A koszovói csőd

Sok mindenről szokás mondani, hogy evvel vagy avval kapcsolatban megtévesztették a közvéleményt. Ez igen gyakran indokolatlan, s csak a kisebbségben maradtak dohogása. Azt hiszem azonban, hogy a jugoszláviai összeomlás tekintetében a nagyközönség számára hozzáférhető információk anynyira egyoldalúak, hogy az egyszerűség kedvéért föl kell tételeznünk, hogy az olvasó úgyszólván semmit se tud az egész történetről. Itt most csak egy epizódot idézek föl egészen vázlatosan. Itt a közkeletű hazugság egyszerűen időrendi trükk.

Amikor a Milosevics vezette kormányzat belement végre abba, hogy teljesítse a Nyugat követeléseit, a rambouillet-i tárgyalásokon az amerikai küldöttség váratlan új igényekkel állt elő – ez volt a híres B jegyzőkönyv: a problematikus területekre kiküldendő, „békefönntartó” NATO-erőknek területenkívüliséget igényelt, jogsértéseikre teljes jogi immunitást, katonai-rendőri joghatóságot, beleértve a bűnügyi nyomozást és vizsgálatot. A NATO-erők parancsnoksága utasíthatta volna a jugoszláviai helyi hatóságokat, költségei fedezésére igénybe vehette volna a helyi forrásokat – más szóval olyan hatalmat igényelt magának, amelyeket megnyert (és persze: megvívott!) háború után, föltétlen megadás (kapituláció) esetén lehet kikötni, de így is nagyon kemény; a náci Németország végső veresége után hoztak létre ilyen viszonyokat. Ám Jugoszlávia nem állt hadban a NATO-val, a nem létező háborút az Egyesült Államok és a NATO nem nyerhette meg tehát. Magát az ultimátumot (a B jegyzőkönyvet) mintha az 1914 nyarán a szerb királyi kormányhoz intézett osztrák jegyzékből másolták volna ki, az követelt egy másik állam fölségterületén nyomozási jogokat a saját hatóságainak. Ámde a szerbek ezúttal nem gyilkolták meg a trónörököst vagy az amerikai alelnököt vagy Javier Solana akkori NATO-főtitkárt. A szerbek 1914-ben is, a huszadik század végén is csak elutasíthatták ezt az ultimátumot (hiszen ez Jugoszlávia szuverenitásának megszűnését jelentette volna, s a róla való lemondásra a jugoszláv kormánynak nem volt se joga, se lehetősége). Ezt a dokumentumot (a B jegyzőkönyvet) másnak, mint hadüzenetnek nem lehetett érteni. Ezután és ennek következményeképpen tört ki az első koszovói háború – amelyben a szerb katonaság szerepét nem szabad mentegetni -, ebben pedig a legrémesebb atrocitásokra azután került sor, miután Clinton elnök légiereje már bombázta Belgrádot.

