A magyar nyelv török kapcsolatai

A magyarság török kapcsolatai népünk 2 és fél – 3 évezrednyi önálló élete során időnként rendkívüli jelentőséggel bírtak kultúránk és nyelvünk fejlődése szempontjából. E kapcsolatok még az Urál-hegység tájain kezdődhettek, s különböző intenzitással zajlottak Kárpát-medencei honfoglalásunk után is. Túlnyomórészt e kapcsolatok hatására vált a magyarság nomadizáló állattenyésztő-földművelő néppé.

Talán már az ősugor közösség kapcsolatba kerülhetett török nyelvű népekkel. Erre utalhat esetleg egy-két jövevényszó, de az Urál déli lejtőin lassan a hegység európai oldalára áthúzódó ősmagyarok már bizonyosan találkoztak török nyelvű, s hozzájuk hasonlóan vándorló életmódot folytató csoportokkal. A korai magyar–török kapcsolatokról történeti források nem adnak hírt, egyes török jövevényszavaink tanúságát s a régészeti adatokat kombinálva juthatunk arra a következtetésre, hogy ez a kapcsolat valahol az Urál déli lejtőin kezdődhetett. A kapcsolatok további menetét már a történeti források segítségével is vizsgálhatjuk. Krónikák mesélnek a magyarok vándorlásáról, Levédiáról és Etelközről, a kabarokról és a besenyőkről. A híradások szerint egy darabig a kazárok uralkodtak a magyarok felett. Idegen uralomról vall a magyarok külső elnevezése is, amely az onogur-törökök népnevéből származik. A nyelvtudomány saját adatai mellett a 19. század 2. felében még csak a történeti forrásokra támaszkodhatott a nyelvi jelenségek vizsgálata során. A nyelvészek számára kézenfekvő volt a következtetés, hogy a krónikákban említett korszakból és földrajzi környezetből származnak a magyar nyelv török eredetű szavai.

A török nyelvi kapcsolatok kutatása akkor került előtérbe, amikor Vámbéry Ármin megjelentette Magyar és török–tatár szóegyezések című tanulmányát. A szerző ekkor még elfogadta a magyar nyelv finnugor eredetét, és úgy vélte, hogy nyelvünk csak „második fokon” mutat rokonságot a török-tatár nyelvekkel.

Budenz József választanulmánya szintén a Nyelvtudományi Közleményekben jelent meg. Budenz egyetemi évei alatt turkológiai tanulmányokat is folytatott, így egyenrangú partnere volt Vámbérynek a kérdéskör vizsgálatában. Budenz már korábban is foglalkozott a csuvas nyelvvel, így nem okozott számára gondot annak bebizonyítása, hogy a magyar nyelv török jövevényszavai egy olyan nyelvből származnak, amelynek egyetlen, máig létező rokona a csuvas. Megfigyelése szerint török jövevényszavainkban egy világos hangtani jelenség, az ún. rotacizmus árulkodik erről.

Budenz József a csuvas nyelvre irányította a nyelvészek figyelmét: Gombocz Zoltán, Munkácsi Bernát és Mészáros Gyula is tanulmányokat publikált e kérdéskörről. A magyar kutatás kezdettől fogva azt a véleményt képviselte, hogy nem a csuvas nyelv volt az átadó, hanem annak valami őse vagy közeli rokonnyelve.

1902-ben jelent meg Kazanyban N. I. Asmarin: Bolgárok és csuvasok című tanulmánya. Művében Asmarin a volgai bolgárok népétől származtatta a csuvasokat. Egy bizánci történeti forrás szerint Kr. u. 670 körül, a fejedelem halála után Magna Bulgáriából, a bolgár őshazából a fejedelem fiai elvándoroltak, saját országot alapítani. A Volga és a Káma találkozásának vidékére betelepülő népcsoport alapította meg a tatárjárásig fennálló volgai bolgár birodalmat. Asmarin tanulmányának megjelenése után a magyar tudósok apránként kidolgozták az ún. bolgár-török elméletet. Németh Gyula a már említett és rövidesen ismertetendő, rotacizmus néven emlegetett hangváltozást felismerte a krónikákban szereplő török törzsnevekben is. Úgy vélte, hogy az ogur népnév az oguz népnév rotacizmust tartalmazó változata, ezért minden olyan török népet vagy törzset, amely -gur végű elnevezéssel szerepel a krónikák lapjain, bolgár-töröknek nevezett (onogur, utigur, kutrigur). A bolgár-török elméletet természetesen az is erősítette, hogy a magyarok külső elnevezése az onogur (= tíz ogur, vagyis ‘tíz törzs’, eredetileg ‘tíz nyíl’) népnévből származik. A nyelvészek mellett a történészek, régészek és néprajzosok is elfogadták a bolgár-török elméletet, tehát azt a feltételezést, hogy az onogur törzsszövetségben a magyarok valaha szoros kapcsolatban éltek egy bolgár-török néppel, s honfoglalás előtti török jövevényszavaink e kapcsolat emlékei a magyar nyelvben.

