A székely nyelv és írás története 1.

Napjainkba sok dokumentumot ideológiai vagy politikai okokból elzárnak a tudományos kutatás elől, és az archívumokat általában csak a fennálló rendszernek azon tisztviselői számára teszik hozzáférhetővé, akikről úgy vélik, hogy a történelemből ideológiai hasznot tudnak felmutatni; s a vizsgált témák is azokra korlátozódnak, amelyek a hatalom által kinevezett politikusok érdekeit szolgálják.

A korai török történelemre vonatkozó levéltári kutatásaim során kezembe került az elhunyt Hüseyin Namık ORKUNnak a tőlünk távol élő, de szívünkhöz közel álló székely testvéreink írására vonatkozó munkája. Biztos vagyok abban, hogy ez a rendkívül fontos információkat tartalmazó tíz oldalas cikk hasznos lehet a kutatók számára, ezért az egész török világnak forrásul szánva itt újra közlöm.

Ez az írás 1940-ben, Hüseyin Namık ORKUN Eski Türk Yazıtları (’Régi török feliratok’) című kötetében Isztambulban jelent meg (kiadó: Alaeddin Kıral Basımevi). Hüseyin Namık ORKUN, aki a budapesti egyetemen a világhírű turkológus, Németh Gyula tanítványa volt, sok értékes tudományos művet hagyott hátra. 1902-ben született, és 1956. március 23-án hunyt el. Sírja Ankarában található.

Az alábbiakban átnyújtom a tisztelt olvasóknak a székely nyelvre és írásra vonatkozó kutatásokra alapuló cikket.

Az oszmánkori leírásokban „Erdel”-ként szereplő Erdélyben még a mai napi is él egy székely nevű (nép)törzs, amely a magyarok országában fél függetlenséggel, vagyis önálló szerveződéssel rendelkező népességként a 13. században jelenik meg a magyar történeti írásokban.

A székelyek hagyománya szerint ők Attila hunjainak leszármazottai. A hagyományt sokáig történelmi tényként kezelték, és nem akadt olyan, aki az ellenkezőjét merte volna mondani. Ezt csak a 18. század végén Fasching Ferenc és Timon Sámuel tette meg azt állítván, hogy a magyaroknak ezt a nemzetségét a magyar királyok telepítették Erdélybe a határ védelmére.

A továbbiakban sok kutató foglalkozott a kérdéssel; felvetették, hogy a törzs jász, kun, besenyő, avar, eszegil-bolgár, kabar illetve magyar eredetű; sőt olyanok is akadtak, akik azt állították, hogy egy független, sokkal korábban itt letelepedett törzsről van szó. [1]

E sok egymásnak ellentmondó származtatás után ma a magyar kutatók az avar törökök leszármazottainak tartják őket. [2]

Kezdetben a székely törzsnevet magyar eredetűnek és ’határőr’ jelentésűnek tartották; ma azonban Thury József magyarázatát fogadják el. Szerinte ez a szó a csagatáj szótárban szereplő sigil szónak felel meg. [3]

A ma Erdélyben élő székelyeknek – az avar törökök utódainak – saját írásuk és ezzel írt műveik is vannak. Természetesen – minthogy amióta megjelentek a székelyek a történelemben, mindig a magyar nyelvet használták – ezek a művek magyar nyelvűek, és ezért a magyarok a székely írást a magukénak tartva ’magyar írás’-nak nevezik, holott ahogyan az alábbiakból ki fog derülni, valamennyi régi történelmi forrás azt mutatja, hogy ezt az írást csak a székelyek használták. A magyar területeken egyetlen ilyen írással írt mű sem került elő, az összes ilyen művet a székelyeknél, azaz Erdélyben találták.

