Egy lélekmelegítő Shafak Elif novella a hideg teli napokra: Énekesmadarak

Az új esztendő első hete volt. Az ünnepi kivilágítás vezetékei ott lógtak a fákon, és az ablakokat még mindig ezüst csillagok díszítették, amikor felfedezték a halott madarakat. Először néhány tucatot. Aztán még többet. Összesen négyezer hatszázhuszonnyolcat. Sármányok, zöldikék, süvöltők, pacsirták, nádi sármányok, citromsármányok, hegyi billegetők és rozsdástorkú pityerek – vörös begyű, messziről érkezett énekes vándorok hevertek előttük lemészárolva.

A tetemeket felfedező szlovén vámtiszt vékony, világosbarna szemű, őszes hajú férfi volt, a neve Marko. Ezen a határállomáson dolgozott az elmúlt öt évben. A határ már rég nem szolgált valódi határként, csak néhány formalitás maradt; a papírmunka és a protokoll. Csakhogy Európában sohasem tudhatja az ember, hogy mit tartogat a jövő. Itt bármikor újra lehet húzni a régi határvonalakat, az új határok is elmozdulhatnak váratlanul, mert ezen a kontinensen a múlt sohasem csak puszta múlt. A történelemre itt úgy tekintenek, mint egy bosszantó rokonra, akit az embernek nem muszáj ugyan meglátogatnia, de teljesen mégsem tagadhatja meg.

Mostanában megromlott a látása, de ezt nem említette senkinek, sem a kollégáinak, sem a feleségének. A be- és kilépő kamionok rendszámának leolvasása nem okozott neki problémát, inkább a közeli dolgok vesztettek az élességükből. Ezért, amikor meglátta ezeket a szabályos sorokba rendezett apró, élettelen testeket, először valamiféle dísznek nézte őket. Sok-sok évvel ezelőtt egy hasonló csempészrakományt fogott; akkoriban még elég fiatal volt ahhoz, hogy elhiggye, képes felismerni a különbséget jó és rossz között. Egy faláda titkos rekeszeiben szépen elrendezett antik brossokat és Fabergé-tojásokat talált, melyek úgy ragyogtak, mint a szentjánosbogarak a sötétben. Hamar kiderült, hogy a kincsek egy közép-ázsiai vezető feleségéhez tartoztak. Ez a bizonyos vezető arról volt hírhedt, hogy bebörtönöztette a potenciális riválisait, elnémíttatta a médiát és szétzúzta a politikai ellenzékét, csakhogy a Nyugat ünnepelte, mivel megbízható szövetségesnek számított. Az ügyet azon mód lezárták, még mielőtt megnyitották volna. Marko nem kapott sem jutalmat, sem büntetést, és talán az egész epizódnak ez volt a legfrusztrálóbb része; rádöbbenni arra, hogy mit sem változtat a dolgokon, hogy az ember jól végzi-e a munkáját, vagy sem.

Öt évvel ezelőtt helyezték át erre a szlovén és olasz határon lévő határállomásra, egy szívrohamot követően, amely nagyon megviselte. Azt mondták neki, hogy az itteni munka könnyebb lesz, nem terheli majd meg annyira a szívét. Tisztában volt vele, hogy mindez mit jelent: így adták a tudtára, hogy lassan ideje nyugdíjba vonulnia. Ez annak ellenére is rosszul esett neki, hogy már csak árnyéka volt egykori önmagának, de már sem ideje, sem energiája nem maradt arra, hogy haragudjon. Mint oly sok más dolog az életben, a harag is egyfajta művészet. Az embernek sokat kell gyakorolnia, hogy jó legyen benne.

Markónak volt egy lánya, Suzana. Ő volt az egyetlen gyermeke. A szemefénye. A feleségével több gyereket szerettek volna, de nem jártak sikerrel. Szerencsére az emberek egy idő után abbahagyták a kérdezősködést. Ez az öregedés egyik előnye. Többé senki sem vájkál a szexuális életedben. Mert azt hiszik, hogy nincs is.

Suzana Londonban élt. A Imperial College hallgatója volt. Marko szerette ezt hangosan kimondani, és meg is tette minden adandó alkalommal.

-A lányom Angliában tanul — mondogatta a barátoknak és az idegeneknek is. — Olyan okos lány!