A bolgár-török elmélet akkor kezdett megrendülni, amikor nyelvészeink különböző etimológiai szótárakat írván kategorizálni igyekeztek a honfoglalás előtti török jövevényszavainkat. Kiderült, hogy a szavak jelentős hányada nem kapcsolható a csuvas nyelvhez, illetve annak valamely elődjéhez. A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára (TESz) 33 bizonyosan csuvasos típusú ótörök jövevényszót tartalmaz, 9 valószínű csuvasos típusú szót, ezzel szemben 148 szót egyszerűen ótöröknek nevez, 43-at pedig valószínűleg ótöröknek. Ligeti Lajos véleménye szerint „a bolgár-török elmélet gyakorlati alkalmazása csődöt mondott”, ezért azt javasolta, hogy a „bolgár-török” jelző helyett a szakma térjen vissza a „csuvasos jellegű” kifejezés használatára. Mi a különbség a kettő között? Amennyiben bolgár-törökként minősítünk egy jövevényszót, akkor azt erősen kötjük a mai csuvas nyelvhez és annak vélt elődjéhez, a bolgár-török nyelvhez. Ha azonban csak csuvasos jellegűnek nevezünk egy szót, akkor egyrészt arra utalunk, hogy az adott szó hangtanilag nem köthető teljes mértékben a csuvashoz és elődjéhez, de a többi török nyelvvel összevetve a szó ismeretlen átadónyelve inkább a csuvashoz állhatott közel, másrészt utalunk a történelmi környezet bizonytalanságára, sokszínűségére, a sztyeppövezet gyorsan változó törzsszövetségeinek bonyolult etnikai-nyelvi viszonyaira. Ligeti Lajos arra is felhívta a figyelmet, hogy az onogur kapcsolatok favorizálása mellett nem szabad elfeledkeznünk a magyar–kazár, magyar–kabar kapcsolatokról, amelyeknek szintén lehetnek nyelvi nyomai. A nomád népek társadalmi viszonyainak jellemzésére még visszatérünk, most azonban tekintsük át, hogy egyes török jövevényszavaink milyen jegyek alapján minősíthetők csuvasos jellegűnek.

Összefoglaló művében Ligeti Lajos 13 csuvasos hangtani sajátosságot sorol föl. Ezek közül néhányra álljon itt példa:

Rotacizmus

Ez talán a legjellegzetesebb, legkönnyebben felismerhető hangváltozás. A köztörök9 nyelvek szóbelseji -z hangja helyett a csuvasban és a magyar nyelv csuvasos jellegű jövevényszavaiban -r hangot találunk:

m. ökör ~ csuv. văkăr ~ kt. (köztörök) öküz, ögüz
m. sár ~ csuv. šur ~ kt. saz
m. szűr- ~ csuv. s%r- ~ kt. süz-
(Ide sorolható még pl. borjú, görény, gyűrű, iker, tenger, térd szavunk is)

Lambdacizmus

Kevés példával adatolható hangváltozás, csuvasos jellege vitatott. A köztörök nyelvek szóbelseji -š hangja helyett a magyar és csuvas változatokban -l hangot találunk.

m. süllő ~ csuv. šălă, šala ’Lucioperca’ ~ kt. tiš-aq
m. dél ~ kt. tüš (a csuvas alak nem ismert)

Köztörök szókezdő s-, csuvas és magyar szókezdő š-

Ez a hangfejlődés a mongolban is végbe ment, a csuvas fejlődéstől függetlenül. A régi magyar jövevényszavak e jellegzetességét a szakirodalom csuvasos vonásnak ismeri el.

m. söpör ~ csuv. šăpăr ~ kt. sipir-
m. serte ~ csuv. šărt ~ kt. sïrt
m. sár ~ csuv. šur ~ kt. saz

Őstörök szókezdő y-

E hang az ócsuvas nyelvi korszakban Q-vé változott, majd ősmagyar kori dzś- átmenetet keresztül vált a magyarban gy- hanggá. A mai csuvasban folytatása ś-. Gyakori változás, kb. 20 darab gy-vel kezdődő török jövevényszó ismert a magyarban.

m. gyümölcs ~ csuv. śim%ś ~ kt. yim ï š
m. gyertya ~ csuv. śurtă ~ kt. yarut- ’világít’
m. gyom ~ csuv. śum ~ kt. yoŋ10

