A “dersimi bocsánatkérés” újra napirenden – a török miniszterelnök a mellőzött aleviták között

Ahmet Davutoğlu most sem tagadta meg sem önmagát, sem egyetemi múltját. A török miniszterelnök professzorosan lépett fel a törökországi nagy és fontos hitfelekezet, az alevik közösségében, és sziporkázva ontotta magából vallástörténeti és filozófiai ismereteinek szikráit.

A Marmara Egyetem korábbi tanára, akinek szakterülete a nemzetközi kapcsolatok rendszere, a gazdaság, legutóbb pedig főként az iszlám civilizáció és az oszmán művelődés volt, gyors egymásutánban miniszterelnöki főtanácsadó, külügyminiszter, végül miniszterelnök, egyben a kormánypárt, az AKP vezetője lett. Mindenütt jól kamatoztatta ismereteit, s a gyakorlati tapasztalatszerzés éveiben még tökéletesítette is politikai-gazdasági-diplomáciai készségeit. Emellett régtől fogva közismert volt vallási elkötelezettsége és teológiai tudása, amelynek gazdag tárházából most is gyakran merít. S ez nem is meglepő a törökországi szunnita világ egyik központja, Konya szülöttének esetében. Joggal feltételezhetjük, hogy őszinte muszlim vallásossága miatt is közeli hittársát, lelki rokonát fedezte fel benne az igazhívő Recep Tayyip Erdoğan akkori kormányfő, most államfő, aki egykor mohamedán hitszónoki iskolának is volt növendéke.

A török miniszterelnök, bármennyire felkészült is, most nehéz feladatra vállalkozott, amikor az iszlám fő irányzataitól elkülönülő és önálló alevi hitvallás híveinek egyik legnagyobb ünnepén – érkezését már jó előre bejelentve – eljött közéjük azzal a meghirdetett céllal, hogy egyengesse a megbékélés és kiengesztelődés útját.

A helyszín, ahová ellátogatott, egy alevi szentről elnevezett közép-anatóliai járás, Hacıbektaş, az alkalom pedig a helyi kulturális központban megtartott asura napi ünnepség. Ekkor, a muzulmán holdnaptár muharram hónapjának 10. napján, október 10-én emlékeznek meg a sííitákhoz hasonlóan Hüseyinnek, Mohamed próféta unokájának fájdalmas mártíromságáról, aki Kr.u. 680-ban, a muszlim időszámítás szerint 61-ben esett el az Umajjád Jezid kalifa ellen vívott kerbalai csatában. Hüseyin, aki nem ismerte el ellenfelének kalifaságát, kis alakulata élén hatalmas túlerővel szemben maradt alul, s kegyetlen legyőzőinek kezétől nagy szenvedések közepette lelte halálát.

A miniszterelnök köszöntőjében rögtön rátapintott a környék főként alevi vallású kurdjainak legérzékenyebb pontjára, megragadva az alkalmat arra, hogy szavaival kedvükben járjon történelmük e máig fájó súlyos kérdésében. Kijelentette, hogy ami 1937-1938-ben a zaza nyelvjárást beszélő alevi kurdokkal történt a közeli Dersim (ma Tunceli) tartományban, nem egyszerűen “csak” mészárlásnak nevezhető, hanem “Dersim maga volt korunk Kerbelája, bárki bármit állít is”. Mi ennek tagadásával szemben határozottan felléptünk, s számunkra nem is létezhet olyan hatóság, amely ennek állítása miatt valakit büntetni akarna.

Davutoğlu a “rend helyreállítására indított” ama “tisztogató hadműveletről” beszélt, amelyet a török fegyveres erők indítottak kurd lázadók ellen a tartomány hegyei között. A köztársaság első éveitől kezdve a kurdok összesen 21 alkalommal indítottak felkelést. A legnagyobbak közül az elsőt 1925-ben Szaid sejk vezetésével, majd az Ararát vidékén 1926 és 1930- között, végül pedig a szóban forgó időszakban, közvetlenül Atatürk halála előtt. Ez az utolsó azzal kezdődött, hogy gerillák lesből rajtaütöttek török katonákon, akik egy 1935-ben felavatott híres új hidat őriztek.