A székely írásra vonatkozó művek tanulmányozása során a következőket állapíthatjuk meg: A székelyek írásáról legkorábban Kézai Simon krónikája tesz említést. 1282-85 körül írt gestájában így ír: „…megmaradtak a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruténia határainál elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják.” [4]

Az 1385-ben keletkezett bécsi Képes krónika megismétli Kézai állítását, miszerint a székelyek a vlachoktól vették át az írásukat. Minthogy ez nem felel meg a valóságnak, ezeket a forrásokat figyelmen kívül kell hagynunk. Mindössze annyit kell belőlük megjegyeznünk, hogy a székelyeknek saját írásuk volt. [5]

A korábbi irdalomban fontos szerepet játszó magyarázatot 1488-ban Thuróczi János javítja: “A mi időnkben is e nemzet egy része, amely az ország erdélyi határain lakik, bizonyos jeleket ró fára, és az efféle írásmóddal betűk gyanánt” – írja, majd műve további részében ezt jegyzi meg: “Ezek a székelyek még nem felejtették el a szkíta betűket, és ezeket nem is tintával vetik papirosra, hanem botokra vésik be ügyesen, rovás módjára”. [6]

A 16. század második felében Mátyás király hivatalos történésze, az olasz Bonfini művében a következőket írja a székelyek írásáról: A székelyeknek szkíta betűik vannak, amelyeket nem papírra írnak, hanem rövid botokra vésnek; kevés jellel sok értelmet tudnak kifejezni.”[7]

A 16. században szaporodnak a feljegyzések, ezért egyre többet tudunk meg. Oláh Miklós, az erdélyi származású magas rangú főpap 1536-ban Attila című munkájában a következőkről tudósít: ,,Lelkök gondolatjának és minden napi akratjoknak kifejezésére, papír és ténta vagy más nyelvek betűjegyeinek használatán kívül, fapálcákra holmi jegyeket rónak, …s az így rótt pálczákat barátjaikhoz és szomszédjaikhoz izenet és levél gyanánt használják.” [8]

1559-ben Krakkóban a székely eredetű Benczédi Isván egy magyar nyelvű általános történetet írt, amelyben a székelyekkel kapcsolatosan a következőket jegyzi meg: “…meeg mostis kulonboznek a tob Magiaroktol, toruinekel es irasokal, kic Hunniabeli modra Szekel botuuel eelnek e napiglan”. [9]

Az I. Ferdinánd király seregében harcoló Veit Gailel 155-53 között írt munkájában, amelynek kézirata a bécsi Nemzeti Könyvtárban található, a következőket írja: „A székelyek öltözéke olyan, mint a magyaroké. Írásukban olyan jelekkel is élnek, amelyek némelyike egész szót vagy mondatot jelent.” [10]

Verancsics Antal érsek (aki 1573-ban hunyt el), ezzel kapcsolatosan így ír: „Erkölcseik nem egészen faragatlanok, de igaz, hogy megőrizték a szkitiai nyerseséget, és majdnem minden szokásukban, törvényükben és életmódjukban, a vallást kivéve, különböznek a magyaroktól, még nyelvükre nézve sem minden részben hasonlóak hozzájuk, minthogy a régiek módjára beszélnek. Betűk gyanánt bizonyos jeleket metszenek kockaformán négyszögletűvé faragott botokra, s a sort, mint a zsidók, egyiptomiak és törökök, jobbról balfelé vezetik; amelyekből (sorokból) egy vagy legfeljebb kettő, néhány pont hozzátétele által, a jegyek számához képest, jóval több értelmet ad. Hogy a hunok ezeket (a jeleket) használták, az ottlakók közt általánosan tudott dolog.” [11]

Láthatjuk, hogy a székely írásra vonatkozó ismeretek egyre világosabbá válnak. Ezek után már azok következnek, akik valóban látták és ismerték is ezt az írást. 1593-ban Padovában írt könyvében Szamosközy István a következőket mondja: „Fennmaradt ezeknél (a székelyeknél) valamiféle honi írásmód, amely az ő szkíta eleiktől már sok századdal ezelőtt az utódoknak átadatott, s Keletről Európába hozva, ugyanott megtartatott. De ahogyan az ázsiaiak nyelvük különbözősége által az európaiaktól elütnek, éppúgy betűjeleik és írásmódjuk is mindenben eltér emezekétől.”[12]

