Törökország szellemi kulturális örökségei: Fehéren-feketén; a vani savat

Ha Vanban járunk, egészen biztosan találkozni fogunk egy ősi, díszítő ötvöstechnikával, a savattal, ami arról a fekete anyagról kapta a nevét, melyet a díszítéshez használnak. A csillogó fehér ezüst tárgyakon és ékszereken kirajzolódó fekete minták vonzzák az ember tekintetét; a két szín kontrasztja különös harmóniát varázsol elénk.  A savat technikát fémből – általában ezüstből – készült tárgyak díszítésére alkalmazzák oly módon, hogy a fémbe előzetesen bevésett mintákat ezüst, réz, ólom és kén keverékéből álló fekete színű anyaggal kitöltik, majd a tárgyat kiégetik, végül egyenletestre csiszolják a felületét. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Serhat Tekin (@van_savatli_gumus) által megosztott bejegyzés

Savat és niello

Az arab eredetű savat szó jelentése „fekete”, éppúgy, mint a niello szóé, amit a világ más részein használnak erre az ötvöstechnikára. A savattal vagy niellóval fémfelületeket (elsősorban ezüstöt) díszítenek oly módon, hogy vésővel mélyedéseket alakítanak ki a tárgyakon, majd ezeket kitöltik az ezüst, réz, ólom és kén fekete színű keverékével. Maga az eljárás több ezeréves, és ebben a tekintetben nem különbözik más ötvöstechnikáktól, hiszen a gépesítés és a tömeggyártás megjelenéséig az ötvösművészetben használt technikák és díszítő eljárások (mint azt láthattuk például a telkari esetében is) ugyanazok a kézműves technikák voltak, melyeket már az ókorban is ismertek és alkalmaztak. Ezért igazi ajándék tehát, hogyha olyan mesterekre bukkanunk, akik még ma is használják ezeket a régi technikákat, mert a mozdulataikat figyelve valójában olyan szakmai fogásokat láthatunk, melyek évezredek óta generációról generációra szállnak. És Törökországban járva erre szerencsére bőven akad lehetőségünk.

Az első niellóval díszített leletek a Földközi-tenger medencéjéből kerültek elő a bronzkor időszakából, idősebb Plinius, akitől az első ismert leírás származik, egyiptomi technikaként utalt rá. Az ókorban és a középkorban szerte Európában népszerű technikának számított, de szívesen alkalmazták a Kijevi Ruszban is. Nemcsak kegytárgyakat díszítettek vele, hanem hétköznapi használati eszközökön is megjelent, sőt fegyverek díszítésére is alkalmazták. A technika középkori leírását Theophilus mester adta meg a XII. században, de ismerünk későbbi „recepteket” is Biringucciotól és Cellinitől. A niello európai fénykorát a XV. századi Itáliában élte, kiemelkedően szép tárgyak születtek a firenzei aranyműves, Maso Finiguerra műhelyében. A XVIII. század végén az oroszországi Tulában a helyi ötvösök elevenítették fel a niellokészítés technikáját, az itt készült tárgyakat tulai ezüst néven ismerjük. A niello sok helyen, így Indiában, Thaiföldön, Törökországban és a Balkánon ma is élő díszítőeljárás.

A vani mesterek szerint, akik kizárólag ezüsttárgyakat díszítenek ezzel a technikával, az itteni savat gyökerei egészen Urartu ókori államáig nyúlnak vissza. Az ie. IX-VI. században fennálló Urartu központi területe a Van-tó, a Szevan-tó és az Urmia-tó határolta Örmény-felföldön helyezkedett el, és híres volt fémművészetéről. A vani műhelyek a mai napig sok olyan ékszert és dísztárgyat készítenek, melyeket az urartui régészeti leleteken szereplő motívumokkal és a korszakban kedvelt ötvöstechnikákkal (granuláció, cizellálás stb.) díszítenek. A későbbi évszázadokban a savatkészítés fortélyai tovább öröklődtek, és az oszmán korszakban már nemcsak a fegyvereket és az ékszereket díszítették ily módon, de a palotákban és a gazdag otthonokban mindenhol jelen voltak a savattal kidolgozott ezüst dísztárgyak, és ezeket, akárcsak az olyan használati tárgyakat, mint a dohány- vagy tubákos szelence, főleg Vanban késztették. Az I. világháború előtt a 120 vani savatműhelyben nagyjából 400-500 mester és inas dolgozott, de 1915-öt követően egymás után zártak be ezek a műhelyek. Ma az állami és regionális támogatásoknak köszönhetően Vanban jól működő és látogatható, külföldre is exportáló műhelyeket találunk, ahol savattal díszített medálokat, karkötőket, gyűrűket, amuletteket, fülbevalókat, hajcsatokat és különféle használati tárgyakat – tollakat, dobozokat, szipkákat vásárolhatunk.

