A legkeletibb Nyugat

Csepel-szigeten ismerkedtünk meg. Azerbajdzsán fiú egyetemisták építőtábora dolgozott a szomszédunkban, mi pedig egy olyan táborban laktunk, ahol tíz egyetemista felügyelt száz gimnazista lányt. A két tábor számára esti bulit rendeztünk. Egy padon magyar lány és azeri fiú. A lány megkért, odamennék-e tolmácsolni. Aztán öt perc múlva felment papír zsebkendőért, és nem jött vissza. Haragudnom kellene rá, hiszen eszközként használt engem ahhoz, hogy lerázza a kéretlen partnert. Én mégis hálás vagyok ennek a lánynak, mert így ismerkedtem meg Talibbal. Egy órácskát beszélgettünk, aztán egy évig leveleztünk, mígnem meghívtam hozzánk. Tizenhat napot töltöttünk sülve-főve együtt. Aztán harminckét évig nem láttuk egymást. Az interneten kutatott fel, és meghívott, feleségemmel együtt hozzájuk, Bakuba.

Azerbajdzsán valamivel kisebb területű és lakosságú, mint Magyarország. De ha az összehasonlításba Monacót és Kanadát is bevonnánk, a két ország akár egyformának is mondható. A kaukázusi kis népek egy nagyhatalmi háromszögben találhatók. A háromszög csúcsai: Oroszország, Irán, Törökország. Hasonló a helyzet a Benelux-államok esetében is: ott brit-német-francia hatalmi háromszög zár közbe három kis országot. Az ilyesfajta földrajzi helyzet rémisztő hátránya a nagyhatalmi beavatkozások, hódítások sora. De előnye is van: némi esély közvetítő szerepre, kereskedelemre, kulturális importra. No persze, a Kaukázus vidékén mindez két számmal szegényesebben és véresebben működött, mint a Benelux-államoknál, arról nem is beszélve, hogy utóbbiak legalább egymással nem háborúztak az elmúlt kétszáz évben, ami Azerbajdzsán környékéről, bizony, nem mondható el. Országuk Kelet és Nyugat határán fekszik, mondták, többször is, vendéglátóim; olyannyira, hogy úgy tűnt, ez identitásuk fontos eleme. Nem akartam fontoskodva megállapítani, erre a kelet-nyugat közötti híd szerepre lengyelek és görögök, magyarok és törökök is aspirálhatnának, akárcsak Ciprus, Izrael vagy Macedónia – toposzról van szó.

A Budapest nagyságú Baku viharosan fejlődik, látványosan építkezik. Beton, acél, üveg pontházak emelkednek a magasba. Hogy szépek-e, legyen ízlések és pofonok kérdése. De hogy alkotóik céltudatosan kerülni szeretnék a sablont, a szürkét és unalmasat, hogy törekednek az egyedire, bizonyos. Egy sor kifejezetten szellemes és ötletes megoldást látni. Aki egy posztszovjet kisállam kőolajtermelő fővárosaként gondol Bakura, alighanem meglepődik azon, mennyi szép régi épület található ebben a városban: egyfajta sajátos orosz-török klasszicizmus termékei. A keleties, törökös, iszlám és nemzeti elemek (hogy most akkor keleti, török, moszlim vagy nemzeti, azt művészettörténész tudná elkülöníteni, ha egyáltalán…) majd minden épületen láthatók: a kovácsolt vas vagy réz erkélyrács, hatalmas, diadalívnél nagyobb kőcsipke kapuzat, fríz és stukkó, aprólékosan megmunkált fémkapu, vagy épp a legújabb toronyház tetejének valódi funkció nélküli, oszlopokon nyugvó kis pihenő kupolái: rendre keleti motívumok.

Mindez nem tolakodó, nem propagandisztikus és nem erőltetett, ellenkezőleg, ízléses és valahogy magától értetődő. Ám ugyanakkor ott a nyugati elemek is: a leggyakoribb a korinthoszi oszlop, de láthatni tympanont, jón oszlopot, itt-ott még neogótikát is. Temérdek épület között teremt összekötő kapcsot a sárga homokkő alapanyag (vélhetőleg a városhoz legközelebbi építőkő), melyet nem kell vakolni, festeni. Hasonlót Jeruzsálemben láttam. A félig lakatlan, skanzen-szerű történelmi óvárost középkori falak veszik körül. A hasonló óvárosokban megszokott zegzugos sikátorok, hangulatos kis terek, kávézók mellett markáns törökös vonás a kő- vagy téglaépületből kiemelkedő fa kiugró vagy erkély (ilyesmi házban élt ezer kilométerrel odébb Rodostóban a nagyságos fejedelem). Ezek a fa épületelemek néhol az óvároson kívül, a XX. századi házakon is feltűnnek. Az óváros kincse egy vallási épületegyüttes: a XII. században kezdték építeni, és bővítések, toldások után a XV-ben fejezték be. A világörökség része.