Ilyenkor azt várta, hogy kérdéseket tegyenek fel neki. És akár elhangzottak ezek a kérdések, akár nem, Marko folytatta. — Suzana az ottani orvosi egyetemen, a School of Medicine-en tanul. Ó, igen, uram, pontosan ott. — Milyen édesnek érezte ezeket a szavakat. Imperial … Medicine … London …

A fényképeken, melyeket Suzana küldött, mindig mosolygott a téglafalak vagy a rózsakertek előtt, és néha egy üres utcában a barátai társaságában. Bár Marko kincsként őrizte ezeket a képeket, jobban örült volna, ha a lánya a Big Ben, a Tower Bridge vagy a Queen’s Palace mellett pózol, vagy legalább egy piros emeletes busz mellett. Mert ezek egyértelmű, tiszta szimbólumok, amelyeket másoknak is mutogathatott volna.

Így hát, amikor egy Londonba tartó bukaresti busz futott be a határállomásra éjfél körül, Marko azonnal talpra ugrott, készen arra, hogy átvizsgálja a poggyászokat, és egyúttal pár szót váltson a sofőrrel, aki talán tud egyet s mást arról, milyen az élet az Egyesült Királyságban.

Marko az utcai lámpa sápadt fényében elindult a zsályazöld busz felé, és közben tanulmányozta az utasok arcát. Sápadt, fáradt, álmos emberek, mindegyik a saját külön világába zárkózva. Férfiak, akik mindenféle éttermekben, szállodákban, vegytisztítókban dolgoznak. Néhány építőmunkás. És persze nők is. Pincérnõk, bébiszitterek, rúdtáncosok. Nők, akik megtanulták, hogy ne ítéljék el egymást, csak mert különböznek, nők, akikkel nem lehet szarakodni. Nők, akik a gyermekeiket – csecsemők is akadtak közöttük – a szomszédaikra vagy az idős rokonaikra bízták, és megígérték, hogy minden hónapban küldenek nekik pénzt; nők, akik otthon hagyták a szívüket. A busz nem minden utasa tartott Angliába. Sokan leszállnak majd a köztes megállókban. Innen nézve Európa egyszerre kicsi és nagy. Németországban egy rúdtáncos 400 eurót is megkereshet éjszakánként, bár néhány éjszaka keményebbnek bizonyult a többinél. Ezzel a pénzzel el tudnak tartani fél tucat rokont – szülőket, testvéreket, unokatestvéreket. A busz utasainak mindegyike egy teljes ökoszisztémáért felelt.

A busz hátuljában Marko észrevett egy fiatal, karcsú nőt, aki gesztenyebarna haját copfba fogta a feje tetején. Egyidős lehetett Suzanával. Talán ő is egyetemista, gondolta Marko, bár tisztában volt azzal, hogy ennek kicsi a valószínűsége. Épp ez az, amit úgy tűnik, Suzana nem fogott fel. Hogy mennyire szerencsés.

A lánya, mint minden hétvégén, múlt vasárnap is hazatelefonált. A hangja zavartnak tűnt. Azt mondta, hogy nehezebb, mint gondolta. London túl drága, sokba kerül az ottani élet.

— Talán haza kellene mennem. Tudom, hogy kevés a pénz, apa. Hallottam, hogy eladtad a nagymama nyakláncát.

Hosszú szünet következett, egyikük sem tudott mit mondani. Aztán Suzana halkan hozzátette: — Nem akarok a terhetekre lenni, apa.

Ez a hívás annyira felzaklatta Markót, hogy még mindig érezte a szorítást a mellében, amikor az eszébe jutott. Hogy lehetne a kislánya teher? Hisz’ ő a szemefénye. Igen, sajnálta, hogy a nyakláncot el kellett adnia. A felesége dédanyjáé volt, nemzedékről nemzedékre szállt. Tudta, hogy a felesége vigasztalhatatlan volt, amikor beadta a zálogházba, és azzal is tisztában volt, hogy az asszony ezt soha nem tudja majd teljes mértékben megbocsátani neki. Az ékszer – egy lánc medállal – gyönyörű darab volt, Marko sohasem látott hozzá foghatót. A zafírtestű, gyémántszemű és akvamarinszárnyú szitakötő medál olyan finom és kecses volt, hogy az ember szinte várta, hogy a rovar szárnyra kapjon és elrepüljön a szeme láttára. És ez a gyönyörű családi örökség, ami túlélte a mészárlásokat, a kitelepítéseket, a világháborúkat, a nácikat, az éhezést, és a szegénységet… többé már nem volt az övék.