Hogyan készül a legnépszerűbb vani szuvenír?

Egy savattal díszített tárgy elkészítése időigényes folyamat, ami sok türelmet, továbbá precíz és gyakorlott kézmozdulatokat igényel. Éppen ezért nem meglepő, hogy ahhoz, hogy valakiből jó savatmester legyen, legalább 15 év kell. A nagyobb műhelyekben az egyes munkafolyamatokat ma már nem egyetlen ember végzi; más-más foglalkozik a véséssel, a savat bedolgozásával és a csiszolással.

A savattal díszített ezüsttárgyak nagy tisztaságú, 950 ezrelékes vagy ennél is magasabb ezrelékszámú ezüstből készülnek. A díszítés első lépéseként elkészítik a savat masszáját oly módon, hogy a már említett háromfajta fémet, az ezüstöt, vörösrezet és az ólmot 850 fokon összeolvasztják a kénnel. Az összetevők aránya titkos, minden mester más-más arányú keveréket használ. Ezután a masszát lehűtik, porrá törik, végül pedig, miután bórax-szal megtisztítják a szennyeződésektől, újra megolvasztják, és rudacska formákba öntik. Közben a savat technikával megmunkálni kívánt ezüsttárgy felületére 60 mikronnyi mélységben egy kalemnek, azaz tollnak nevezett vékony végű vésővel kivájják a kívánt mintát, majd az ezüst felszínét felhevítve felhordják a savatot oly módon, hogy az beleolvadjon a vájatokba, és végül teljesen elfedje a díszítendő felületet. Miután a savat réteg megszilárdult, a felesleget több lépésben lecsiszolják, hogy a fekete minták szépen kirajzolódjanak. Végezetül fényesre polírozzák a tárgyat, amit poncolással vagy cizellálással tovább díszíthetnek.

Külön érdekesség, hogy a savattal díszítő vani kézműves mesterek nem látják el mesterjeggyel (a készítő személyét azonosító jellel) a műremekeiket, mert hagyományosan úgy tartják, hogy a dicsőség nem őket, hanem Istent illeti, akitől a tehetségüket kapták. Egy másik jelzés, a „Van” felirat viszont az oszmán idők óta felkerül az itt készült tárgyakra, és mivel az ezzel a jelzéssel ellátott, savat technikával díszített ezüstből készült tárgyak kiváló minőségűek, akár háromszor annyiba is kerülhetnek, mint a máshol készített hasonló tárgyak.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Uğur Paşa Mercimek (@pashaantik) által megosztott bejegyzés

A vani mesterek úgy tartják, hogy az ember a szerelmének nem írhat levelet akármilyen tollal, vagy ha ír, az értéktelen lesz. A savattal díszített ezüsttollal írt levelekben viszont a mondatokba foglalt szavak olyan folyókat fakasztanak a szeretett kedves szívében, amik vízeséssé változnak.

Felhasznált források:

Dr. Oberfrank Ferenc, Az aranyművesség története, Műszaki könyvkiadó, Budapest 1996

https://www.youtube.com/watch?v=m7U6WW0ANA8&t=36s

https://www.kulturportali.gov.tr/turkiye/van/nealinir/savatli-gumus

Nagy Marietta – Türkinfo