A bujdosó fejedelem életének néhány kevésbé ismert fejezete 1- „Bonnac és Boissiméne, törökországi követek, 1718-1727”

Rákóczi és a franciák címmel 2008-ban a Váci Városvédők és Városszépítők Egyesülete megjelentette Bernard Le Calloc’h 26 történetből álló tanulmánykötetét. A magyarul írott fejezeteket francia nyelvű, II. Rákóczi Ferencről készült írás egészíti ki. A kötetben négy, Törökországgal kapcsolatos tanulmányt találunk: Bonnac és Boissiméne, törökországi követek, 1718-1727; D’Andrezel vicomte, isztanbuli követ, 1724-1728; De Sausure, Rákóczi rodostói bizalmasa, 1729-1735; Molitard, aki Rákóczi szívét visszahozta, 1735. Bernard Le Calloc’h francia kutató magyarul írt kéziratából, mely később stilisztikai javítás után a könyvbe került, közreadjuk Törökországgal kapcsolatos fejezeteket.

Bonnac és Boissiméne, törökországi követek, 1718-1727 1717. április elején Rákóczi Grosbois-ban tartózkodik a kamalduli szerzeteseknél. Visszavonultan él távol a Versailles-i udvartól és a nagy politikától. A nagyböjt utolsó napján, váratlanul felkeresi egy lovas futár Toulouse grófja, XIV. Lajos francia király kisebbik törvényesített fia nevében, hogy neki személyesen átnyújtson egy igen fontos levelet. Ezt a levelet Marseille-ből külön futárral küldte Pápai János, Rákóczi konstantinápolyi követe, aznap amikor partra szállt, de nem egyenesen hozzá, nehogy valaki elfogja útközben, hanem Toulouse grófjához abban a tudatban, hogy a Fenséges Úr, aki Rákóczi meghitt barátja, rögtön diszkréten továbbítja címzettjéhez.

A futár váratlanul rajtakapja a magyar fejedelmet vezeklés, imádkozás, zsoltáréneklés közben, hisz a levél sürgős, nagy fontosságú ügyről van szó. Rákóczi kinyitja és nagy megdöbbenésére meglátja, hogy III. Ahmet török szultán sajátkezű levelével van dolga. Ezen különösen csodálkozik, mert tudja, hogy a szultán csak királyoknak szokott írni. Ekkor megjegyzi, hogy soha egyetlen elődjét az oszmán uralkodó nem részesítette ilyen ritka megtiszteltetésben. Kiderül, hogy Ahmet személyesen meghívja Törökországba. Hajlandónak mondja magát úgy haderővel, mint pénzzel segíteni, hogy visszaszerezze erdélyi fejedelemségét. Megígéri, hogy olyan jogi viszonyban lesz vele szemben, mint Bethlen Gábor I. Ahmettel 1617-ig, II. Oszmánnal 1622-ig és I. Musztafával 1623-ig, vagyis hogy nagyon vékony hűbéri függőséggel szinte önállóan uralkodhat.

Későbben az erdélyi rendek szabadon megválaszthatják utódát, a török kormány beavatkozása nélkül. Majd ha kedvezően válaszol szívélyes meghívására és Konstantinápolyban lesz, a megtárgyalt közös ügyeket egy kellő formában megfogalmazott szerződésbe foglalják. Néhány nap múlva, Rákóczi titokban találkozik a Grosbois melletti erdőben Pápai Jánossal, aki közben megérkezett. Pápai átnyújtja neki Haled pasa nagyvizir levelét, mely tulajdonképpen megerősíti a szultán ígéreteit. Jóformán ugyanazt írja mint ő. Szóval a Törökök igyekeznek a magyar fejedelmet csalogatni, mert szándékukban van hadat üzenni Ausztriának és visszahódítani az eddig elveszett tartományokat, elsősorban Erdélyt és Magyarországot. Szükségük van egy diverzióra, hogy kényszerítsék a császárt egyszerre két fronton harcolni.