Régi török jövevényszavaink csoportjába sorolja a kutatás mindazon török szavakat, amelyek a magyar nyelvbe kerültek a legrégebbi időktől a 14. század végéig. E szókészleti réteg kb. 250 szóból áll. Többségük több-kevesebb csuvasos jellegzetességgel bír, de régi török jövevényszavaink között vannak köztörök jellegűek is. E szavak tehát több nyelvből vagy nyelvjárásból eredhetnek. Jelentésük szerint csoportosítva összehasonlíthatók finnugor eredetű szavainkkal. A két szókészleti csoport a magyarság életmódjának, kultúrájának egymást követő fázisait testesíti meg. A magyar nyelvben előfordulnak kun és oszmán-török eredetű szavak is. Ezek átvételének ideje természetesen a honfoglalás utáni időszakra esik, így őstörténeti jelentőségük nincsen. A magyar nyelv török kapcsolatainak bemutatásával az a célunk, hogy rávilágítsunk: a legkorábbi török elemek is másodlagosak nyelvünk finnugor elemeihez képest. Ezért a szókészleti csoportokban nem szerepeltetünk kun és oszmán-török átvételeket.

Török szókészleti csoportok (forrás: LL: 237−320.)

Lovasnomád életmód

gyeplő, balta

Törzsi rend, nomád társadalom

gyula, kündü, karcha, kapu, sereg, tábor, bilincs, törvény, tanú

Népnevek

besenyő, nándor, böszörmény, káliz, bular (belár)

Vallás, hiedelemvilág

báj, ige, igéz, boszorkány, ünnep, egyház, búcsú, gyónik

Állattartás

barom, ökör, bika, tinó, ünő, borjú, ürü, kos, kecske, disznó, ártány, tyúk, túró, író, köpű, ól, karám, vályú, komondor, kuvasz

Földművelés

arat, búza, árpa, őröl, ocsú, kölyű, eke, sarló, tarló, borsó, gyümölcs, alma, körte, som, dió, kökény, kender, csalán, tiló, csepű, orsó, szőlő, bor, seprő, csiger

Halászat

gyalom, vejsze, tok, süllő, gyertya (‘éjszakai halászathoz használt fáklya’)

Solymászás, madarászás

sólyom, keselyű, ölyv, turul, karvaly, tőr (‘háló, hurok, csapda’)

Mesterségek

ács, szűcs

Közlekedés

tengely, szál (‘tutaj’)

Kereskedés

bársony, gyöngy, bors, tár, szatócs

Természeti környezet

tenger, sár, szél

Állatvilág

oroszlán, bölény, gödény, túzok, ürge, borz, bögöly

Növényvilág

gyertyán, kőris, katáng, kóró, gyékény, gyom, bojtorján, kökörcsin, üröm

Család

gyermek, kölyök, iker

Test, testi tulajdonságok

térd, boka, gyomor, köldök, tar, csipa, szeplő

Lakás, eszközök

sátor, cserge, karó, szék, teknő, bölcső, koporsó

Ruházat

süveg, saru, ködmön, csat, tükör

Igék

gyűl, dől, szór, szűr, csavar, söpör, arat

A magyar nyelv török szavai kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak: a magyar–török együttélés időszakának tanúi. Általuk képet alkothatunk e kor életmódjáról, mindennapjairól. Finnugor és török szavaink összehasonlítása világosan mutatja, hogy a török hatás későbbi, másodlagos. A török szavak jóval fejlettebb életmódra és kultúrára utalnak, mint finnugor szavaink.

A finnugor alapszókincs ismertetése és jellemzése Az alapnyelv szókészleti csoportjai című fejezetben található. Az ott található értékelés szerint „a magyar nyelv finnugor eredetű szavaiból azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az alapnyelvi népesség halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott. Ez a középső kőkor (mezolit) társadalmi szintjének felel meg. Ugyanakkor néhány szó − fazék, vaj, köles − már a kerámiakészítésre, állattenyésztésre, földművelésre, tehát inkább újkőkori (neolit) társadalmi-gazdasági szintre utalhat.”

Az ősmagyarság gazdasági−kulturális fejlődése a török jövevényszavak alapján

A törzsi rend és nomád társadalom szócsoportja a társadalmi tagozódásra, a vezetők és alávetettek csoportjainak kialakulására, hadsereg és elnyomó szervezet működésére utal.
Az állattartás szavaiból arra következtethetünk, hogy az állatokat nyáron legelőn, télen istállóban (ól, karám) tartották. A különböző állatfajoknak és az egyes fajok különböző korú és nemű egyedeinek megkülönböztetésére szolgáló szavak sokoldalú, kifinomult módszerekkel rendelkező állattenyésztésre utalnak.
A földművelés szavaiból ekés gabonatermelésre, szőlő- és kertkultúrára következtethetünk.
A lakókörnyezet, az életmód színesebbé, gazdagabbá válására következtethetünk a lakás, az eszközök, a ruházat szavaiból.
A közlekedés és a kereskedelem szavai arról tanúskodnak, hogy elődeink bekapcsolódtak a kelet-európai távolsági kereskedelembe. A kereskedők Skandinávia és a muszlim világ közötti folyami és szárazföldi utakat járván találkoztak a sztyeppövezetben élő magyarsággal is.
A kulturális fejlődés mellett a török jövevényszavak a megváltozott földrajzi környezetet is tükrözik:

Az állat- és növényvilág szavai egyrészt sztyeppi környezetre, másrészt mocsaras-zsombékos tájakra utalnak. E két jellegzetes növény- és állattársulás együtt megtalálható a mai Oroszország és Ukrajna területén, a nagy folyók (Volga, Don, Dnyeper) torkolatvidékénél. E tájakon a történeti források szerint elődeink vándorlásuk során áthaladtak, ott rövidebb-hosszabb ideig tartózkodtak. E szavakat tehát a levédiai–etelközi tartózkodás bizonyítékainak tekinthetjük.
Vajon mikorra datálható a magyar–török együttélés, és hány fázisáról beszélhetünk? Török jövevényszavaink átvételének ideje és helye bizonytalan, mivel a tudomány máig nem tudta megbízhatóan rekonstruálni a magyarság Kárpát-medencébe vezető útjának menetrendjét és állomásait. A kapcsolatfelvétel első színtere a Dél-Urál vidéke lehetett. Ekkor még a magyarság nem különült el az obi-ugoroktól. A magyar nyelv első török jövevényszavai a manysi és a hanti nyelvben is megtalálhatók, az ugor nyelvi egység korából származnak. E szavak körébe a hattyú, a hód és talán az ír tartozik. E kapcsolat a kevés nyelvi emlék alapján szórványos érintkezésnek képzelhető el.

Feltehetőleg már az ősmagyar korban is érkeztek török jövevényszavak a magyarba. Az átadó török nyelv ugyanaz lehetett, amelyből ugorkori török jövevényszavaink is származnak. Sem a kort, sem a nyelvet nem lehet pontosan behatárolni. E szórványos török hatás valószínűleg még Nyugat-Szibériában érte az ősmagyarságot.

Nyugat-Szibériából az Urál európai oldalára történt átvándorlása során önállósult az ősmagyar etnikum. Első tartózkodási helyét, Magna Hungáriát még a 13. században megtalálta Julianus: a volgai bolgárok egyik városában találkozott egy magyar asszonnyal, aki útbaigazította. „…egy magyar nőt talált, aki … erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat… Megtalálta pedig őket [a magyarokat] a nagy Etil folyó mellett.” Magna Hungária, a magyar őshaza tehát valahol a Volga partján, a mai Baskíria területén helyezkedett el, az erdőövezet és a sztyepp határán. E területről ismertek olyan régészeti lelőhelyek, amelyek az őshazában maradt magyarokhoz köthetők. A leletek kb. egyidősek a honfoglalással, illetve kicsit későbbiek annál. A magyar–török kapcsolatok színtereit keresve a következő kérdés, hogy az Urál európai oldalára, az őshazába átvándorló magyarság környezetében mikor bukkantak fel az első török nyelvű népek. A dél-uráli régészeti leletek azt bizonyítják, hogy a magyar őshaza szomszédságában már a Kr. u. 3-4. századtól éltek nomád állattenyésztők, feltehetőleg török nyelvű csoportok. E csoportok hatása azonban elenyésző ahhoz képest, amely a volgai bolgárok betelepülésével érte a magyarokat.

A bolgár törzsek felbukkanása a Volga–Káma vidékén legkorábban a 8. század végén történhetett, írott forrásokból idejét megállapítani nem tudjuk. A muszlim geográfusok és Bíborbanszületett Konstantín bizánci uralkodó műveiket kb. a 10. század közepén alkották meg. Írásaikban azt rögzítették, hogy a magyarság kettészakadt, s keleten maradt csoportjai egyrészt a bolgárok mellett, másrészt Perzsia határvidékein élnek. Al-Balkhí így ír a magyarokról: „Két fajtájuk van. Az egyik fajta a guzzok végein, a bolgárok mögött lakik. … A bolgárok alattvalói.”

A régészeti leletek alapján azonban igazolni lehet, hogy a bolgárok a 8. században már megjelentek a finnugor népek szomszédságában. A volgai bolgár temetőkben található emlékanyag és a rekonstruálható temetkezési szokások a legszorosabb kapcsolatokat mutatják a honfoglaló magyarság tárgyi emlékanyagával és hagyományaival. Ebből következik, hogy a Volga–Káma vidékére érkező bolgárok kapcsolatba kerültek az őshazában élő magyarokkal. Az itt zajlott magyar–török érintkezéseket bizonyíthatja múltidőrendszerünk törökös jellege, azáltal hogy ez a rendszer más finnugor nyelvekből is kimutatható. (A magyar múltidőrendszer török kapcsolataira rövidesen kitérünk.)