A bakui modern művészetek múzeuma cseppet sem provinciális, bárhol lehetne Európában. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy épp a bakui szépművészeti múzeumban látok majd eredeti Raffaello Santit (ha nem is a legismertebb képek közül) és több antik római portrészobrot, köztük egy első századi Seneca-fejet. A múzeum időszaki kiállításán egy kortárs azeri művész szürrealista képei a falakon: rémmese-illusztrációk. A termek közepén meg, üvegvitrinekben, ókori és középkori fémedények. Hogy ez merész és nagyvonalú múzeumrendezői koncepció, vagy csak helyszűke-szülte kényszer, nem tudom. György Péter tollára való. Az embernek olyan érzése van: ez a város, ez az ország több turistát, nagyobb hírverést, komoly idegenforgalmat érdemelne.
Kelet és Nyugat nem csak az építészetben találkozik, de a családban, akár egyetlen családban is. Talib barátom két lánya példa erre. Ayten – a Nyugat. Neve valami olyasmit jelent: Nap és Hold. Ayten orvostanhallgató. Festi a haját, körmét, ajkát, szemét. Szeret strandolni, táncolni. Öltözködésével, viselkedésével budapesti egyetemista is lehetne. Gunay – a Kelet. Neve: félhold. Török fejkendőt visel, eltakarva haját, tarkóját, nyakát. De a lábszára, alkarja is fedett, idegen férfi csak az arcát, kezét láthatja. Főiskolás. Egy vallási iskolában szeretne majd tanítani. Nem jár úszni, sem táncolni, mert ezeket a tevékenységeket Allah ellenzi.

És mit látunk az utcán? Ayten (a Nyugat) a gyakoribb. A kegyetlen, ostoba arab-perzsa csadort itt egyetlen nőn sem láttam. De a törökös fejkendőt is legfeljebb ha tíz nőből egy viseli. Az emberek divatosan, nyugatiasan öltözködnek. Igaz, a bugyi és a popsi egy részét is megmutató csípőnadrágot itt senki sem hordja, a dekoltázsok is illedelmesek. És míg a nő és férfi autóvezetők aránya Budapesten 1:1, Bakuban inkább 1:10. A férfiak kicsit konzervatívabban öltözködnek, mint nálunk, de a különbség nem nagy, inkább csak fokozati: itt több az ing és kevesebb a póló, és még léteznek férfi és női színek.

Barátom harmadik gyermeke a tizenhat éves fiú, Orkhan. Vele leveleztem leginkább a kapcsolat-újrafelvétel hónapjaiban. Nos, Orkhan (majdnem) iszlám fundamentalista. Gyűlöli Örményországot, Oroszországot, Iránt, Franciaországot, Izraelt, az USA-t. Ha jól emlékszem, kamasz fiúként én is fekete-fehérben gondolkodtam, megfontolatlan, de változékony szenvedélyekkel – azonban nem hiszem, hogy valaha is komplett országokat vagy népeket gyűlöltem volna. Furcsa lehet egy nagyon fiatal ország polgárának lenni, évezredes államok között. Mint a visegrádi négyek: az 1100 évnél idősebb cseh, lengyel és magyar állam, meg a húszéves szlovák. Mennyi kisebbségi érzést forrása! Azerbajdzsán 1992-ben született, közvetlen előzményének a volt szovjetköztársaság, illetve az 1918-1920 közötti rövid függetlenség tekinthető. Mellette Örményország és Irán, mindkettő ókori múlttal. De még a kora középkori születésű Grúzia is: mi Baskíriában vagy Levédiában legeltettük lovainkat, amikor ők már keresztény királyságban éltek. No persze, Azeri csak akkor fiatal, ha a mai államra, területre, nemzeti identitásra gondolunk. Mert civilizációs előzmény akad bőven. A mai ország helyén volt a keresztény kaukázusi Albánia. No persze, ehhez az államhoz épp annyi köze van a mai azeri népnek, mint magyaroknak a római Pannóniához. A szeldzsuk-török törzsek a magyar honfoglalással egy időben jelentek meg ezen a földön. Azeri egész történelme önvédelmi harc: arabok, perzsák, mongolok, oszmán-törökök, oroszok ellen. Hunyadi Mátyás korában létezett egy magyar-azeri szövetség. Ugyanennek a koalíciónak volt tagja Velence, Nápoly, Perzsia, és a nagyvonalú diplomáciai akció a fenyegető oszmán-török terjeszkedés ellen irányult. Nem volt túl hatékony: a korabeli hírközlés mellett nem lehetett ekkora távolságokat sikeresen áthidalni.

Az azeri identitás két pillére: az örmények iránti gyűlölet és a törökök iránti szeretet. Ami az örményeket illeti, a napi politikai ellentétek mögött ott az eltérő társadalmi szerkezet és a bonyolult történelem. Évszázadokon át: a török röghöz kötött, adózó paraszt – vagy zsoldos katona, hivatali és katonai nemes. Velük szemben sok örmény: kézműves, kereskedő, az újkorban értelmiségi. Egy kicsit a zsidók európai helyzetéhez hasonló szituáció. Aztán a nagy fordulat a XX. század elején: megtalálják a bakui kőolajmezőt. A semmiből születik azeri burzsoázia és proletariátus, ehhez képest az örmény, immár, elmaradott kispolgári nép. A cári Oroszország a Kaukázus-vidéken a keresztény örményekre támaszkodott a moszlim népekkel szemben. A múltbéli ellentéteket az 1992-es háború tette elevenné: Örményország elfoglalta Karabah tartományt. (Sokat gondoltam akkor Talib barátomra – Örményországban, egy azeri faluban született. Vajon harcol-e, s ha igen, melyik oldalon?) Az egyik azeri városban vérengzésre is sor került, melyet az ENSZ elítélt. No persze, bonyolultak a dolgok: az örmények egy örménylakta tartományt foglaltak el. Ha az a vérfürdő nincs, akár rokonszenvezni is lehetne ezzel, mint nemzeti felszabadítással. Az örményeket viszont annak idején az oroszok telepítették ide, hogy földrajzilag elválasszák egymástól az azeri és törökországi törököket. De mit tehetnek erről az akkori örmények ükunokái? És, bizonyos értelemben, így szilárdultak meg az azeri nép körvonalai.

Részletek

2012-10-13