A következőkben az író megjegyezve, hogy az európaiak balról jobbra, a keletiek viszont jobbról balra írnak, a következőket teszi hozzá: “Csupán a székelyek írása nem akarja ezeket a törvényeket utánozni. Ez ugyanis sem erről, sem amarról (az oldalról) nem kezdődik, mint a görög vagy a zsidó, hanem felül kezdvén a sort, lefelé irányuló betűkkel halad, és olyan ügyesen összevonásokban szőve, hogy igen kevéssel sok tartalmat fejez ki. Ennélfogva nem is mindig írástintával (írják), hanem hosszúkás és négyszögűre faragott kis fadarabokra kés hegyével, mintegy stílussal, róják a szorosan sorakozó betűket. A rovásírásnak ez a fajtája, ama régi betűjelekkel együtt, mindmáig fennmaradt közöttük. Egy így nyomtatott mű igen régi példánya egy teljes kötetként ma is megtalálható Hetruria (Toszkána) hercegének firenzei könyvtárában.”[13]

Miközben az irodalomban csak beszéltek a székelyek írásáról, ők maguk között folyamatosan használták. A török (türk) írásnak századunkhoz a legközelebbi időkig tovább élő formája a 16. században, sőt még később is használatban volt ugyan a székelyek között, de a latin ábécé gyors elterjedése miatt ez a nemzeti ábécé lassan-lassan feledésbe merült.

Ugyanakkor Telegdi megpróbálta megakadályozni a székely írás elfelejtődését, ezért 1598-ban megírta az első székely ábécés könyvet. Ehhez a kis könyvhöz Baranyai Decsi János írt előszót, de a nyomdai nehézségek miatt ezt a fontos művet nem tudták kinyomtatni. Tudniillik a székely írás szövegeinek, a példáknak a kinyomatásához klisékre, illetve ezeket előállítani képes emberekre lett volna szükség. Telegdinek ez a műve volt először képes bemutatni, hogy a székely ábécében a betűk milyen hangot jelölnek, így a később előkerült szövegeket már meg lehetett fejteni, s ennek hála a székely írott nyelvi kultúra ismertté válhatott.

1610-ben Szenczi Molnár Albert Nova grammatica vngarica című munkájában a következő sorokat írja: „A hegyentúli szikulok vagy székelyek hun betűit, melyekről magyar krónikájában Székely István megemlékezik, sohasem láttam, olyan embert sem ismertem, aki látta volna. Azért kérem meg hazámfiait, különösen az erdélyi székelyeket, hogy ha valami effélejök van, szíveskedjenek megjegyzéseikkel együtt nyilvánosságra hozni.” [14]

Geleji Katona István, aki 1633-tól 1649-ig püspök volt Erdélyben, 1845-ben Gyulafehérvárott megjelenő kis magyar nyelvtanában leszögezi, hogy a magyar nyelv más nyelvekkel (kivéve a héber nyelvet) nem rokon, s hogy a nyelveknek megvan a saját írásuk, de ennek az írásnak sem a héber, sem a görög betűkkel nincs semmiféle kapcsolata, majd megjegyzi, hogy ez az írás jobbról balra halad. [15]

Komáromi Csipkés György 1655-ben írt magyar nyelvtana szerint a magyar a keleti nyelvek közé tartozik: Az Írásnak módja azonos a legtöbb keleti nyelvével, például a héberrel, khálddal, szírrel, arabbal, persával, törökkel, tudniillik jobbról balra megy, amit egy nyugati nyelv sem követ – teszi hozzá a szerző. [16]

Boxhorniusnál olvassa, hogy Szamosközy Firenzében látott egy régi magyar könyvet felülről lefelé írt sorokkal, de ezt tévedésnek tartja, s így folytatja: “Mert van nálunk is régi magyar betűkkel irot tkönyv, de semmi effélét nem veszünk észre benne, jóllehet ezt a régi irást olvasni, érteni, sőt még mai nap is tudjuk irni.” [17]

A továbbiakban az író megjegyzi, hogy ez az írás 32 betűből áll, hogy a k betű szó elején, közepén és végén más és más alakban íródik, és be is mutatná, ha lehetne ilyet nyomtatni.