A kormány “fertőző pestises kelevénynek” minősítette a lázongó övezetet, és végsőkig elszánta magát arra, hogy “alaposan és véglegesen rendet teremt”. A hatóságok főként az épülőfélben lévő infrastruktúrát féltették. Történészek ma már mindamellett úgy látják, hogy a hadsereg veszteségeiről közzétett jelentéseket eltúlozták, másfelől pedig a kurdok csak korlátozott számban vettek részt a hidak és őrségük ellen végrehajtott támadásokban. A megtorlás viszont aránytalan és kegyetlen volt: az 1937. május 4-én elfogadott kormányhatározat alapján a török haderő kurd települések, falvak egész sorát tarolta le, még harci gázt is bevetettek barlangokba menekült alevi kurdok ellen, akiket előzőleg ott be is falaztak. Még Atatürk nevelt leányát, a török fegyveres erők “büszkeségét”, a Szovjetunióban kiképzett Sabiha Gökçent is mozgósították, aki első török vadászpilótanőként vett részt légiszázadával egy kurd törzsi gyűlés elleni bombatámadásban. “Harci érdemeiért” magas kitüntetést adományoztak a “hősnőnek”.

A bosszúhadjárat részeként a köztiszteletben álló kurd seyyideket, akik a mártír Hüseyin aga, vagyis a próféta utódainak számítottak, azzal szégyenítették meg, hogy megalázó módon levágták szakállukat. Sok embert ki is végeztek. Az elhúzódó hadműveletek során rengetegen életüket veszítették. Hozzávetőleges becslések szerint számuk 12 ezertől akár hatvanezerig is terjedhetett. Kétezer embert áttelepítettek Nyugat-Törökországba, de etnikailag mégsem akarták átrendezni a térséget. A fő cél inkább a kurd előkelőségek, a befolyásos vallási és világi személyiségek más vidékekre történő kitoloncolása volt.

A miniszterelnök most mindezeket az “előzményeket” részletesen nem idézte fel a “4. nemzetközi hacıbektaşi asura nap ünnepségeinek megnyitója” alkalmából, de azzal, hogy “Dersimet modern Kerbelaként” írta le, sokak szívéből szólott. Talán még egy lépéssel tovább is ment annál, mint ahogy e kérdéssel egy pártgyűlésen 2011-ben maga Erdoğan foglalkozott nagy feltűnést keltve. Davutoğlu most – a három évvel ezelőtti széles körű visszhangokhoz hasonlóan – azzal a megállapítással elevenítette fel elődje megnyilatkozását, hogy Erdoğan akkor “a török állam nevében a Dersim tartományban történtekért bocsánatot kért minden alevitől és más honfitársainktól.” S ez a gesztus – fűzte hozzá – bármennyire csak jelképes volt is, jól érzékelteti, hogy mennyire megváltozott a mentalitás a kérdéshez való hozzáállásban.

Erre a beszédre visszatekintve újabban többeknek ma már csak az jut eszébe, hogy Erdoğan a pártfunkcionáriusoknak arról tartott eligazítást, hogy a “Dersimért való felelősség az akkori kormánypárt, a Köztársasági Néppárt (CHP) vezetőit terheli, ezért most is inkább fő politikai ellenfeleinek, az “ellenzéki CHP-t vezető politikusoknak kellene bocsánatot kérniük, nem pedig neki, az AKP miniszterelnökének.” Még a nemzetközi szakirodalomban is megjelent olyan vélemény, hogy Erdoğan Dersim ürügyén a CHP-t támadta, “anélkül, hogy egyértelműen kifejezte volna kormányának sajnálkozását az egykor történtekért.” Valóban nem a “kormánya”, hanem a török “állam” nevében követte meg a kurd aleviket. De ez azért ugyanaz. Sőt, utóbbi talán még erősebb. Ez is mutatja, mennyire nehéz tárgyilagos képet alkotni a politikai vitákról Törökországban, ahol a szemben álló felek még az egyértelmű, dokumentálható tényeket sem fogadják el egymástól.