A magyarság útja az őshazából a Kárpát-medencébe régészeti módszerekkel egyelőre nem rekonstruálható, az ehhez szükséges leletek igen szórványosak. A vándorló magyarokhoz köthető csekély számú sírlelet leginkább Etelköz lokalizálását segíti elő, igazolva a Bíborbanszületett Konstantínnál szereplő helymeghatározást (lásd a következő bekezdésben). Az őshazától a Kárpát-medencéig vezető útvonal régészeti dokumentumait több kutató is összefoglalta.14 Régészeti adatok segítségével magyar–török érintkezést valószínűsíteni jelenleg csak Magna Hungáriában és a vele szomszédos volgai bolgár birodalom területén lehet. Ez ellentmond a szókészleti adatokból levont következtetésnek. Amint fentebb olvasható, a növényeket és állatokat jelölő régi török jövevényszavaink inkább a Volga, a Don és a Dnyeper folyók mocsaras tájai felé mutatnak.

A magyarság útjáról, vándorlásáról a történeti források egymásnak ellentmondó, ezért nehezen értelmezhető adatokat tartalmaznak. A tankönyveinkben szereplő Levédiáról és Etelközről mint a vándorlás állomásairól Bíborbanszületett Konstantín művéből értesülünk: „A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek… Ezen a helyen … folyik a Chidmasz folyó, melyet Chingilúsznak is neveznek. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig… Amikor a türkök [= magyarok] és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. …a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre… Néhány év múlva a besenyők rátörtek a türkökre, és fejedelmükkel, Árpáddal együtt elűzték őket. … A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak [tehát Etelközt], az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch, második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz, negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.”

Az őshazából útra kelt magyarok 9. századi történelmére néhány krónika elejtett megjegyzéseiből és áttételesen a magyarok jelenlétére utaló régészeti leletekből tudunk következtetni. A Don mellékfolyóinak és a Dnyeper medencéjének vidékéről több elrejtett éremkincs is napvilágra került. Az arab dirhemeket 805–813 között rejtették el. Erdélyi István szerint talán éppen az ekkor ideérkező magyarok elől. Ez idő tájt a Don alsó folyásánál a kazár birodalom erődítmények építésébe kezdett. A régészeti feltárásokból megismert Majackoje és Cimljanszkoje gorogyiscse erődjeit kemény támadások érték. Az utóbbit 813 után, de még 829/830 előtt a támadó ellenség megsemmisítette. Ekkor a kazár kagán Theophilos bizánci császártól (829–842) kért segítséget. A hajón érkező bizánci különítmény erődöt emelt a kazárok számára, amely Sarkel (‘fehér vár/erőd’) néven szerepel a leírásokban. A történészek az erődök elleni támadásokat a magyarok megjelenésével kötik össze. A történeti forrást olvasva pedig nagyon valószínűnek tűnik, hogy Sarkel erődje a magyarok ellen épült. Ilyen áttételes történeti–régészeti bizonyítékaink tehát vannak a magyarok megjelenésére a Don alsó folyásánál. E területen a magyar nyelvbe kerülhettek azok a török jövevényszavak, amelyek a sztyeppi, valamint mocsári növény- és állattársulásokra utalnak. A két bekezdéssel fentebb említett ellentmondás tehát így feloldható.

A feltehetőleg a Don és a Dnyeper között megtelepedő magyarok keleti portyázásait a doni átkelőknél épített erődökkel igyekeztek a kazárok megakadályozni. Nyugat felé azonban szabad volt az út. A Dontól a Kárpátokig terjedő területen a magyarok különféle török nyelvű népekkel kerülhettek kapcsolatba, köztük a bolgárokkal is. A magyarok a bolgárok szövetségeseiként 837/838-ban felbukkannak az Al-Dunánál. Ekkor kerülnek a morva fejedelmek látókörébe: Rasztiszlav majd Szvatopluk hívására 862-ben és 881-ben Kárpát-medencei portyára indulnak.

A honfoglalás előtt mintegy két évszázadnyira tehető a magyar–török érintkezés: a 8. században még a Volga menti őshazában, a 9. században pedig a Fekete-tenger melléki sztyeppvidéken jött létre olyan kapcsolatrendszer, amely intenzív nyelvi érintkezéssel járt, s amelynek révén nyelvünkbe kerülhettek régi török jövevényszavaink.