De Suzanának nem kell aggódnia ezek miatt a dolgok miatt. Hát, nem fogja fel, hogy az ő küldetése az életben az orvostudomány? Hogy különbözik a szüleitől? Hogy többre hivatott, mint a falujában élő emberek vagy mint ennek a busznak az utasai? Suzana egy napon – és talán nem is olyan soká – megtalálhatja egy fertőző betegség gyógymódját, vagy a szívelégtelenségét vagy akár a rákét is. A neve bekerülhet a tankönyvekbe, az újságokba, és előadásokkal tiszteleghetnek előtte. És amikor eljön ez a nap, Marko tudni fogja, hogy megérte. Megérte a kemény munka, az ő és a felesége kemény munkája. És az öröm, amit hosszú ideje nem érzett már, úgy ragyog majd fel a lelkében, mint a tűzijáték az éjszakai égbolton, szikrázó gyémántot, akvamarint, zafírt hintve szét.

Amikor Marko belépett a buszba, megcsapta az orrát a levegőben terjengő szag – a főtt tojás és a pácolt sonka, a rágógumi és a töltött káposzta szaga; és tudta, hogy ez a szag csak erősödni fog. Bukaresttől Londonig 44 órás volt az út. Legalábbis a busztársaságok ezt állították a weboldalaikon. A valóságban azonban az utazás hosszabb ideig is eltarthatott az útviszonyoktól, az időjárástól és a határokon kialakult helyzettől függően. Az utasok néha pénzt gyűjtöttek maguk között, hogy átadják a határőröknek. A megvesztegetés manapság sem volt ritka, bár nem volt olyan egyszerű, mint régen. Marko soha nem fogadott el kenőpénzt, de tudta, hogy a kollégái, különösen a fiatalok, másképp gondolkodtak.

– Szóval, egy ideig Londonban marad? — kérdezte Marko a sofőrtől. – Igazán szerencsés. A lányom, Suzana is ott van. A Imperial College-ban tanul.

A sofőr – egy kopasz, erős testfelépítésű ötvenes férfi – rágyújtott egy cigarettára és nagyot szívott belőle. Kurta fejbólintással válaszolt, ami arra utalt, hogy egyáltalán nem érdekelte a téma, és nem állt szándékában cseverészni sem. Marko igyekezett nem megsértődni.

Mindenki arra számított, hogy a csomagtér kinyitásakor Marko csak egy futólagos pillantást vet a bent felhalmozott poggyászokra. Hogy gyorsan megnézi a sofőr papírjait, aztán a busz folytathatja az útját, az utasok pedig rapszodikus alvásukat.

Csakhogy Markót valami megállította. Egy bizsergő érzés a zsigereiben. Az agya riadót fújt.

Gyanakodva méregette a bőröndöket. Gyakorta kaptak füleseket, de ezúttal nem erről volt szó. Semmi sem hallott. Semmi nyilvánvaló oka nem volt rá, hogy kiszúrja azt a nagy barna bőrtáskát, és arra kérje a sofőrt, hogy vegye ki. Mégis megtette.

A szívverése felgyorsult, mintha a szíve olyasvalamit látott volna, amit a szeme nem. A megérzését – mely még nem tompult el az évek során – követve tett egy lépést előre.

— Ezt nyissa ki!

A sofőr kifújta a füstöt az orrán. És mintha egy pillanatig habozott volna. Csendben, lassan úgy tett, ahogy Marko mondta. Első pillantásra semmi szokatlan nem volt az útitáskában. Ingek és pulóverek. Minden szépen összehajtva. Talán kissé túl szépen is.

– Becsukhatom? — kérdezte a sofőr, hangjában ideges árnyalattal.

De Marko már felvette a kesztyűt. Nem tartott sokáig, hogy megtalálja a titkos rekeszt. Itt voltak a madarak. Ragasztóval és szögekkel borított ágakkal, vékony hálókkal ejtették csapdába őket. Fájdalmas halált haltak, fogságban és apatikusan várakozva, míg végül nem maradt már más számukra, csak a várakozás maga.

