalmát tekintve: Komárom vármegye két adószedőjének nevére szóló hivatalos megbízás, felhatalmazás. Ebben Szeghy János alispán[1] és a szolgabírák – a vármegye közgyűlése nevében – arra utasítják az adószedőket, hogy a levélben felsorolt helyeken és a megnevezett személyektől, a hivatkozott törvényi szabályozásnak megfelelően szedjék be a vármegyére kivetett repartíciós adót. Az irat Rév-Komárom városában, a megyegyűlések szokásos helyén készült. A levelet magyar nyelven fogalmazták,[2] összesen öt oldal terjedelmű, kézzel írott, hiteles aláírásokkal, keltezéssel, rányomott hivatali pecséttel ellátott eredeti irat.[3] Az iratot 1672. pünkösd (május) havának 5. napján a vármegye közgyűléséből keltezték, tehát a török hódoltság időszakában járunk, annak is az utolsó évtizedében.

Az adó megfizetése a török korban is sokszor elviselhetetlen terhet jelentett az adózóknak, már csak annak sokfélesége (állami, egyházi, török és magyar földesúri adó számtalan fajtája) miatt is, nem beszélve annak mindig csak növekvő mértékéről. Nem csoda, ha a behajtása problémás eljárásnak számított az adózók vonakodása, ellenállása miatt, ezért nem ritkán kényszerrel, katonai segédlettel ment végbe. Az állami vagy hadiadó (contributio, portio) kivetése és beszedése mindig a vármegyék által, vagy közreműködésükkel történt. A végrehajtó közeg szerepében eljáró vármegye nemigen szokta megindokolni, hogy kinek vagy milyen célra szánják az adót, hiszen, mint az köztudomású volt, a hadiadó a török korban alapvetően a végvári katonaság ellátását szolgálta. Esetünkben azonban Komárom vármegye közgyűlése mégis szükségét érezte az indoklásnak, nevezetesen, hogy Királysághy János és Luszpergh Márton[4] adószedők a komáromi német katonaság számára kötelesek behajtani az adót. Mivel a végvári katonaság korábban zömmel magyar katonákból állott, e meghökkentő kijelentés magyarázatát az adó új elnevezése hátterében találjuk meg: repartíciós, vagyis felosztott adó.

Miben állt ennek az adónak az újszerűsége? Korábban, a Habsburg-birodalom részeként Magyarország, ill. az országot képviselő rendek az országgyűlésen megajánlott adóösszeggel járultak hozzá a katonai kiadásokhoz. Természetesen az adómegajánlás nem ötletszerűen történt, különféle, rendszeresen végrehajtott portális, azaz kapu szerinti, lényegében vagyoni összeírások előzték meg. Megjegyzendő, hogy a 17. század második felében, a kapu már mesterséges adókulcsot jelentett, mely több jobbágyháztartást foglalt magában, nem csupán egyetlen jobbágyházat, telket és annak tartozékait, mint korábban.[5] Az összeírások azonban gyakran megbízhatatlanok voltak, hiszen nemcsak a jobbágynak, de a földesuraknak is az volt az érdeke, hogy minél kisebb vagyont valljon be, s ezáltal kevesebb adót fizessen.

I. Lipót császár és magyar király 1671. március 21-én kiadott dekrétumával ennek a korábbi adózási gyakorlatnak kívánt véget vetni, amikor elrendelte a repartíciót. Ennek értelmében ugyanis a kivetendő adóösszeget illetően nem az országgyűlési megajánlásból indult ki, hanem a végvárakban állomásozó, ekkor már főleg német katonaság szükségleteiből, amit a Kamara és a Haditanács állapított meg. Mint sejthető, ez az összeg jelentősen túlhaladta a korábbiakat. A repartíció egyébként a Habsburg-birodalom más – osztrák és cseh – tartományaiban már régebb óta ismert és gyakorolt adózási mód volt, melynek további újszerűsége Magyarország számára abban állt, hogy az addig adómentes nemesekre is kiterjedt, valamint bevezette az accisa-nak nevezett fogyasztási adót is. A tervezet szerint Magyarországra az összbirodalmi adószükséglet 40%-a esett volna.[6]

A történészek I. Lipót e drasztikus lépése mögött többnyire az igazságtalan vasvári békét (1664) követő és magyar nemesi ellenállásba torkolló elégedetlenségre – a Rákóczi-, Wesselényi-, Thököly-felkelésekre – adott uralkodói választ látják. Az uralkodói „bosszú”, megtorlás természetesen szélesebb palettával bírt, kiterjedt a protestáns-üldözés felszítására és a magyar végvári katonaság szélnek eresztésére, s helyükbe idegen, zsoldos katonaság ültetésére is. Mint látjuk, Komárom várát 1672-ben már „őfelsége német vitézei” lakták, így a repartíció őket illette meg.

