A németországi török kisebbség helyzetéről

Németország 82 millió lakosából körülbelül 7,5 millió rendelkezik migrációs háttérrel, jelentős az olasz, a görög, a lengyel, a horvát, az orosz és a posztjugoszláv térségből érkezettek aránya, ám kétségkívül a Németországban élő törökök képezik a külföldi állampolgárok legnagyobb hányadát. Számuk meghatározásában a források más-más adatokat közölnek, egyes statisztikák 2,4 millió főről beszélnek, más becslések viszont 3 milliós törökségről számolnak be. A török integráció eredményességét méltató hangok főként Cem Özdemir, a Die Grüne (Zöldek) pártelnökének, vagy Mesut Özil, a német válogatott és a Real Madrid középpályásának sikeres példáját szokták felemlegetni, ám a valós helyzet ennél sokkal árnyaltabb.

A török vendégmunkások behívása

1961 októberében kötötte a Német Szövetségi Köztársaság és Törökország kormánya azt a bilaterális egyezményt, amely után megkezdődött a török vendégmunkások toborzása a virágzó, ám munkaerőhiánnyal küszködő német gazdaság számára. A leendő vendégmunkások kiválasztásában fontos szerepet játszottak a kinti, helyi bizottságok, ahol az NSZK-ban dolgozni kívánó munkásokat komoly alkalmassági, elsősorban orvosi vizsgálatoknak vetették alá. A nyugat-német kormány érthető módon nem kívánt olyan embereket az országba hívni, akiknél egészségügyi problémák merülhettek fel, hiszen ez plusz költséget jelentett volna a költségvetésnek. A bilaterális szerződésekben szabályozták továbbá a vendégmunkások tartózkodását a fogadó államban, a rotációs-elv alkalmazásával kezdetben egy török vendégmunkás két évet tölthetett el Németországban, A kezdeti merev szabályozás később, a ’70-es években fellazult és a kinti munkások csupán 70 százaléka tért vissza szülőhazájába (javarészt a negyven éven felüliek).

Sokan teszik fel a kérdést, hogy miért érte meg jobban a németeknek a vendégmunkás-rendszer kiépítése – annak minden adminisztrációs nyűgjével – mint a betelepítés? A válasz alapvetően gazdasági és pénzügyi jellegű, hiszen a vendégmunkásokra jóval kevesebbet kellett költeni, így például a kormányzatnak nem kell megfelelő taníttatásról, egészségügyi ellátásról, későbbi nyugdíjról gondoskodnia, egész egyszerűen a vendégmunkások bérezését kellett csak számba venni. Így a vendégmunkás-rendszer igen kifizetődő volt mindkét félnek. A németeknek azért, mert így olcsón jutottak munkaerőhöz, a törököknek pedig azért, mivel sokkal magasabb bérezésben részesültek, mint odahaza. A német kormány nem számolt semmilyen rejtett, társadalmi problémával, amit a vendégmunkás-rendszer esetlegesen okozhat, ugyanis a rendszer úgy volt hajdanán megkomponálva, hogy amint a behívott török munkaerőre már nem lesz szükség, úgy a munkások szépen távoznak majd az országból. Ám, mint utólag kiderült, a helyzet nem volt ilyen egyszerű.

„Munkásokat hívtunk, emberek jöttek”

1965-ben fogadta el a nyugat-német törvényhozás a németországi idegenekkel foglalkozó törvényt, az ún. Ausländergesetz-et, amely a kezdeti kettőről öt évre növelte a tartózkodási engedély időtartamát. A törvény ráadásul megengedte a családtagok letelepedését is az NSZK-ban, amellyel éltek is a török vendégmunkások. Ezzel megkezdődött a szétszakadt családok újraegyesítése, és az Anatóliában maradt feleségek és gyerekek tömegesen érkeztek a Szövetségi Köztársaságba. Szintén rengetegen „importáltak” feleséget a Németországban dolgozó fiatal török vendégmunkások közül, mivel a korabeli, nyugatias női modell nagyon távol állt, a számunkra anakronisztikusnak tűnő török nőtípustól. Ezt bizonyítja az is, hogy 1980-ig a török férfiak mindössze 7 százaléka kötött házasságot német nővel. A nők és a gyerekek érkezésével egyidejűleg arányosan emelkedett a gazdaságilag inaktívak aránya a keresőkhöz képest.

Tanulmány

2012-04-04
Molnár Tamás Levente – Kitekintö