A nők egy ideig tűrnek, de ha összefognak, letérdel a világ

Egy pillanatig sem rejti véka alá Ferzan Özpetek, hogy a Drágakövek (Diamanti) című filmje a nőkről szól, mi több, a nők nagysága előtti őszinte főhajtás. Az Olaszországban élő és alkotó, török származású rendező korábbi filmjeihez méltó érzelmi intenzitású filmet rakott össze selymekből, gyöngyökből, flitterekből és küzdelmekből – olyan filmet, ami minden ízében az életörömöt hirdeti.

A Mountbatten-rózsaszínt a második világháborúban használta a Brit Királyi Haditengerészet, mert azt remélték, ha lefestik ezzel a szürke-mályva színnel a hajókat, akkor hajnalban és szürkületkor nehezebben lehet észrevenni őket. A szín a nevét Lord Mountbatten brit tengernagyról kapta, ő vezette be az álcázás ezen formáját. Azóta ezt a szürkés, halványlila árnyalatot tartalmazó tompa rózsaszínt a belsőépítészetben, a divatban és a grafikai tervezésben is használják, mert a kifinomultság és a történeti érdekesség érzetét kelti.

Alberta Canova, a testvérével, Gabriellával közösen alapított divatház vezetője mindezt pontosan tudja, és megköveteli a ruhák, kelmék festéséért, színéért felelős alkalmazottjától, hogy az éves vacsorán, amit a szalon ad, és ami számukra nagyon fontos, Mountbatten-rózsaszín legyen az asztalterítő. Amikor a kolléganője elé teszi az általa megfestett anyagot, egy pillantás elég, hogy megállapítsa: ez nem az. És nem, nem lehet a tavalyi asztalterítőt feltenni, minden évben új kell.
Film a filmben

Rómában vagyunk a 70-es években – pontosabban a mában vagyunk, ahol Ferzan Özpetek összehívja az általa oly nagyra tartott és szeretett színésznőit, és előadja nekik a tervét: filmet fog készíteni a nőkről, az ő drágaköveiről. A színésznők persze nevetnek, aztán kérdezősködnek, esznek, isznak, koccintanak: Özpetek mosolyog, mert ezt is szereti, ahogy készülődnek, a következő képeken pedig már azt látjuk, hogy asztalnál ülve olvasópróbát tartanak.

A 2024-es Drágakövek (Diamanti) – amelyet nemrég mutatott be a Cirko Film – tehát klasszikus film a filmben alkotás, igaz, ezt egy idő után elfelejtjük.

Nincs csapó, nincsenek instrukciók, nincs belógó mikrofon, teljesen át tudjuk adni magunkat az érzésnek, hogy Rómában vagyunk a 70-es években.

Egyszer, egy különösen megrázó jelenet után ugrunk csak vissza az olvasópróbához, ahol a forgatókönyv felett ülő nők megrendülten néznek maguk elé. Egyébként pedig már a szerepüknek megfelelő sminkben, jelmezben látjuk őket, ahogy benépesítik Alberta és Gabriella divatházát.

Alberta keménykezű vezető. Nem csupán azt tudja, hogy milyen a Mountbatten-rózsaszín, hanem mindent, amit a szabás-varrás mesterségről, sőt a művészetről tudni kell, és nem fogad el kevesebbet a beosztottjaitól sem. Mindemellett nem tűri az okoskodó, kivagyi nagyképűséget sem. Abban az időben Olaszországban – amikor egy fiatal lányt megverhettek, mert tüntetni merészelt, a családon belüli erőszak pedig, látjuk, mindennapos – csak ilyen kemény elszántsággal lehet két nő vállalkozását sikerre vinni.
Férfiak alsónadrágban

Márpedig a Canova lányok divatháza, amely jelmezeket is készít, sikeres: egy nap besétál a híres Oscar-díjas jelmeztervezőnő, hogy egy kosztümös filmhez (ez már a harmadik idősík) itt készíttesse el a ruhákat. A nők vigyázzállásban hallgatják a szavait, majd elkezdődik a közös munka. Mikádó taft hullámzik az ollók alatt, cérnák feszülnek, tűk járnak fel-alá, és közben megtudunk egyet s mást a kék köpenyes varrónők magánéletéről is.

Folytatás és videó

Forrás: index.hu