Davutoğlu és az aleviták mostani találkozója távolról sem zajlott teljesen zavartalan hangulatban, ünnepi légkörben. Az alevita vezetők nehezményezték, hogy a magas rangú vendég a kínálkozó vallási ünnep lehetőségét elszalasztotta kihasználni arra, hogy a legdöntőbb kérdésben elébe menjen az alevi közösségnek. Ez pedig az a régi követelés, hogy a kormány a mecsetekhez és a dzsámikhoz hasonlóan biztosítson törvényes jogállást az alevi imaházaknak, a cemeviknek is, ahol az alevi hívők istentiszteleti szertartásaikat tartják. Ezek száma országosan meghaladja a négyszázat. A hivatalos státus megadása szükségszerűen együtt járhatna azzal, hogy a központi vallásügyi hivatal, a diyanet az általa fizetett mintegy hetvenezer muzulmán paphoz, imámhoz hasonlóan felvenné fizetési névjegyzékébe az alevi dedéket, azaz az alevi imaházak szertartásvezetőit is. A látogató miniszterelnök azonban egy szóval sem reagált ezekre a régóta hangozatott igényekre.

Szintén eredmény nélkül merült fel a kötelező hittan- és erkölcsoktatás vitatott problémája. Az alevik ezt elsősorban azért fájlalják, mert nem akarják hagyni, hogy az iskolákban gyermekeiket a többségi törökországi szunnita iszlám vallástételeinek elsajátítására kényszerítsék. Ezzel összefüggésben kiváltképpen sérelmezik, hogy a török vezetés nem óhajtja figyelembe venni az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntését, amely szerint a kötelező vallásoktatás sérti a vallás- és gondolatszabadságot, valamint az oktatáshoz való jogot. Vagyis szerintük intézményesíti a mintegy tízmilliós törökországi alevi közösség hátrányos megkülönböztetését.

A kormányfő kijelentette: ha olyan helyzet áll elő, amelyben az alevi állampolgárok úgy érzik, hogy hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve, akkor a kormány magától is képes ennek az áldatlan helyzetnek a megszüntetésére, anélkül, hogy szükség lenne az európai bíróság bármiféle döntéshozatalára ebben a tárgyban. Egy alevi író, a harcosságáról ismert Cafer Solgun, akinek könyve jelent meg „Hogyan vizsgáznak az alevik kemalizmusból” címmel, egyben szervezője és vezetője egy Alevi Ellenállás nevű szervezetnek, emlékeztetett: hiába védi a török kormányfő a kötelező hittan bevezetését, ezzel már egyszer korábban a tábornoki puccsisták is kísérleteztek: az 1980. szeptember 12-én végrehajtott államcsíny után…

Davutoğlu nyugalmát megőrizve kitért a kötelező hittanórák körüli vitákra, amelyeket – mint mondta – kulturáltan és bátran le is kell folytatni. Szellemi értékeik alapján hozzáfognak a valláskultúra és erkölcs tantárgyának bevezetéséhez, mert a kötelező vallásoktatásban nem lát semmiféle arra irányuló kísérletet, hogy valamiféle vallási kényszert akarnának gyakorolni a társadalomra, hiszen ezek az órák még a nem hívők számára is tanulságosak, hasznosak lehetnek. De bárhol előfordulhat, hogy gúnyt űznek egy hitvallásból, vallási tanításból, akkor rögtön fel kell függeszteni az órát. Ha előfordul sértegetés, becsmérlés, kirekesztésre irányuló törekvés, akkor ennek már nincs köze a valláshoz, s ezért nincs is itt helye, mert ez már nyilvánvalóan színtiszta gyűlöletkeltés.