A nyelvészeti−történeti összefoglalások korábban figyelmen kívül hagyták azt a lehetőséget, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe érkezvén, új lakóhelyén is találhatott török nyelvű közösségeket. A magyarok előtt a népvándorlás több hulláma is elérte ezt a területet. A hun birodalom székhelye valahol a Dél-Alföldön helyezkedett el. Attila és népének nyelve azonban adatok híján nem tanulmányozható. A hunok után 568-ban az avarok telepedtek meg a Kárpát-medencében. Származásuk, nyelvük szintén vitatott. Többségük vitán felül valamilyen török nyelvet beszélt, de a fennmaradt csekélyszámú személy- és méltóságnévből nyelvük jellege nem határozható meg. A történeti források alapján valószínűsíthetjük, hogy az avar birodalomba keletről folyamatosan újabb és újabb betelepülő néptöredékek érkeztek. E betelepülések közül a legnagyobb 670 táján zajlott, s kapcsolatban volt a Fekete-tenger melléki Magna Bulgária felbomlásával. Tehát ekkor feltehetőleg bolgár-török népesség érkezhetett hazánkba. E bevándorláshoz fűződik László Gyula kettőshonfoglalás-elmélete: véleménye szerint ekkor onogurok érkeztek, akik valójában magyarul beszéltek. Állítása talán sohasem lesz bizonyítható, hipotézise azonban ráirányította a figyelmet a Kárpát-medence 8-9. századi történelmére. Régészek, történészek, antropológusok együtt kutatják, megélhette-e a magyar honfoglalást az avar birodalom utódnépessége. A nyugati történetírók büszkén számolnak be az avarok elpusztításáról, eltúlozván uralkodóik sikerét. A régészeti leletek azonban azt mutatják, hogy a 9. században jelentős létszámú népesség élt a Kárpát-medencében, szlávok s az avarok utódai vegyesen. Az antropológia már korábban, hagyományos vizsgálati módszereivel azt a véleményt fogalmazta meg, hogy az Árpád-kor népességét túlnyomórészt a helyi lakosság utódai alkották. A genetikai vizsgálatok új módszere is arra az eredményre vezetett, hogy a honfoglalók által hozott idegen gének aránya az Árpád-kori népességben gyorsan csökkent, tehát a betelepülők és az őslakók keveredése igen nagy mértékű volt. Ily módon tényként kezelhetjük, hogy az Árpádok államának alattvalói között jelen voltak a honfoglalók által itt talált népcsoportok leszármazottai is. 14. század előtti régi török jövevényszavak tehát Kárpát-medencei etnikai érintkezés következtében is kerülhettek nyelvünkbe.

A magyar-török nyelvi kapcsolatok mélységére utalhatnának a magyar nyelv alaktanába beépülő elemek – ha lennének ilyenek. Egy másik finnugor és egy másik török nyelv hosszantartó, több száz éves kapcsolatának eredményeként ismerünk ilyen jelenségeket: a cseremisz nyelv csuvas eredetű esetragjairól Bereczki Gábor publikált tanulmányt. A magyarból azonban csak soványka példákat tudunk felhozni:

Kor és kép szavunk török átvétel. E szavakból névutó keletkezett a magyarban, majd idővel raggá kezdtek válni. A szabad morfémák kötött morfémákká alakultak át. A korból képzett határozószók: ekkora, akkora, korán, korántsem. A kor feljegyzett régi képzett alakjaiból: kort, koron, koránt, korosként. A kép régi változataiból: képpen, képtelen, képes, képest. A kor és kép magyar származékai belső fejlődés eredményeként jöttek létre, de ugyanez a fejlődés az eredeti török szavaknál is kimutatható. A török analógia, a kétnyelvűség állapota feltételezhető a magyar szavak alakulásában. E bonyolult jelenségsorban egyszerre található tükörfordítás és az alaktani elemekben jelentkező idegen hatás.
A napjainkban feledésbe merülő magyar múltidőrendszer nagyon hasonlít a permi és cseremisz időrendszerre, amit már a 19. század végén észre vett Simonyi Zsigmond. B. A. Szerebrenyikov azonban felfedezte a rendszer török kapcsolatait is. Bereczki Gábor saját kutatási alapján úgy véli, hogy ez a múltidőrendszer török hatás az említett finnugor nyelvekben. Eredetileg azt fejezte ki, hogy a mesélő szemtanúja volt-e az eseményeknek vagy sem. A cseremisz nyelvben a párok első helyén a szemtanúsági, a második helyén a nem szemtanúsági múlt található napjainkban is. A rendszernek ez lehetett a lényege. A magyarban a török hatás elmúlta után alakulhatott ki az igealakok folyamatos–befejezett oppozíciója:
1 Folyamatos Befejezett
1. mene ment
2. megy vala megy volt
3. ment vala ment volt

Ha ez a török eredetű nyelvi jelenség nemcsak a magyarban, hanem más finnugor nyelvekben is megtalálható, akkor arra is gondolhatunk, hogy az átvétel nagyjából egy időben és egy helyen történt: a Közép-Volga és a Káma mentén, a 8-9. században, amikor ott megjelentek a Magna Bulgáriából érkező bevándorlók, s még az ősmagyarok is azon a vidéken éltek.