Ez nem menti föl Milosevics kormányát bűntetteinek felelőssége alól, de nem tudjuk, hogy a szörnyűségek megtörténtek volna-e, ha az Egyesült Államok és a NATO nem tekinti Jugoszláviát – megszűnése előtt hosszú évekkel – semminek. Arról se szabad megfeledkezni, hogy amennyiben a koszovói albánok nem bojkottálják szisztematikusan (nyugati támogatással!) a jugoszláviai szövetségi választásokat, akkor Milosevics régen megbukott volna – de akkor a koszovói helyzetre a jugoszláviai szövetségi és autonómiarendszeren belül kellett volna megoldásokat keresni és találni, ami nem lett volna a Jugoszlávia szétzúzására elszánt NATO-hatalmak ínyére. Azóta Bosznia-Hercegovina, Koszovó, sőt: Macedónia (félig-meddig Montenegró is) nyugati gyámság alatt áll, Szerbia mindenét elvesztette – s a szerbek minden bűne ellenére a jugoszláviai háborúk legfőbb vesztese a szerb nép, ellene hajtották végre az egyetlen sikeres „etnikai tisztogatást” (a horvátországi krajinai szerbek kiűzését) – a szerbek is próbálkoztak vele, hátborzongató rémtetteket követtek el, de minden esetben vereséget szenvedtek -, nem beszélve a szimbolikus megaláztatások végtelen soráról. Azt, hogy a szimbolikus megaláztatásokat milyen érzés valamely nemzetnek elviselnie, minden magyar ember jól tudja. A szerb népen kívül Európában még az orosz népnek kellett hasonló megaláztatásokat elszenvednie. A Szovjetunió utolsó vezetése avval a föltétellel ment bele a kapitulációba, hogy a birodalomból kiszakadó utódállamokban nem lesznek amerikai támaszpontok, egyikük se lesz a NATO tagállama, és a „közeli külföldön”, azaz a volt keleti tömb országaiban se lesz közvetlen és agresszív nyugati terjeszkedés. Ezeket a hallgatólagosan elfogadott (gentlemen’s agreement) elveket a Szovjetunió megszűnése után anélkül vágták a sutba, hogy valaki azt mondta volna, hogy „hoppá, pardon”. Mi több, a Jelcin-korszakban nyugati gyámság alakult ki, az amerikai tanácsadók által kierőszakolt sokkterápiás gazdasági reformok pedig hozzájárultak az oroszországi gazdaság de facto megszüntetéséhez, az amerikai flotta pedig ott van a Fekete-tengeren. Ennek a reakciója volt a nacionalista-tekintélyelvű Putyin-rezsim hódítása, amelyet – mint a szabadságjogok (micsodák?) híve – nem kedvelek, de amelynek a kialakulása igazán nem érthetetlen, s amely teremtett annyi stabilitást, amennyi a Jelcin-éra fölfordulásához, züllött gyarmati erkölcseihez, társadalmi és kulturális kollapszusához képest kétségtelenül haladást jelent, bár a Putyin-rezsim tagadhatatlanul: diktatúra. Nem kell hozzá nagy éleslátás, hogy valakinek az eszébe jusson: milyen szerepet játszott a demokratikus weimari köztársaság bukásában a versailles-i békediktátum. Vagy az, hogy a négyszáz év óta első független magyar állam megszületésének a neve mindannyiunk számára, máig is: Trianon. Az orosz és szerb páriaállamok egymásra voltak utalva.

Az 1990-es években úgy föstött, hogy a görögkeleti vallású, hagyományú államokat kiközösítik Európából, újjáalkotják a nagy skizmát, az indokolatlanul és méltatlanul lenézett „Bizáncot” alacsonyrendű („ázsiai”) hagyatékként lökik a szemétdombra – a „Bizáncot” és a „fanariótákat” alpárian gúnyoló soviniszta szemét a magyarországi szociálliberális sajtóban is bőséggel föllelhető. Fölújultak rég feledésbe merült politikai sémák. Akár a XVII-XVIII. században, a görögkeleti-ortodox népekkel szemben (egészen szeptember 11-ig) Európában a török-muzulmán erőket részesítették előnyben a nyugati hatalmak. Ebből a kulturális-politikai karanténból Romániának a maga föltétlen Nyugat-barátságával és Amerika-hűségével sikerült kitörnie, de az egyetlen régi kelet- európai NATO- és EU-tagállamban, Görögországban szerbbarát tömegtüntetések voltak (biztosan most is lesznek) Belgrád bombázása alatt. De most már a romániai kivételesség is inog. Az is baljóslatú volt, ahogyan Szerbia első világháborús ellenfeleinek utódállamai (Németország, Ausztria, Magyarország) a konfliktusban mindig Szerbia ellenségeivel szövetkeztek, és diplomáciájuk, titkosszolgálatuk tevékeny, energikus részt vállalt Jugoszlávia szétdarabolásából – ekkor adta föl Németország a külföldi német katonai beavatkozás önként vállalt tilalmát, fölébresztve a térség népeinek régi eredetű (föltehetőleg nagyobbrészt indokolatlan, reméljük!) gyanakvását. A Szerbiától de facto már régen elszakadt, nyugati hadseregektől őrzött Koszovó (ahonnan azonban az ottani szerb kisebbségnek persze nem szabad elszakadnia) függetlenségének kinyilvánítása, bármenynyire általános – és elvontan persze helyeselhető, de legalábbis érthető – népi óhaj volt is, semmiféle konkrét előnyt nem jelent a koszovói albán lakosságnak. Lehetett volna kímélni a halálra sebzett szerb érzékenységet mindenféle köztes megoldásokkal – elérni pl. a szövetségi köztársaság státust, és beérni főkonzulátusokkal nagykövetségek helyett, big deal -, de még az is jobb lett volna, ha az európai hatalmak és az Egyesült Államok nem ismerik el Koszovót (ahogyan nem ismerik el a ciprusi török köztársaságot vagy Tajvant, amelyek így is megvannak, élnek, ha nem is könnyen) a pristinai tartománygyűlés (ma már talán nemzetgyűlés) egyoldalú nyilatkozata ellenére, bár a gyakorlatban független államként kezelik, ahogy eddig is. Senki nem tagadja, hogy az elismerés ellenkezik a nemzetközi joggal, ahogyan ellenkezett vele a Jugoszlávia elleni légiháború is. Én nem törődöm különösebben a nemzetközi joggal, de itt a szimbólumok világában járunk. Mit jelent az Szerbiának, hogy a szerb nép esetében az ún. „nemzetközi közösség” hajlandó volt eltekinteni a nemzetközi jogtól? Nem többet és nem kevesebbet, mint azt, hogy a szerbek nem egyenlők a többi nemzettel.

