A török fényképészet atyja, Ara Güler

Ara Güler, Törökország legendás fotográfusának, „Isztambul szemének” rövid életrajza.

„Belefáradtam már a fotózásba.”

Törökország legnépszerűbb fényképésze nehézkesen helyet foglal az Ara kávéházban, Isztambul nyüzsgő Beyoğlu kerületében, ahol születése óta él. Egy kicsit morcos és szabadszájú, nehezen jár és nagyon gyakran van szüksége valakire, akire támaszkodhat.

Közkeletű nevét, „Isztambul szeme”, ő maga nem kedveli, hiszen nem tartja a sajátjának a történelmi várost – ismeri be fáradtan Güler.

Nevét elsősorban a fekete-fehér, Isztambult ábrázoló nosztalgikus képei tették ismertté, amik a város széles érzelmi skáláját jelenítik meg. Az azóta festményekké váló fényképeket a közönség egy kiállítás keretében tekinthette meg a város előkelő kerületében, Bebekben, április 18-ig.

Ősz hajával és szakállával a 86 éves isztambuli születésű fotográfus úgy néz ki, mintha az egyik híres fotójának szereplője lenne.

A veseelégtelenségben szenvedő neves fotográfusnak rengeteg története van a dialízisről, mivel heti három alkalommal is kezelik.

„A dialízis elbódít”– mondja. „A hét három napján nem tudok semmit sem csinálni, a kezelés négy órán keresztül tart és elviselhetetlen.”

Ennek ellenére alkalomadtán fotózik. Az év elején, a harmadik Boszporusz-híd folyamatban lévő építkezéséről készített fényképeket.

Mindig drámaíró akart lenni

Güler kicsi gyermekkora óta török értelmiségiekből álló társadalmi csoportba tartozott. Az édesanyja isztambuli örmény családból származott, több házuk is volt Beyoğluban.

Édesapja a századfordulón az örmények Anatóliából való tömeges kitelepítését követően hat évesen árva lett. Később, 1915-ben a Gallipoli csatában a török hadsereg gyógyszerészeként dolgozott. Az édesapja összeköttetéseinek köszönhetően, első munkáját Beyoğlu színházainak egyikében kapta meg, mint filmvetítő asszisztens.

Ráadásul apja gyógyszertárában, ahol a színészek gyakran megvásárolták sminkjük alapanyagait, Güler találkozott a modern török színház alapítójával, Muhsin Ertuğrullal, akivel együtt is dolgozhatott.

„Mindig drámaíró akart lenni” írta Nezih Tavlaş 2013-ban Güler életrajzában, a „Fotóriporterben”. Az első kameráját (Rolleicord II) 22 éves korában kapta meg. A fotográfusi karrierje akkor kezdődött, amikor 1950-ben csatlakozott egy helyi újsághoz, a Yeni Istanbulhoz.

A legendás fotóriporter elárasztják az érzelmek, amit felidézi az esetet, amikor az 1950-es évek végén egy vonatbalesetről kellett tudósítania.

„Három kocsi összeütközött és a földön több mint 90 halott feküdt” – emlékezik vissza.
„Láttam egy vészfék fogantyúját és egy húsz centire lévő kezet, amely mintha el akarta volna érni” – eleveníti fel élénken

Meg kellett mutatnia a balesetet.

„De, hogy ezt megtegyem, meg kellett fordítanom a testet” – mondja, hasonlóan a 2014-es amerikai, neo-noir film, az Éjjeli féreg (Nightcrawler) egyik jelenetéhez, amikor egy operatőr, hogy jobb felvételeket készítsen, elmozdítja az áldozat testét, tönkretéve ezzel a tetthelyet.

A vége az lett, hogy az áldozat vérében fürdött.

„Még a kamerám is véres volt” – mondja. De sikerült elkészítenie a képet, amit akart: „Jelentést akartam adni a fényképnek. Kinyújtotta a kezét, de nem húzta meg a fogantyút és a katasztrófa ott kezdődött.”
„Tudod, milyen szaga van a megszáradt vérnek?” – kérdezi. „Undorító és ragacsos. Ragad, mint a ragasztó.”

Mi az újságírás?

Güler találkozott a világhírű francia fotóriporterrel, Henri Cartier-Bressonnal, Romeo Martinez segítségével, aki a Camera magazin főszerkesztői pozícióját töltötte be 1956-1961 között. Ezzel nagyjából azonos időben történt, hogy Güler tagja lett a Magnum Photos nemzetközi fotóügynökségnek.

Az 1950-es évek végére olyan világhírű magazinoknak dolgozik, mint az amerikai Time Life; a francia hetilap, a Paris Match vagy a német Der Stern, miközben bejárja a világot Pakisztántól Kenyáig, Új-Guineától Borneóig.

1978-ban, a második eritreai polgárháború előtt Szudánban volt, hogy a lázadó csoportok közötti összecsapásokról számoljon be. Az 1980-as török katonai puccs előtt Mongóliába ment, amit a törökök eredeti szülőföldjeként tartanak számon, hogy 8. századbeli feliratokat fényképezzen. 1990-ben feleségével Indonézia felé veszi az irányt, hogy kannibál törzsekről tudósítson.