Ahmet ajánlata igen kecsegtető, annyira, hogy rövid időn belül Rákóczi visszasiet Versailles-ba és megbeszéli az ügyet Orléans-i Fülöppel, a Régenssel. Ez utóbbi óvatosságot tanácsol, de egyáltalán nem kifogásolja az esetleges törökországi utazást, talán azért, mert szeretne valami kompromisszumos megjegyzést találni a Habsburgokkal, ami biztosan könnyebb lenne, ha Rákóczi nem tartózkodna többé francia földön. Ha már a Régens nem ellenzi tervét, keresztény lelkiismerete megkönnyítésére megkéri a kamalduliak véleményét is. A szerzetesek nevében a perjel, Carbonnier atya sem ellenzi. Úgy tart, hogy ha Isten vissza kívánja őt Erdélyben, engedelmeskednie kell az intelmének, bármennyire nehezére esik. Ugyanezen a véleményen vannak a Sorbonne tanárai is. Ennyi áldás után, lelkiismereti furdalás nélkül készülhet Törökországba.A császári hadműveletek láttára, úgyis azt érzi, hogy nem szabad halogatni indulását, pláne miután a spanyol kormány hadat indított Itáliában a végett, hogy az általa soha sem elismert utrechti békeszerződést megváltoztathassa.

A spanyol főminiszter, Alberoni bíbornok reméli, hogy ha Rákóczi is csatlakozik a koalícióhoz, nagyobb lehetőségek lesznek a gyors győzelemre, vagyis az európai egyensúly helyreállítására. Ezért is mindjárt rendelkezésére bocsát egy hajót, amely várni fogja Marseille kikötőjében és amikor Rákóczi már az indulásnál tart, Alberonihoz küldi d’Absac grófot, francia bizalmasát, hogy nevében kérje V. Fülöpöt, minél előbb küldjön melléje egy rendkívüli meghatalmazott diplomáciai képviselőt. Azt gondolja, hogy ha ez a követ a spanyol király megbízólevelét mutatja a Törököknek, nagyobb lesz a tekintélye velük szemben, több segítséget tud kapni tőlük és talán önállóbb lesz. Ezenkívül, ha a „katolikus király” (el rey catolico) hivatalos diplomáciai kapcsolatot tart vele annak dacára, hogy a muzulmán kalifával szövetkezik, elhallgattatja a római egyház és általában a tisztességes keresztény emberek rosszallását, hiszen okkal attól tart,hogy rendhagyó viselkedése, természetellenes szövetsége a „pogányokkal” általános megbotránkozást fog kelteni Európában. Pedig Nyugat-Európában az az érdeke, hogy a német birodalom ne nagyobbodjon meg állandóan és hogy a Habsburgok ne erősödjenek meg még jobban.

A francia diplomaták éppen arra törekednek, hogy sokáig tartson az osztrák-török háború, ezért cselszövéseivel igyekeznek megakadályozni minden lehető elhamarkodott döntést. Rákóczi is abban a furfangos sakkjátékban egy nem elhanyagolható szerepet játszhat. Tehát Marseillesben hajóra száll és 1717. október 10-én megérkezik Gallipoliba, ahol a szultán nevében a „négy lófarkas” kapudzsi pasa udvariasan fogadja. Rákóczi még nem tudja, hogy közben a császári hadsereg Belgrádnál olyan nagy vereséget mért a Törökökre, hogy a szultán kénytelen volt előzetes béketárgyalásokba bocsátkozni. Mondanom sem kell, ez a hadiszerencse váratlan fordulata teljesen megváltoztatja a helyzetet és egy csapásra földre teríti a diplomaták szép terveit.

Október 28-án, Drinápolyban III. Ahmet királyi fogadtatásban részesíti magyar vendégét. Ez utóbbi, aki ilyenkor ragaszkodik a külsőségekhez, meg lehet elégedve a tiszteletére kitárult fényes ceremoniáléval. Mikes Kelemen, aki szemtanúja az eseménynek, lelkesen megállapítja, hogy soha idegen uralkodót a török szultán olyan nagy fényűzéssel és kitüntetéssel nem fogadott. Mindaddig, míg a remélt követ felől nem kap hírt, Rákóczi töpreng, türelmetlenkedik.

Egy hónappal fényes, felejthetetlen fogadtatása után, azaz november 26-án, Cellamare hercegéhez, a franciaországi spanyol nagykövethez intéz egy levelet, és ugyanakkor Alberoni bíbornokhoz is, azzal az ürüggyel, hogy tájékoztassa őket a Porta katonai és politikai helyzetéről, de főként azért, hogy a követ kinevezését sürgesse. Persze, nem tudhatja, hogy éppen aznap V. Fülöp a több év óta spanyol szolgálatban lévő francia születésű Jacques Boissiméne gyalogos alezredest, a Szent Lajos rend lovagját, jelölte ki küldöttjének Rákóczihoz, hogy nevében biztosítsa a magyar fejedelmet támogatásáról és töretlen ragaszkodásáról. Aztán Alberoni személyesen intézi az ügyet. Boissiméne-t követi tisztséggel ruházza fel, ezredessé lépteti elő, és rendelkezésre bocsát egy hajót, mely Marseille-ből a Dardanellákba viszi el, d’Absac gróffal együtt.