A csütörtök esti belgrádi tüntetés – még tart, amikor ezt a cikket írom – nem valami tetszetős, elkeseredett nacionalista tüntetések ritkán azok, a szónokok pedig ritka nagy ostobaságokat beszélnek. Lángolnak az ellenséges követségek, ami nem szép dolog, de nem is meglepő. Semmi nem meglepő ebben az egész rémségben, mindent lehetett tudni előre, ahogyan azt is lehet tudni, hogy már megint emberek fognak meghalni semmiért. Illetve nem semmiért, hanem annak a megerősítéséért, hogy nyilvánvaló legyen: a Nyugat által a szegény népekre, országokra oktrojált világrend ellen – mindegy, mi okból – lázadókat leverik és megbüntetik. A „balkanizálás”, azaz a kelet-európai kisállami nyomorúság erőszakos fönntartása nem gazdaságilag érdeke a Nyugatnak, értéke a példa statuálásában van: Moszkva és Washington között nem szabad lennie önállóskodó középhatalomnak. Az önállóskodók – pl. legutóbb Lengyelországban a Kaczynski fivérek – nekem ugyan mostanában legtöbbször nem rokonszenvesek, de bukásuk jelentése egyértelmű és világos. Még Chirac és Schröder önállóskodása is a múlté. Ezért a leckéért kell esetleg megint vérbe borítani a Balkánt. Két modell, két típus marad Kelet-Európában. Az egyiket az álliberális, korrupt, a Nyugattal szemben szervilis, komprádor, félgyarmati, gazdaságilag működésképtelen Jelcin-rezsim, a másikat az autoritárius, félkatonai, nacionalista, represszív-konformista, bürokratikusan hatékonyabb, gazdaságilag élhetőbb Putyin-rezsim testesíti meg. A legtöbb kelet-európai sorstársamhoz hasonlóan, nekem egyikhez se fűlik a fogam. Bennünket, magyarokat közelről érint a koszovói csőd. Azokban az országokban, amelyekben magyar nemzeti kisebbségek élnek, Koszovó függetlenné nyilvánítása fölébresztette a legvadabb félelmeket – tőlünk. Önmagában semmi baj nincs a nemzeti önrendelkezésre, szuverenitásra, akár (urambocsá) határmódosításra való törekvéssel. De ennek nincs gyakorlati jelentősége.

Ámde a magyaroknak végre meg kellene tanulniuk politizálni. Ennek egyik eleme a számunkra életfontosságú szomszéd népek lelkületének megértése. Ebben középponti helyük van a nagy történelmi félelmeknek. Ahogyan mi – lehet, irracionálisan – a nyelvileg társtalan magyarság eltűnésétől, beolvadásától, kihalásától féltünk, talán még mindig félünk a nagy szláv-germán tenger közepén, úgy a románok a nehezen egyesült „nemzetállamuk” széttöredezésétől, autonóm provinciákra szakadásától rettegnek. És hát persze: az erdélyi magyar politikusok Markó Bélától Tőkés Lászlóig üdvözlik Koszovó függetlenségét, és közlik, hogy ezt „precedensnek” tekintik – aztán magyarázhatják még ötven esztendeig, hogy „milyen értelemben” – meg politikai öngyilkosok kisebb csoportjai egyenesen tüntetéseket rendeznek Románia kellős közepén üdvözlendő a szép mintát. A kisantantot már megint gyönyörűen összehoztuk magunk ellen. Percek alatt. Ha a mai magyar kormány lesz olyan rövidlátó és kuka, hogy elismeri a független Koszovót, akkor csakugyan azt kell mondanunk, hogy a magyarországi politikai osztálynak, úgy, ahogy van, végképp elment az esze. A már előkészített dokumentumokat, kérem szépen, ne süllyesszék az irattárba, hanem semmisítsék meg, hátha az utókor majd elfelejti, hogy egyáltalán megfordult a fejükben.
Tamás Gáspár Miklós, Népszabadság