Az egyik legelképesztőbb felfedezését Törökországban tette: 1958-ban, Törökország nyugati tartományában, Aydinban, egy Aphrodisias nevű ősi városra bukkant. Amint hazafele tartott egy gát felavatását érintő munkából, a sofőr eltévedt és egy olyan faluban kötöttek ki, ahol a helyiek az antik építészeti maradványokat a mindennapi életük részeként, a gyakorlatban hasznosították.

1957-ben Franciaországban, a Cannes-i filmfesztiválon tudósított, ahol a filmipar olyan legendás alakjaival találkozott, mint az amerikai filmrendező Orson Welles vagy az olasz író, Alberto Moravia és a spanyol művész, Pablo Picasso.

Miközben Cannes-ban sikerül lefényképeznie Picassót a vörös szőnyegen, Gülernek 1971-ig kell várnia, hogy elkészíthessen vele egy igazé portrét.

Először Picasso legjobb barátján, Edouard Pignonon, a francia festőn keresztül próbálkozik, de mindhiába. Azután a jól ismert török művész, Abidin Dino segítségével próbál kapcsolatba lépni Picassóval, ismét sikertelenül.

Güler már majdnem elvesztette a reményt, amikor találkozott a Skira Kiadó tulajdonosával, Albert Skirával, aki éppen akkor írt alá egy szerződést a spanyol művésszel könyvének („Metamorphoses et Unite”) kiadásáról.

Ez egy látogatást jelentett Picasso házába, amit Güler nem hagyhatott ki. Felajánlotta a négy napos látogatáson való részvételét Skirának, így felvételeket készíthetett Picasso mindennapi életéről.
„Az a négy nap kiszélesítette a látókörömet” – mondta Güler Tavlaşnak. „Mint egy varázsütésre, Picasso megváltoztatta a világról alkotott képemet.”

Fényképet készített többek között Winston Churchillről, John Bergerről, Alfred Hitchcockról és Salvador Daliról is.

Csekély jelentőséget tulajdonít az általa készített portréknak.

„Van ez a srác, aki híres ezért szükségszerű, hogy fényképet készítsenek róla, így te fényképet készítesz róla” – mondja. ”De fényképet készíteni a hétköznapi emberekről a saját környezetükben, az olyan, mint a valóságból kivenni egy darabot és történelmet formálni belőle. Ez az újságírás” – teszi hozzá.

„A naplemente mindenütt ugyanaz”

Annak ellenére, hogy Güler gyorsan kijelenti, hogy a „fotózás nem művészet”, elismeri, hogy annyira összetett, mint „megszerkeszteni egy festményt”.

„Ez nem csak arról szól, hogy készítünk egy képet a naplementéről vagy a napfelkeltéről” – teszi hozzá. „A naplemente mindenütt ugyanaz, még a nap is ugyanaz. De erre nem gondolhatsz úgy, mint egy műalkotásra” – mondja.

A new york-i Modern Művészeti Múzeum másképp gondolta, amikor Güler munkáiból 1968-ban kiállítást rendezett, a Színes fényképészet 10 mestere (10 Masters of Color Photography) címmel.

Arra a kérdésre, hogy ma miről szeretne fényképet készíteni azt válaszolta: „Le akarom fényképezni az Ebola vírust.”

A legendás fényképész szerint még sohasem készült tökéletes kép: „Nincs olyan művészeti alkotás, amely elérte volna a tökéletességet.”

„Nem létezik legjobb”– mondja. „Csak a jövőben! A tökéletességet elérni olyan, mint elérni Istent.”

Mutat egy képet magáról, amit egy amerikai fényképész, Imogen Cunningham (1883-1976) készített: „Büszke vagyok erre a fényképre. Elkapta a gondolkodás pillanatát” – mondja a nyíltszívű elégedettség egy szokatlan pillanatában.

Egy szemből készült kép. A kameráját a jobb kezében tartva, mutatóujját a szája elé emelve, hallgatásra int, mintha magát a csendet foglalná magába. Nem néz a kamerába. Helyette a szemei valami másra összpontosítanak a fotográfus mögött.

Ara Güler minél többet beszél, annál elevenebbé válik, a szenvedély annál inkább visszaköltözik belé. De a dialízis, a betegség, folyamatosan visszarántja a valóságba.

„Vagy így élsz ezentúl, vagy csak egy megoldás marad, egy nap golyót teszel egy fegyverbe és fejbe lövöd magadat. Nincs más orvosság” – mondja.

De a férfi, aki az interjú elején azt mondta, hogy torkig van a fényképek készítésével, szívében mégiscsak megmarad fotográfusnak:

„Milyen a kamerád? Jól működik?”– kérdezi az Anadolu Ajansi török hírügynökség fotográfusát.

Anadolu Agency

Fordította: Petrovics Bianka – Türkinfo

Ara Güler 2018. október 17-én, 90 évesen hunyt el. Azóta sincs fotós találkozó, vagy isztambuli fotóstúra, ahol neve ne hangoznék el.

90 évesen maga nyithatta meg az archívumot, ahol 1 millió (!!!) fényképkocka és emlék található. Nagyon széles merítés ez tér és idő vonatkozásában is, hiszen több évtized termése a világ minden tájáról. A dokumentumokat, diákat, képeket felújítják, rendszerezik, és nedvességtől, tűztől védő fémszekrényekbe helyezik el.