Az adózás ezen „új módiját” országos felháborodás kísérte, mivel az adó a korábbi, portánkénti 3-4 forintról 80-100 forintra emelkedett, nem számolva az országnak azzal a speciális helyzetével, amelyet az előző másfél század pusztító hadjáratai, a törökkel folytatott mindennapos őrlődések idéztek elő, s amely mind a népesség lélekszámában, mind az anyagi javak terén bekövetkezett óriási pusztulásban mutatkozott meg. A tiltakozás hatására – s valószínűleg belátva, hogy a magyar adózóképesség messze alatta marad az osztrák tartományokban élő lakosságénak – a repartíciót rövid időn belül többször is csökkentették, végül az 1681-es országgyűlés szüntette meg, visszahozva a korábbi portális adózást.[7]

Iratunk keletkezésekor azonban még viszonylag friss intézkedésnek számított a repartíció.

A kiküldő levél mindenekelőtt megjelöli a helyet, ahová a kiküldés szolgál: Komárom vármegye két szolgabírói járását:[8] külön a nemes (kuriális) falvakat és külön a portás (jobbágyok lakta) helyeket, valamint az utóbbiakban lakó, vagy ott birtokos nemeseket név szerint, mivel ez esetben nekik is kellett adózniuk.[9] A szolgabíró neve alatt felsorolt helységek alapján látható, hogy Csontos Imre járása részben a később csallóköziként és gesztesiként ismert járások voltak. Az előbbi helységei erősen hiányos létszámban, csupán öt helységgel képviselik a járást. Csontos szolgabíró járása ugyanakkor magában foglalja a későbbi gesztesi járás csaknem valamennyi faluját is, Ácstól Vasdinnyéig, valamint néhányat a nagyobb részben töröknek hódolt tatai járásból: Kocsot, Szent Erzsébetet, és Mórt, ez utóbbi a későbbiekben már Fejér megyéhez tartozott.

Komárom megye másik járása csupa olyan településnevet tartalmaz, amely ­inkább a teljes egészében török uralom alatt álló Fejér megyéhez tartozónak tekinthető, maga Kenyeres Gergely szolgabíró is bicskei birtokos és/vagy lakos nemes volt. Felvetődhet a kérdés, hogy miért Komárom vármegye gondoskodik e falvak adójának beszedéséről. A válasz az ún. menekült vármegyék és a kettős adóztatás fogalmával függ össze.

A török terjeszkedéssel hódoltsági státuszba került magyar vármegyék (Esztergom, Pest-Pilis-Solt, Tolna, Fejér, stb.) nemességének nagyobb része ugyanis birtokait hátrahagyva, más, a hódoltságtól kevésbé érintett megyéknél keresett menedéket. Ezek a menekült nemesek végvárakban vagy más helységekben megtelepedve, jobbára a végvári katonák életét élték. Emellett, korábbi tulajdonukhoz, birtokaik feletti joghatóságukhoz továbbra is ragaszkodva távollétükben is újjá szervezték egykori megyéjük igazgatását, közgyűlést és törvényszéket tartottak, rendeleteket hoztak, tanúvallatásokat folytattak, adóztattak. Pest megye például Füleken, Esztergom megye előbb Érsekújváron, majd annak eleste után Komáromban működött.[10] Fejér megyét illetően némileg ellentmondóak az adatok, részben Veszprémhez, részben Komáromhoz tartozónak mondják a források.[11] További kutatások szükségesek arra vonatkozóan, hogy valóban működött-e a menekült Fejér megye Komáromban, vagy nem és ténylegesen Komárom megye látta el Fejér megyei települések adózásának adminisztrációját.[12]

A korszak történetkutatásának egyik izgalmas kérdése: a török hódoltságban hogyan zajlott a magyar részre történő adózás, mert – mint tudjuk – kettős (török és magyar) adóztatás alatt nyögött a hódolt terület, de különösen a peremterületek lakossága. A török-magyar béketárgyalásokon soha nem rögzített, konkrét határvonal kérdésével kapcsolatban érdemes felidézni a török kor egyik legjelesebb kutatójának, Salamon Ferencnek az ezzel kapcsolatos megállapítását: „A török terület nem volt […] egy folytonos terület, hanem annyi sporadikus sziget, ahány török vár és palánk volt.”[13]. A romantikus történetírásban egy ideig kísértett az a – teljesen életszerűtlen – felfogás, hogy a hódoltsági területen élő jobbágyok „hazafias érzületből”, önként adóztak korábbi (többnyire elmenekült) földesuraiknak, hogy el ne felejtsék magyarságukat, hogy tudják, hova tartoznak. A hódoltsági adózás kérdése szerencsére ma már túllépett e gyermeteg felfogáson, Salamon Ferenc mellett Makkai László, Purjesz István és mások, de különösen Szakály Ferenc kimerítően alapos kutatásainak köszönhetően s vált meglehetősen jól feldolgozott témakörré.[14] Az ő kutatásaik bebizonyították, hogy a magyar nemesség magától értetődően ragaszkodott korábbi birtokaik feletti – ha mégoly korlátozott mértékben is gyakorolt – földesúri jogaik folytonosságához, így az adóztatáshoz is, amelyet a török fél többnyire tudomásul vett, noha a magyar és török fennhatóság közötti befolyási terület határa időről-időre módosult, jelentős mértékben függve az egyes, szemben álló végvárak erejétől.