Hickesius volt az első, akinek sikerült elhárítania azokat a nehézségeket, amelyek miatt a székely írást nem tudták kinyomtatni. Művének első kötetében, a 8. oldalon bemutatja a székely ábécét. Ezzel a “régi hun betűkkel írt” ábécével kapcsolatosan azt írja, hogy nyelvtani művében a régi Scano-gótok által használt rúna-jegyeket különféle betűkre válaszotta szét. Néhány tudós azt kérte, hogy a régi hunok 34 betűjével egészítse ki művét. Ezekkel a betűkkel a keletiek szokása szerint jobbról balra írtak. A kérés teljesítése érdekében a magyar Harsányi János 25 évvel korábbi munkája alapján ezeket a betűket a 7. szám alatt illesztette be könyvébe. [18]

Tsetsi János Pátai Páriz Ferenc híres Dictionariumának függelékeként megjelent Abservationes ortoghraphico grammaticae c. munkájában azt írja, hogy a magyarok Szkitiában saját írásukat használtak, s hozzáteszi, hogy nem megbízhatatlan legenda az, miszerint a zsidók és más keleti törzsek jobbról balra írtak. E betűk nyomai egyesek állítása szerint az erdélyi székelyek körében ma is használatosak, és az sem mondható, hogy csak kevesen ismernék. [19]

A 18. században tovább haladtak a kutatások. Bél Mátyás a Gyulafehérváron tanároskodó, majd 1713-ban elhunyt Kapossi Sámuelnek a székely ábécére vonatkozó megjegyzéseivel foglalkozván felhívja fontosságukra a Berlinben lévő honfitársak figyelmét, választ azonban nem kap. Ezután a Lipcsében 1718-ban megjelenő De vetere litertvre hunno-scythica exercitatio c. művével az egész tudományos világ figyelmét szeretné a témára ráirányítani, és azt is kifejti, hogy mit kell ennek érdekében tenni. Bél Mátyás azt tanácsolja könyvében, hogy kutassák fel a régi műveket, s a kolostorokban, városokban és várakban található művek vizsgálatára alapítsanak társaságokat. Ennek meg is lett a hatása, így pl. Giessenben és Marosvásárhelyen elkerültek Telegdi ábécés könyvének ott lévő másolatai. Bod Péternél olvasható Decsi Jánosnak az ábécéről írt tanulmánya. [20]

A csíkszentmiklósi felirat két másolata került elő, sőt Bél Mátyás könyve segítségével létrehoztak egy hamisítványt is. [21]

Bél Mátyás 1729-ben Meliboel néven írt egy többször is kinyomtatott Der ungarische Sprachmeister c. művet, melynek későbbi címlapját a következőképpen készíttette el: a nemzati iskolák hatalmas épülete előtt egy magyar nemes a régi feliarokban szerepló régi magyarokat és ezt az ábáécét mutatja be társainak. Gyarmathy Sámuel 1794-ben megjelent művében a csíkszentmiklósi felirat másolatával foglalkozik; 1803-ban Révai Miklós pedig Kájoni János használhatatlan állapotban lévő munkáját, a székely írásra vomatkozó részeket és Bél Mátyás korábban írt ábécéjét adja ki. [22]

Az 1787 és 1808 között elkészült Conspectvs reipublicae litterariae in Hungaria c. művében Wallaszky is a hun-szkita néven ismertetett székely írás történetéről beszél. Eközben a székely írás a magyar irodalomtörténetbe is bevonul, csak az a baj, hogy a magyar tudósok ezt az írást egyre a könyvekben keresik, és elhanyagolják a kőre vagy fára írottakat.

Az első komoly kutatást ebben a témában Cornides Dániel végezte. A pesti egyetem professzora volt, s bár sokirányú kutatómunkát folytatott, meghalt, mielőtt az eredményeit könyvben kiadhatta volna. Egy 1780-ban Hajó Istvánhoz írt és a székely írásról szóló levele, illetve annak is csak a másolatai maradtak fenn.

