(Ok)
A félt Szelim szultántól is csodáltan
egy íjász állított – vén dervis őrszem –
követ[2] itt, ezen a magas tetőn fenn,
a hitharcos felség boldog korában.
Szép áprilisi napon célba lőttek
sorjában vezír, molla, aga és bej:
repítették a nyilat fürge kézzel;
három elég volt a legkitűnőbbnek.
Végül a dervis térdelt le lövésre,
s míg reszkető kézzel felhúzta íját,
feszülten figyelt mindenki; a nyíl szállt,
s beletalált épp a cél közepébe.
A felség így szólt „No, ezt jól csináltad!
Áruld el nékem, öreg, arra kérlek,
mi a titka e nagyszerű lövésnek,
honnan van a nyiladban e varázslat!”
A vén, kezét összekulcsolva mellén,
ezt mondta: „ E csodanyíl állt sebemben,
mit a hitért vívott harcban szereztem,
Konstantinápolyt ostromolni kezdvén.”
[1] Yahya Kemal az időmértéket használta, A nyíl állítólag az egyedüli hangsúlyos verse.
[2] A vers kőről beszél; valójában céltábláról van szó.
Hárs Ernő fordítása