A miniszterelnök egyúttal az alevi közösség iránti gesztusként bejelentette, hogy ingyenessé teszik a nagy középkori alevi misztikus, költő, tudós és humanista filozófus, Haci Bektaş-ı Veli itteni síremlékének és múzeumának a látogatását. Hasonlóképpen nem kérnek belépti díjat Konyában sem egy másik nagy középkori gondolkodó és misztikus, Mevlȃnȃ Celȃleddîn-i Rûmî türbéjében és múzeumában. A mai Afganisztánban fekvő Belh városában született perzsa “szent” Anatóliában fejtette ki legnagyobb hatását.

A török miniszterelnök végül a vallások békés együttélésének és egymás kölcsönös megtermékenyítésének jegyében azt ajánlotta, hogy minden szunnita is olvassa Haci Bektaş-ı Veli műveit, és minden alevi tanulmányozza Mevlȃnȃ Celȃleddîn-i Rûmî alkotásait. Rajta kívül pedig szintén mélyedjenek el a buharai csagatáj kánságban született bursai Emîr Sultan iszlám gondolkodó filozófiai munkáiban. Ő ezt az uralkodói ragadványnevét annak köszönhette, hogy feleségül vette Yıldırım Bayezid oszmán padisah leányát. A híres misztikus hittudós és seyyid, tehát prófétai leszármazott kapott még egy jellemző nevet, amely azonban már tényleges munkásságára és érdemeire utalt: Şemsüddîn, azaz a Hit sugárzó napja…

Nem sokkal azonban az aleviták szent helyén tett látogatása és a velük folytatott vita után a török miniszterelnök mégis visszatért a vallásoktatás kérdésére. Országa ugyanis kötelezettségekkel járó tagja az Európa Tanácsak, s ezért nem hagyhatja figyelmen kívül az Emberi Jogok Európai Bíróságának strasbourgi döntését. Ennek megfelelően Ankara levonja a szükséges következtetéseket, s az állami iskolákban átalakítja a kötelező vallásoktatás rendszerét – jelentette be Ahmet Davutoǧlu a kormánypárt (AKP) parlamenti csoportjának ülésén.

Ám a bejelentésének az a része tekintendő legfontosabbnak, amely szerint a jövőben minden törökországi vallásnak és hitfelekezetnek egyenlő elbánásban kell részesülnie.

A jelenlegi rendszerben csak azok a tanulók menthetők fel a kötelező hittanoktatásban való részvétel alól, akik valamely elismert vallási kisebbségnek, tehát a zsidó, az örmény és a görög közösségnek a tagjai. Az alevita tanulók azonban nem kaphattak ilyen felmentést, mivel ők a hivatalos indoklás szerint egy olyan vallásközösséghez tartoznak, amely a tizenharmadik században alakult ki részben az iszlám sííita ágának befolyása alatt, s így a hitoktatásban a szunnita muzulmán többséggel együtt kötelesek részt venni.

Davutoǧlu mindamellett elutasította a kötelező vallásoktatás megszüntetését, mint ahogy ugyancsak ellenezte ezt az államfő, Recep Tayyip Erdoǧan is. Utóbbi arra hivatkozva nevezte tévesnek a strasbourgi határozatot, hogy ha a hittanórán nem kötelező a részvétel, akkor ezt a “hézagot a kábítószerek élvezete, az erőszak és a terrorizmus fogja betölteni”. A miniszterelnök pedig azért tartja elengedhetetlennek a kötelező részvételt, mert “máskülönben nem lehet majd útját állni olyan szélsőséges irányzatoknak, mint amilyen napjainkban az Iszlám Állam terrorszervezetének ideológiája”.

A kormány úgy foglalt állást, hogy olyan vallásoktatási rendszert vezet be, amely számot vet mindegyik vallás igényeivel, s “egyetlenegy vallásközösségnek sem lesz majd oka arra, hogy bírálja ezt a megoldást.” “Ha a valláskultúra és erkölcs tantárgyának oktatása közben például sértegetik a kereszténységet vagy a buddhizmust, akkor ő lesz az első, aki ez ellen felemeli tiltakozó szavát” – jelentette ki a miniszterelnök.

Flesch István – Turkinfo

2014-11-18