A 17-18. századig tehát a magyarországi kutatások írásokra és nem feliratokra irányultak, holott már a 16. században Dernschwam isztambuli utazása során talált egy 1515-ös feliratot, és azt be is másolta művébe; a 17. században pedig az olasz Marsigli fába rovott székely írást fedezett fel. Miután Magyarországon írást kerestek, a csíkszentmiklósi felirat másolata sem keltette fel senkinek a figyelmét. Erről a feliratról 1753-ban Dezserczky készítette az első másolatot. Az 1752-ben készült másolat és olvasata ugyanis kéziratban maradt.

[1] Erre vonatkozó irodalom: Sebestyén Gyula, A székelyek neve és eredete, 1897.

[2] Hóman Bálint, A székelyek eredete, 1921; Sebestyén Gyula, Az avar-székely kapcsolat emlékei, 1899; Karácsonyi, A székelyek eredete, 1905.

[3] Thury József, A székelyek eredete, 1898; Şeyh Süleyman, Çağatay Lügatı, İstanbul, 199. o.

[4] „Remanserant quoque de Hunis vivorum tria millia ex prelio Crimildino erepti per fuge interfugium, qui timentes occidentis nationes in campo Chigle vaque Arpad permanserunt, qui se ibi non Hunos, sed Zaculos vocanerunt. Isti enim Zaculi Hunorum sunt residui, qui dum hungarus in Pannoniam iterato cognoverunt remeasse, redeuntibus in Ruthenie finibus occurrerunt, insimulque Pannonia conquestata partem in ea sunt adepti, non tamen in plano Pannonia, sed cum Blackis in montibus confinii sortem habuerunt. Vnde Blackis conmixti litteris ipsorumuti peribentur.” Kézai, Chronikon hvungarievm, lib. I. cap. IV.

[5] Bécsi Képes krónika, Szabó Károly fordítása, 16. o.

[6] „Nam et hoc nostro sevo, pars tationis ejusdem quaedam, transilvanis rengi posita in oris, characteres quosdam ligno sculpit, et talis scripturse usu kitararum ad instar vivit; (azaz a székelyek), nondum Seythicis litaris obliti, eisdem, non encausti et papyri ministerio sed in baculorum excisionis artificio, dicarum ad instar, utuntur.” Schwandtner; Scriptores rerum hungarorum, Bécs, 1746.

[7] „Literas Scythicas habent, quas non in papyro scribunt, sed brevissimo ligno excidunt; paucis notis mutla sensa comprehendunt.” Rerum Ungaricarum decades, ed. Sambucus, Basel, 1568.

[8] „… moribus, ritibus, ac legibus aliorum Hungarorum sunt longe dissimiles. Ad explicandam animi sui sentatiam ac voluntatem quotidianam, praeter usum papyri et atrementi, aut chracteris aliarum linguarum, notas quasdam basilis ligneis incidunt, aliquid inter se signicantes: quibus ita incicis, apud amicos ac vicinos vice nuntii, epistolaeve utuntur”. Az 1568-ban elhunyt Oláh Miklós ezt a művét először Bonfini művének kiegészítéseként 1581-ben Frankfurban írta; majd 1763-ban Bécsben is kinyomtatták.

[9] Chronica ez Vilagnac Jeles dolgairol, Krakov, 142. o.

[10] „…Sprache und Kleidung (der Szekler) ist ungarisch; in ihre Schrift haben sie eigene Charaktere von denen einige ein ganzes Wort, oder einen Satz bedauten.” Jahrbücher de Literatur, Wien, 1825, Bd. XXIX Anzeige Blatt, 9.

[11] „Mores penitus inciltos nos habent, verum qui Seythicam adhuc praeseferunt cruditatem, discrepant, ne lingua guidem omni et parte, quum veterum more loguuntur, similes, pro literis notas quasdam in scipionibus ad formam tesserae quadratis excidunt, lineamgue a dextra in sinistram, ut Judaei, Aegyptii ac Turcae, ducunt, quarum una sue ad summum duae, punctis quibusdam additis, plus quam pro numero characterum praebent intelligentiae. Hunnos his usos fuisse, apud indigenas tritum est.” Kovaceh, Scriptores rerum hungaricarum minores, II. kötet, Buda 1798. 109. o.