A két úr négy nap múlva elhagyják a spanyol fővárost, hajóra szállnak Marseille-ben, és 1718. február 15-én megérkeznek Gallipoliba. Végre, 1718. március 15-én, miután d’Abzac a követeket bemutató protokollfőnök szerepét játssza, Boissiméne jelentkezik Rákóczinál, a szultántól rendelkezésére bocsátott drinápolyi házában. A fejedelem, aki nyíltan örül a várva-várt eseménynek, ünnepélyesen és fennállva fogadja. Majd átveszi megbízólevelét, pontosan úgy mint ha tényleges uralkodó lenne saját országában, saját palotájában, saját tróntermében.

Boissiméne Bidacheban született, egy ma alig több mint ezer lakosú alsó-navarrai városban, a Bidouze pireneusi folyó bal partja fölött, Béarn legnyugatibb pontján, Baszkföldtől egy kőhajításnyira. V. Fülöp, aki mint ismeretes XIV. Lajos francia király unokája, azért választotta, mert volt alkalma vele megismerkedni és tehetségét értékelni, nem is szólva arról, hogy örült, hogy volt lehetősége franciául beszélgetni vele. Az 1717. január óta törökországi francia nagykövet, Jean-Louis d’Usson, Bonnac márki, aki egyébként előzőleg francia nagykövet volt Madridban) és aki Rákóczit nem szereti, mert ünneprontónak tartja, mégis jó pontnak veszi Boissiméne követségét. Belátja, hogy a spanyol király merész lépése nagy hatással lehet a Törökökre. Reméli, hogy képes lesz a mostanában folyó béketárgyalásokat megakadályozni, vagy legalább bizonytalan időre elhalasztani. Mindenesetre, nem fér kétség ahhoz, hogy a spanyol követ megjelenése Drinápolyban nagy feltűnést kelt, úgy a Nagy Úr szerájában, mint az ott akkreditált diplomáciai testületben.

Bátorítva Boissiméne látszólag sikeres vállalkozásától, Rákóczi megkéri a szavojai herceget, aki egyben szíciliai király, II. Victor-Amédée-t, kövesse V. Fülöp példáját,küldjön hozzá egy meghatalmazott diplomatát. Ezzel szeretne még erősebb pozícióban lenni a Törökökkel szemben, akik egyenlőre tízezer embert ígérnek parancsnoksága alatt, a spanyol király a maga részéről ígérve fegyvert és felszerelést húszezer embernek. Itt illik hozzátenni, hogy Bonnac márki szerint csak négyszáz emberből áll egyenlőre a hadserege, amellyel Erdélyt akarja visszaszerezni. Rosszmájúság a francia nagykövettől? Nem valószínű, ámbár a két ember között sok az ütközőpont és még több a nézeteltérés, annyira hogy Mikes Kelemen sajnálatára nem hajlandók találkozni, holott egymáshoz egész közel laknak, és nevetséges protokoll kérdések miatt veszekednek.

Időközben a német császár ellentámadásba ment át. Feljelentette a pápánál Alberoni kétkulacsos, képmutató, főleg „keresztényellenes” politikáját, leleplezte V. Fülöp állítólagos szövetségét a Portával. Erre Alberoni kénytelen védekezni. A spanyol kormány álláspontját azzal kimenti, hogy nem lehetett volna támogatás nélkül hagyni egy szerencsétlen száműzött katolikus fejedelmet, kinek a méltóságteljes viselkedése az általános tiszteletet parancsolja. Mindenesetre, az események kellemetlen fordulata következtében, a megriadt bíbornok már március 16-án visszahívja Madridba Boissiméne-t, holott alig egy napja, hogy Drinápolyban áll a magyar ügy szolgálatában. Ez eléggé mutatja, hogy a császári erélyes diplomácia győzedelmeskedik. Igaz, az akkori lassú közlekedések miatt, a visszahívó levelet csak június 11-én kapja kézhez Boissiméne, úgyhogy három hónapon keresztül segítségét nyújthatja Rákóczinak. Ez utóbbi, amikor értesül a meglepő hírről, megsértődik. Elítéli a spanyol kormányfő vele szembeni udvariatlan bánásmódját és többé nem is akar levelezni vele. Tudniillik az az érzése, hogy terve összedűl feje fölött, hisz nagy reményeket fűzött a spanyol király erkölcsi és anyagi támogatásához. Ráadásul még az a baj is történik, hogy akkor, 1718. május 9-én, hirtelen török kormányváltozás van. Haled nagyvizir helyébe lép Ibrahim pasa, aki eddig kajm-makán volt, vagyis helytartója. Rákóczi nem úgy ismeri, mint elődjét. Mégsem kell a tárgyalást újra kezdeni, hiszen mint kajm-makán ő is részt vett benne, mindenről tájékozva van.