A fentiek fényében válik érthetővé kiküldőlevelünk azon kitétele, mely választási lehetőséget biztosít az adószedőknek, hogy a felsorolt „akár holdult, s akár holdulatlan” helyekre személyesen kimenjenek, vagy – ha a török félelme miatt nem lehet – köriratot (currens), vagy egy arra rendelt személyt küldjenek maguk helyett, a lakosságot adózásra szólítva fel. Mint látjuk, a „török félelme” napi valóság volt.

A vármegye által közölt adó egy havi összege portánként egy tallér, vagyis másfél forint. Így például a 2 és fél portával rendelkező Ászár falut havonta 3 forint 75 dénár fizetésre kötelezte a kivetés, egy évre vetítve pedig 45 forintot kellett adóznia. A nemes falvak adóját egy összegben szabták meg, a porták közt lakó (vagy ott birtokos) nemes személyek általában 20-50 dénár közti összeget fizettek. A Komárom városában lakó katona-nemeseknek (nemes sereg) összesen 225 forintot kellett fizetniük. Az adószedők felhatalmazást nyertek arra is, hogy a kivetett adót akár kántoronként, negyedévente szedhessék be. A kiküldő rendelkezés előírta, hogy a pusztákról nyilvántartást készítsenek, bérlőiktől az éves bérleti díj 6 %-ánál többet ne kérjenek, míg a ki nem bérelt puszták után, vagy amelyeket a németek „eléltek”, nem kell adót szedni.

Ami az accisa, vagyis fogyasztási adót illeti, két fontos eleme van a rendelkezésnek: egyik a malmok dolga, a másik a görög kereskedők adóztatása. A malmok egyik csoportját a folyamatosan jól működő tatai, szőnyi, neszmélyi, naszályi malmok képezik, amelyek sem a tél, sem a kevés víz miatt nem szűkölködnek, akár búzaőrlő, kásatörő vagy kalló malmok, átalányban, évente és kerekenként egy-egy tallért fizetnek.[15] A másik csoport a Vágon és Dunán levő malmok (kivéve a Komárom határában találhatókat, amelyek az accisát a városba fizetik), melyek egy kerék után évente 50 dénárt fizetnek, míg a harmadik csoport a ritkán működő, pusztákon lévő „aprólék” malmok, csurgó malmok évi 25 dénárral tartoznak.

Ismeretes, hogy Komáromban nagyszámú ortodox görög másképp rác kereskedő telepedett le.[16] Az adószedők utasítása szerint adóztatásuknak az 1655. 27. tc. szerint kell történnie. Ennek értelmében a „görögnek nevezett rác vagy bosnyák kereskedők” azokban a városokban adózzanak, ahol laknak, mivel nincs rezidenciájuk, tehát városlakók. S mivel a rácok az ország különböző helyein járják a vásárokat, gyakran az a gyanú állt fenn velük szemben, hogy a törökkel kereskednek és cimborálnak, a kapitányok kötelessége felügyelni ezeket, szükség esetén büntessék meg őket.[17]

A vármegye a kiküldő levélben elrendelte, hogy a megfizetett adóról nyugtát, elismervényt kell adni az adózóknak. Amennyiben azonban az adót nem akarnák megfizetni, vagy első felszólításra vonakodnának, dupla büntetést helyez kilátásba, melyből a behajtók egy harmaddal, a vármegye kétharmaddal részesül, biztosítva egyúttal az eljáró közeg, az adószedők motiváltságát is.

A repartíciós adóbehajtás eredményéről vagy eredménytelenségéről nem rendelkezünk további információval, Komárom vármegye 1672. évi jegyzőkönyve ugyanis – ismeretlen időpontban – elveszett, az 1668 és 1694. évek közti jegyzőkönyvekkel együtt.

Forrás és a levél szövege képekkel: mnl.gov.hu