[12] „Superest apud hos (sicilos) in Transilvania gunus quoddam vernaculam scribendi, quos ab … eorum Scythis, iam per multa secula, posteritati trditum ac ab Oriente in Europam illatum retunetur.” Stephani Zamossi, Analecta lapidum vetustorum et nonullarum in Dacia antiquitatum, Patavii, 1593.

[13] Sola Siculorum scriptura nuluit eas leges imitari. Ea enim non vitro citroque, vti Graeca et Hebraea, sed initium a sumo faciens, horsum se capessit, literi deorsum tendentibus, ac tam subtili complexione imlicatis, ut paucissimis multa absoluartur sententia. Itaque non scriptorio semper atramento, sed particulis oblongis furtellisque in quadrum dolatis, cultelli cuspide veluti stylo literas confertim haerente inxulpunt. Quos genus … cum iisdem priscarum literarum notis hucusque temporis penes illos remansit. Talis typi exemplar perquam vetustum integro volumine in Bibliotheca Magni Ducis Hetruriae, Florentiae hodie extat,” u.o.

[14] „Siculorum vel Szekelyorum Transylvanorum literas, quarum meminit Stephanus Szekely in suo Chronico hungarico, numquam vidi, neque hominem novi, qui eas videasit. Rogo itaque populares meos, in primis Szekulos Transylvanos, ut si quid eiusmani habeant, in publicum illud proferre csm suis commentariis dignentur.” Előszó, 21. o.

[15] Geleji Katona István, Magyar grammatikatska, Gyulafehérvár, 1665. (Toldy: Corpus grammaticorum. 293., 329. o.)

[16] „Scribendi modus unus et idem est cum eo, quo guadent linguae orientales pleraeque, nimerum Hebraica, Syriaca, Arabica, Persica, Turcica ect. A dextra nimirum ad sinistram: quam nulla occidantalium habet. Sribendi modum sequitur modus legendi.” Georgii Csipkes ComRINI. Hungaria Illustrata, Ultrajecti, 1655. (Toldy: Corpus grammaticorum. 341. o.)

[17] „Extat etenim et apund nos liber, literis vetustis Ungaricis exaratus, sed nihil taleineo observamus, quamvis scripturam legere, intellegere, praeterea etiameum hodie, scribere eadem possimus.” Marcus Zuerius Boxhornius, Historica universalis, 181. o.

[18] „In aram. Nostris literasc, sive veteres Runas, quibusu tebentur antiqui Scano-Gothi, in diversis alphabetis de srciptas e 7 hibuimus. His ut adjicerem antiqua priscorum Honnorum 34 elementa, quibus as sinistram in scribendo more orinetalim utebantur, docti nonnuli me rogarunt. Llla, igitur ante XXV annos Joh. Harsanyi, Hungari, manu delineata sub tab, nota num. VII.”, Hickesius, Antiquae literaturar septemtrionalsi libri duo, Oxford, 1708, I. kötet, XVII. o.

[19] Az 1708-ban kinyomtatott mű első oldalán ez olvasható: „Traditio non incerta est, hungoros in Scythia propriis literis fuisse usos, progrendiendo inter scribendum a dextera versus sinistram, more Hebraeorum et alium orientalium. Harum literum vestigia etiamnum, ut aliqui perhibent, apud Szekelios Transylvaniensen superesse exra dubium est, licet iis uti puacis datum sit…”

[20] Magyar Athenas, 1766, Előszó.

[21] Lásd Sebestyén Gyula, Rovás és rovásírás, 294. o.

[22] Elaboratior grammatica hvngaria, I. kötet.

Napjainkba sok dokumentumot ideológiai vagy politikai okokból elzárnak a tudományos kutatás elől, és az archívumokat általában csak a fennálló rendszernek azon tisztviselői számára teszik hozzáférhetővé, akikről úgy vélik, hogy a történelemből ideológiai hasznot tudnak felmutatni; s a vizsgált témák is azokra korlátozódnak, amelyek a hatalom által kinevezett politikusok érdekeit szolgálják.