Marko felemelte a ragacsos fitiszfüzikét, és megérintette nyitott a csőrét; mintha épp az utolsó dalát énekelte volna. Tehát ez az, amit egyesek „ínyenc eledelnek” neveznek. Az énekesmadarakat a flancos éttermekben és a szutykos kifőzdékben egyaránt felszolgálták. Mert mindig akadt elegendő ember, aki hajlandó volt több pénzt fizetni egy finomságért, amit ritkán tüntettek fel a menüben, és amit csak a különleges vendégek kedvéért tartottak. Évente több millió énekesmadarat ölnek meg. Kereskedelmüknek saját fekete piaca van, méghozzá gyorsan növekvő piaca. A bűnbandák hatalmas profitra tesznek szert, és ez mindaddig így lesz, amíg létezik egy olyan ügyfélkör, amely sosem firtatja, hogy a tányéron lévő étel honnan származik. A madárgyilkolásnak megvan a saját, illegális turizmusa. A vadászok a Facebookon találnak egymásra, ott érintkeznek, a WhatsAppon kommunikálnak, és csoportosan repülnek Ciprusra, Máltára vagy Romániába, a madarak vándorlási útvonalainak kereszteződéseiben található országokba. Üres bőröndökkel utaznak ki, amiket dolguk végeztével megtöltenek a madarak apró tetemeivel. A puskákat és az automata fegyvereket rendszerint az érkezésük után kapják meg; ez is része a vakációs csomagnak. A törvények tele vannak olyan hézagokkal, amelyekkel senki sem törődik, a szabályozás pedig országonként eltérő. És ha teljesen őszinték akarunk lenni, manapság, amikor mindenki a világban zajló rengeteg sötét és lehangoló dologgal van elfoglalva, kinek van ideje vagy kedve arra, hogy néhány madár halálával törődjön?

– Ööö, uram … beszélhetnék önnel? — kérdezte a sofőr, és erőltetett mosollyal közelebb hajolt. Elővett egy ezüst cigarettatárcát, és megkínálta Markót.

Marko megrázta a fejét. – Nem kérek, köszönöm. Nincs miről beszélnünk. Szeretném, ha kinyitná az összes bőröndöt.

-De emiatt késésben leszünk. Sokat fogunk késni. Kérem, ne csinálja! Nézze meg ezeket az embereket, sokan állásinterjúkra igyekeznek! Essen meg a szíve rajtuk! El fogják veszíteni az állásukat, ha nem érkeznek meg időben.

-Nyissa ki őket!

Néhány percen belül egy halom bőrönd tornyosult a járdán, véletlenszerűen egymásra halmozva. Az utasok a járdán sorakoztak összezsúfolódva, mint a birkák a viharban, és aggódó szemmel figyelték az előadást. Minden alkalommal, amikor egy táskát kiválasztottak, a tulajdonosa különös táncot lejtve előbb előrelépett, majd vissza. Néhány bőrönd körül volt tekerve fóliával, mint a múmiák, ezeken ollóval szét kellett vágni a műanyagfóliát, mielőtt kinyitották. A gazdáik egyáltalán nem voltak elragadtatva, és halkan morgolódtak, szitkozódtak. Előkerültek a személyes tárgyaik is – a szeretteik fotói, családi emlékek, bedobozolt ételek, amulettek és mágikus talizmánok, csipkés fehérneműk és pornó magazinok…

Majd előbukkantak az énekesmadarak. Száz és száz madár.

Marko, aki oly sok évet lehúzott már ebben a szakmában azt hitte, hogy azok az emberek, akiknek minden esélyre rácáfolva sikerült átkelniük a határokon, erős, titkos vágyat dédelgetnek magukban, hogy olyanok lehessenek, mint a madarak – szabadok és korlátlanok. De mi a helyzet azokkal, akik megölik a madarakat? Méghozzá kedvtelésből, csak azért, mert megvan rá a lehetőségük. Ők vajon milyenek szerettek volna lenni?

-Nos. Akadt itt egy kis probléma. Kinek a csomagjai ezek?

-Nem tudom, uram. — A sofőr elfordította a tekintetét. — Nézze, van más dolgom is. Az emberek időnként maguk rakják be a poggyászukat a csomagtérbe. És ha most nincs itt a csomagok gazdája, akkor nincs itt. Nem tudok mindenkire odafigyelni.

Marko mozdulatlanul állt, beharapta az alsó ajkát. Tudta, hogy a sofőr soha nem fogja felfedni a kapcsolatait. De azzal is tisztában volt, hogy egy futár is a buszon tartózkodik, az egyik utas az, talán éppen az az ártatlan mosolyú fiatal nő. Bárki lehet. Az illető feladata arról gondoskodni, hogy az útitáskák biztonságosan eljussanak a rendeltetési helyükre. Minden olajozottan működött. Akárki is rakta ezeket a madarakat ebbe a csomagtartóba, az nem magányos vadász volt, hanem egy jól szervezett hálózat része. Marko fenyegetőzhetett volna azzal, hogy itt tartja az utasokat egy ideig, és megpróbálhatta volna rávenni őket, hogy beszéljenek, ám ettől a módszertől nem sokat várhatott. Senki sem akart ujjat húzni azokkal a bűnözői csoportokkal, akik énekesmadarakat gyilkolnak az EU területén.