Ugyanerre gondolhatunk egy tükörjelenség kapcsán is: az égtájak elnevezésében rejlő rendszer szintén török eredetű a magyarban. Ez a rendszer más finnugor nyelvekben, a mordvinban, cseremiszben, votjákban is megtalálható: napkelet – napnyugat; éjoldal (éjszaka, észak) – napoldal vagy nappaloldal (a magyarban ezt török jövevényszó jelöli: dél).

A török alaktani elemek hiánya a magyar nyelvben a magyar–török kapcsolatok minőségét jelzi: a kapcsolat intenzív volt, de nem érte el azt a szintet, hogy ilyen elemek átvételére sor kerüljön. Az érintkezés nem volt huzamos.

A tükörfordítások szintén olyan nyelvi jelenségek, amelyek két nyelv intenzív egymásra hatására utalnak. Azt mutatják, hogy egy ideig kétnyelvű közösségek, kétnyelvű családok is léteztek. A magyarság esetében erre történeti bizonyítékunk is van. Bíborbanszületett Konstantín szerint a kabarok „a kazárok nyelvére is megtanították ezeket a türköket [magyarokat], és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a türkök másik nyelvét is”.

A magyar–török tükörfordításokat Ligeti Lajos gyűjtötte össze, a példákat később Bereczki Gábor gyarapította. Tükörszó általában akkor keletkezik, amikor az eredeti szó valamiféle toldalékot is tartalmaz, amely módosítja a tő jelentését:

egyház (tkp. ‘szent ház’)
ünnep < idnap (tkp. ’szent nap’, a török nyelvekben a vasárnap neve)
kútfő (forrás, eredet)
fogas = süllő (< bolgár-török *šilliγ, jelentése ugyanaz: ‘fogas’)
megalszik (a tej és a vér)
házas (férjezett vagy nős)
vagyon (gazdagság)
féreg (farkas és csúszómászó)
E szavak mindegyike rendelkezik olyan török nyelvű mintával, amely a magyar szóban megtestesülő logika szerint fejezi ki a szó által jelölt fogalmat, jelenséget, cselekvést vagy élőlényt.

A törökből átvett tükörfordítások száma eltörpül a német eredetűek mellett. Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van című tanulmányában majd húsz német összetett szó magyar tükörfordítását közli, s ennél is több tükörkifejezést és -szólást. Nyelvünkben szláv tükörszók és tükörjelentések is vannak, szintén másodlagos nyelvi kapcsolat eredményeként.

A fentiek kijelölik a magyar–török kapcsolatok helyét és jellegét a magyar történelemben: a magyarság kultúrája és nyelve szempontjából jelentős folyamat volt, egyes kisközösségekben kétnyelvűséggel. A történelmi körülmények miatt a török hatás hullámokban érte a magyarságot. E kapcsolatok között mindig volt annyi idő, hogy a magyarság asszimilálni tudta a vele együtt élő török nyelvű csoportokat.

A termelőgazdálkodásra való áttérést tárgyalva azonban ne feledkezzünk meg a fejlődés korábbi fázisairól sem: a Skandináv-félszigettől Nyugat-Szibériáig húzódó erdőövezeti sávban a finnugor ősnépesség a Kr. e. 3-2. évezredben már megismerkedett a földművelés kezdetleges formáival. Őseink tanítómesterei a tőlük délebbre élő ősiráni népcsoportok tagjai közül kerülhettek ki. Később, a Kr. e. 1. évezredben a Nyugat-Szibériában élő ősugor népesség szintén ősiráni hatásra továbbfejlesztette tudományát, és megismerkedett a lótartás-lótenyésztés fortélyaival is. Az egységes ugor közösség feltehetőleg azért vált ketté ebben az időszakban ősobi-ugor és ősmagyar ágra, mert az éghajlati változásokra eltérően reagálva különböző kisebb-nagyobb csoportjai elvándoroltak egymás közeléből. Az észak felé vándorlók az obi-ugor ősnépességet alkották, a dél felé vándorlók pedig a magyarok elődei voltak.