Egyébként, Bonnac segítségére siet, közbenjár nála a fejedelem érdekében, megkéri az új török miniszterelnököt, hogy hivatalos kijelentéssel biztosítsa Rákóczit jogairól az erdélyi fejedelemséghez. Ibrahim helyeslőn bólint és egyszerűen hivatkozik III. Ahmet 1717. áprilisi meghívó levelére, amelyben a szultán pártpolitikáját kívánja nagy változás nélkül tovább folytatni, ami azt is jelenti viszont, hogy úgy mint Haled igyekszik minél előbb békeszerződést kötni VI. Károllyal, hogy Törökország kiszabadítsa magát a balkáni darázsfészekből, amelybe meggondolatlanul esett.

1718. július 7-én, Boissiméne búcsúzik Rákóczitól és augusztus 12-én Gallipoliban száll hajóra. Ellenben jó szolgálatai elismerése helyett, mire Spanyolországba megérkezik, letartóztatja a rendőrség és elkobozza a nála lévő papírokat, mert gyanús egyénnek tartja. Alberoni parancsára végül is kiszabadítják, de többé nem hajlandó spanyol földön maradni. Néhány év múlva visszataláljuk Bayonne-ban, szülővidékében, ahol 1755 körül meg is hal.

Ibrahim pasa békeszerető, békés uralkodást kíván teremteni Ahmetnek, és tényleg így lesz, mert Ahmet is békebarát. A végleges osztrák-török tárgyalások június 5-én kezdenek Passarowiczban (ma Pozsarevac, Jugoszlávia). Egy másfél hónapig húzódnak még, többek között azért, mert a császár mindenáron követeli, hogy a Törökök kiszolgáltassák Rákóczit és társait (Bercsényi, Esterházi, Forgács Vay és Csáki). Az oszmán kormány becsületére válik, hogy semmiképp nem hajlandó szava megszegésére. Legfeljebb abba beleegyezik, hogy a magyar bujdosók távol maradjanak a birodalom határaitól és a számukra kijelölt vidékben tartózkodjanak.

Miután az egyezményt aláírják 1718. július 21-én, Rákóczi világosan belátja, hogy nincs többé értelme, hogy török földön maradjon. A legszívesebben visszamenne Franciaországba. Ellenben a Régens és Guillaume Dubois külügyminisztere közeledéspolitkája kívánságát ellenzi, mivel Ausztriát bevették a francia kormány kezdeményezésére életbe hozott „négyes szövetség”-be. Már nem kívánatos személy amennyiben Versailles-ban is kormányváltozás történt mialatt Drinápolyban volt. Nincs más megoldás, mint belenyugodni a végzetbe. Ez annál is inkább tanácsos, mert a békeszerződés aláírása után el kell hagynia Drinápolyt, és a Boszporusz jobb partján fekvő Yeniköyben megtelepedni.

Már ott lakik, amikor 1718. december 19-én V. Fülöp megfosztja Alberonit miniszterelnöki állásától és a Szent Szék vizsgálat alá veszi, mert súlyos vádakat emel ellene. Ebből a perből pedig semmi sem lesz, sőt, 1734-ben XII. Kelemen pápa Romágnai legátusának nevezi ki és Ravennában székel. Későbben visszavonul szülőföldjére, Piacenzába, ahol az Alberoni kollégium, könyvtár és képtár emlékét örökítik meg. 1752. június 26-án ott hal meg, az általános tisztelettel körülvéve.

Ami Törökországot illeti, a passarowiczi békeszerződéstől kezdve két évtizedik, átéli az ún. „Tulipánok korszakát”, ami a török történelemben azt jelenti, hogy sehol nincs hadakozás, hanem békés munkákkal foglalkoznak az emberek. Akkor paloták, mecsetek, könyvtárak, medresszék, nyomda, porcelángyár épülnek. A spanyol követségből végül is Rákóczi nem húzott sok hasznot. Legfeljebb „Gran de Espana” lett és megkapta az aranygyapjas rend nyakláncát. Ezzel ugyan sokra ment!

Bernard Le Calloc’h