– Uram … – mondta a sofőr, akinek izzadságréteg kezdett kialakulni a homlokán. — Elnézést kérek a kellemetlenségért. Biztosítom róla, hogy soha többet nem fog megismétlődni. Kérem, fogadja el a fáradozásáért.

A férfi elővett egy borítékot, és óvatosan Marko kezébe nyomta.

Marko visszatartotta a lélegzetét, és érezte a pénz súlyát a markában. Suzanára gondolt. Az Imperialra… az orvosi egyetemre… Londonra… A lánya mosolyára a fotókon. A lányára, aki kissé idősebbnek látszik a koránál. „Nem akarok a terhetekre lenni.”

Aztán a feleségére gondolt. Mindketten olyan fiatalok voltak, amikor összeházasodtak, és jó sok időbe telt, mire egymáshoz csiszolódtak. A szerelemhez ugyan már késő, de ezzel a pénzzel kényelmesebb életük lehetne.

Mérges volt magára. Minek érzelegjen itt a madarak miatt, amikor annyi a szenvedés, a fájdalom és az igazságtalanság mindenhol? Miért kellene neki, egy álmos határállomás vámosának ezzel fárasztania magát? Természetesen sajnálja az énekesmadarakat, de mit használ ezzel nekik? Már elpusztultak. Már a madár-mennyországban énekelnek. Ő nem tehet az egészről. Ha elfogadja a pénzt, jóra fogja használni. Nem magáért fogadja el, kizárólag mások miatt – a lánya és a felesége miatt. Talán segíthet néhány régi barátnak is.

Bár évekkel ezelőtt abbahagyta a dohányzást, sajnálta, hogy az imént visszautasította azt a cigarettát. A sofőr eközben minden mozdulatát leste, és megpróbált olvasni az arckifejezéséből.

Marko keresztbe fonta a karját a mellkasán, a boríték eltűnt a bal keze mögött. A sofőr arcán szinte azonnal egy vékony, önelégült mosoly jelent meg. A mosoly azt mondta, hogy nincs a világon senki, akit némi pénzzel ne lehetne megvásárolni. Marko megdermedt. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne vágja pofon a férfit. Szép lassan leeresztette a karját és visszaadta a borítékot.

-Ezt elhagyta — mondta Marko.

A sofőr arca elkomorult. Összevonta a szemöldökét. — Többet akar?

– Megmondom, mit teszünk — felelte Marko, mintha az iménti kérdést meg sem hallotta volna. — Jelentést fogunk írni. Ezt ugyanis jelenteni kell. Vagyis egy időre itt kell, hogy tartsam magukat. Ki kell kérdezem önt, és az utasokat is.

A sofőr úgy állt ott, mint aki nyársat nyelt, a szeme szikrát szórt. Aztán kissé elfordította a fejét, a földre köpött, és nem szólt semmit.

Marko nem törődött vele. Összeszorult a szíve, és ez egy másik, a mostanihoz hasonló hold nélküli éjszakát idézett fel benne; azt, amikor megtalálta a közép-ázsiai vezető felesége által csempészett holmikat. Sok év óta először érzett együtt fiatalabb énjével.

Intett a kollégáinak. Ahogy a többi vámos elindult a busz felé, Marko leült a járdára. Az életben talán nem is léteznek nagy döntések. Igazából nincsenek. Csak röpke pillanatok vannak, amikor az ember eldöntheti, melyik útra lép; erre indul vagy amarra, a bal oldali ösvényen halad vagy a jobb oldalin, esetleg a középsőn. Ám a személyiségünk és a sorsunk épp ezekben a röpke pillanatokban formálódik. Ezek tettek minket azzá, amik vagyunk, és a világot olyanná, amilyen. És a végén csak ezek számítanak. Ezek az apró, egyszerű és szerény döntések, amelyek mégis olyan hatalmas erővel bírnak, mint az énekesmadarak.

(Spectator US, 2020. április 24.)

Ford.: Nagy Marietta