A korai török történelemre vonatkozó levéltári kutatásaim során kezembe került az elhunyt Hüseyin Namık ORKUNnak a tőlünk távol élő, de szívünkhöz közel álló székely testvéreink írására vonatkozó munkája. Biztos vagyok abban, hogy ez a rendkívül fontos információkat tartalmazó tíz oldalas cikk hasznos lehet a kutatók számára, ezért az egész török világnak forrásul szánva itt újra közlöm.

Ez az írás 1940-ben, Hüseyin Namık ORKUN Eski Türk Yazıtları (’Régi török feliratok’) című kötetében Isztambulban jelent meg (kiadó: Alaeddin Kıral Basımevi). Hüseyin Namık ORKUN, aki a budapesti egyetemen a világhírű turkológus, Németh Gyula tanítványa volt, sok értékes tudományos művet hagyott hátra. 1902-ben született, és 1956. március 23-án hunyt el. Sírja Ankarában található.

Az alábbiakban átnyújtom a tisztelt olvasóknak a székely nyelvre és írásra vonatkozó kutatásokra alapuló cikket.

Az oszmánkori leírásokban „Erdel”-ként szereplő Erdélyben még a mai napi is él egy székely nevű (nép)törzs, amely a magyarok országában fél függetlenséggel, vagyis önálló szerveződéssel rendelkező népességként a 13. században jelenik meg a magyar történeti írásokban.

A székelyek hagyománya szerint ők Attila hunjainak leszármazottai. A hagyományt sokáig történelmi tényként kezelték, és nem akadt olyan, aki az ellenkezőjét merte volna mondani. Ezt csak a 18. század végén Fasching Ferenc és Timon Sámuel tette meg azt állítván, hogy a magyaroknak ezt a nemzetségét a magyar királyok telepítették Erdélybe a határ védelmére.

A továbbiakban sok kutató foglalkozott a kérdéssel; felvetették, hogy a törzs jász, kun, besenyő, avar, eszegil-bolgár, kabar illetve magyar eredetű; sőt olyanok is akadtak, akik azt állították, hogy egy független, sokkal korábban itt letelepedett törzsről van szó. [1]

E sok egymásnak ellentmondó származtatás után ma a magyar kutatók az avar törökök leszármazottainak tartják őket. [2]

Kezdetben a székely törzsnevet magyar eredetűnek és ’határőr’ jelentésűnek tartották; ma azonban Thury József magyarázatát fogadják el. Szerinte ez a szó a csagatáj szótárban szereplő sigil szónak felel meg. [3]

A ma Erdélyben élő székelyeknek – az avar törökök utódainak – saját írásuk és ezzel írt műveik is vannak. Természetesen – minthogy amióta megjelentek a székelyek a történelemben, mindig a magyar nyelvet használták – ezek a művek magyar nyelvűek, és ezért a magyarok a székely írást a magukénak tartva ’magyar írás’-nak nevezik, holott ahogyan az alábbiakból ki fog derülni, valamennyi régi történelmi forrás azt mutatja, hogy ezt az írást csak a székelyek használták. A magyar területeken egyetlen ilyen írással írt mű sem került elő, az összes ilyen művet a székelyeknél, azaz Erdélyben találták.

A székely írásra vonatkozó művek tanulmányozása során a következőket állapíthatjuk meg: A székelyek írásáról legkorábban Kézai Simon krónikája tesz említést. 1282-85 körül írt gestájában így ír: „…megmaradtak a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruténia határainál elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják.” [4]

Az 1385-ben keletkezett bécsi Képes krónika megismétli Kézai állítását, miszerint a székelyek a vlachoktól vették át az írásukat. Minthogy ez nem felel meg a valóságnak, ezeket a forrásokat figyelmen kívül kell hagynunk. Mindössze annyit kell belőlük megjegyeznünk, hogy a székelyeknek saját írásuk volt. [5]

A korábbi irdalomban fontos szerepet játszó magyarázatot 1488-ban Thuróczi János javítja: “A mi időnkben is e nemzet egy része, amely az ország erdélyi határain lakik, bizonyos jeleket ró fára, és az efféle írásmóddal betűk gyanánt”

Emrah Bekçi