forrás:http://finnugor.elte.hu/

___________________________

Jegyzetek

Vámbéry Ármin: magyar és török–tatár szóegyezések. Nyelvtudományi Közlemények VIII, 1870. 109–189.
Vámbéry Ármin: I. m. 114.
Budenz József: Jelentés Vámbéry Ármin magyar–török szóegyezéseiről. Nyelvtudományi Közlemények X, 1871. 67–135.
Budenz József válaszában rámutatott Vámbéry tévedéseire és tudatos ferdítéseire. Vámbéry Ármint a bírálat nem késztette önkritikára, sőt sértődöttségében nézeteit továbbfejlesztve 1882-ben publikálta A magyarok eredete című könyvét, amelyben már a magyar nyelvet és népet török származásúnak tartja. E mű nagy vihart kavart, kibontakozott az ugor–török háborúnak nevezett vita, amelynek áttekintése tudománytörténeti fejezetünkben található.
Asmarin, N. I.: Bolgari i csuvasi. In: Izvesztyija Oscsestva Arheologicseszkovo i Etnograficseszkovo Insztyituta pri Imperatorszkovo Kazanszkovo Unyiverszityeta XVIII, 1902. 1–132.
Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Bp. 1986. 11.
Ligeti Lajos: I. m. 11–12.
A török nyelveket két alcsoportba sorolják: a) köztörök nyelvek; b) bolgár-török nyelvek. A bolgár-török alcsoport nyelvei túlnyomórészt kihaltak, az egyetlen ma is beszélt bolgár-török nyelv a csuvas.
Ligeti Lajos: I. m. 12–48.
Julianus barát és napkelet felfedezése. Vál., bev. és jegyz. Györffy György. Bp. 1986. 68.
A Bolsije Tigani mellett feltárt temetőben található legkésőbbi pénzérmét 900-ban, tehát már a magyar honfoglalás után verték. Fodor István: Leletek Magna Hungáriától Etelközig. In: Honfoglalás és régészet. Bp. 1994. 62.
Balkhí: A baszdzsirtok [= magyarok]. In: Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 19752. 95.
Bálint Csanád: A 9. századi magyarság régészeti hagyatéka. In: Honfoglalás és régészet. A honfoglalásról sok szemmel I. (szerk. Kovács László) Bp. 1994. 39–46.; Fodor István: leletek Magna Hungariától Etelközig. Uott: 47–65. További művek találhatók Bóna István bibliográfiájában: Etelköz 9. századi régészeti emlékeiről. In: A magyarok és Európa a 9–10. században. Bp. 2000. 96–98.
Bíborbanszületett Konstantín: A türkök népének eredetéről, és hogy honnan származnak. A birodalom kormányzása, 38. In: Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 19752. 118–120. (Györffy György szemelvényeket közöl a műből, a teljes kiadás: A birodalom kormányzása – ford., szerk. és bev. tan. Moravcsik Gyula – Bp. 1950.)
Erdélyi István: A magyar honfoglalás és előzményei. Bp. 1986. 31–31.
Az események leírása Bíborbanszületett Konstantín művének 42. fejezetében olvasható. In: Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 19752. 123–124.
Bóna István: I. m. 11–13.
A személy és méltóságnevek, ha esetleg tartalmaznak is valami specifikus nyelvi jegyet, mégsem minden esetben jelezhetik egy nyelv szűkebb rokoni kapcsolatait, mert gyakran nemzetközi kultúrszavak, az egyes népeknél párhuzamosan zajló társadalmi fejlődés miatt általában átvételek valamely más nyelvből.
Éry Kinga: Comparative Statistical Studies on the Physical Anthropology of the Carpathian Basin Population between the 6-12th Centuries A. D. Alba Regia, 20. 1983. 126.
Bereczki Gábor: Tschuwasische Kasussuffuixe im Tscheremissischen. In: Festschrift für Wolfgang Schlachter zum 70. Geburstag. Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica, Bd. 12. Wiesbaden, 1979. 65–69. (Másodközlése in: Ünnepi könyv Bereczki Gábor 70. születésnapja tiszteletére. Urálisztikai tanulmányok 8. Bp. 1998. 147–150.)
Áttekintésünk Bereczki Gábor következő tanulmányain alapul: 1) A török nyelvek hatása a magyarra. In: Mémoires de la Société Finno-Ougrienne, 185. 1983. 59–72. (Másodközlése in: Ünnepi könyv Bereczki Gábor 70. születésnapja tiszteletére. Urálisztikai tanulmányok 8. Bp. 1998. (207–216.) 2) Mivel gyarapította nyelvünket a török hatás? In: Forrás, 1983/7. 73–77.
Bíborbanszületett Konstantín: i. m. 39. In: Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 19752. 120.
Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. III. Magyar Nyelv, 1976. 134–135.
Kiss Lajos: Szláv tükörszók és tükörjelentések a magyarban. Nyelvtudományi Értekezések, 92. Bp. 1976.