Törökország szellemi kulturális örökségei – A török vándoréneklés hagyománya

A tradicionális vándoréneklés nemcsak Anatólia kulturális öröksége, hanem ezen szellemi javak sokszínűségének és gazdagságának egyik fontos kifejeződése is. Évszázados tapasztalat formálta, költői, zenei és elbeszélő kifejezésmódokat ötvöző, sokszínű művészet.

 Legfontosabb jellemzője, hogy a társadalom széles rétegeit vonzza, mivel híven tükrözi az adott korszak életmódját, világnézetét, etikai és esztétikai értékeit.

A művészeket, akik a régmúlt korok áthagyományozódott szokásainak megfelelően adnak elő verseket, párbeszédeket, történeteket, és előadásaikat rendszerint török ​​húros hangszerekkel (saz esetleg bağlama) kísérik, âşıknak (vándorénekes, trubadúr, bárd) hívják, az általuk képviselt művészeti ág pedig az âşıklık (vándoréneklés).

A Pallas Nagy Lexikona így határozza meg az âşık szó jelentését: „(török), szószerint szerelmest jelent, átvitt értelemben a szerelem költőjének, a lantos poétának a neve. A török fővárosban manapság csak elvétve fordul meg az ásik, de Kisázsia kávéházaiban mindennapi vendég ez a török troubadour, aki vagy ismeretes török népkönyveket mond el, vagy pedig saját szerzeményeit zengi el, lantján pengetvén a melodiákat. Az ásikok főterjesztői a kisázsiai népkönyveknek, melyek részben prózából, részben versből állanak. és a leghíresebb népkönyvek épp azok. melyek ily ásik életét örökítik meg, így p. Ásik Kerem, Ásik Garib és Ásik Omer történetei.”

A vándoréneklés eredete mára már a múlt ködébe veszett, de az általánosan elfogadott nézet szerint alapjai a török ​​epikus, elbeszélő jellegű hagyományon nyugszanak. Gyökereit az a szúfi doktrína alakította, amelynek kialakulása az iszlám vallásnak a szeldzsuk és oszmán életmód és az igaz hit általi elfogadása utáni időkre tehető.

Az âşıkok általában hagyományos ruhákba öltözve egyetlen húros hangszerrel (saz) járták az országot. Felléptek esküvőkön, de találkozhattak velük kávéházakban valamint a közösségi élet számos más rendezvényén is.

A jó vándorénekes hosszú gyakorlati képzés során sajátítja el a húros és az ütős hangszerek használatát, az éneklés és a történetmesélés változatos formáit, vagyis mindazt, ami e hivatáshoz elengedhetetlen.

A vándorénekesek által előadott versek általában a szerelemről szólnak. A verssorok hét, nyolc és tizenegy szótagúak, rímelnek egymással és egy vers négysoros versszakokból áll.  Improvizációs előadásaikban találós kérdések, népi mesék, párbeszédek is szerepelhetnek.

A vándorénekesek tevékenységük során városról városra jártak, elősegítve így a kulturális értékek és új elképzelések terjedését, megkönnyítve a társadalmi párbeszédet a helyi költészet és a társadalmi-politikai szatíra révén.

Különösen esküvők kapcsán az âşıkokat oktatóknak és útmutatóknak is tekintették, akiknek hagyománya országszerte a török ​​irodalmi kultúrában és a közösségek mindennapi életében gyökerezik, egyúttal gazdagítva is azt.

A társadalmi elismerés magas szintű kifejeződése az a tény, hogy közterületek valamint közintézmények viselik és örökítik meg ezen vándorénekesek nevét.

Köszönhetően annak, hogy a vándorénekesek által előadott versek és történetek szájhagyomány útján nemzedékről-nemzedékre szálltak, egy ma is élő-lüktető szellemi kulturális örökségről beszélhetünk.

Napjainkban a modern âşıkok kávéházakban lépnek fel (főként Közép- és Kelet-Anatóliában), az ősi szokás itt még mindig él és virágzik. A kávéházakon kívül a városi fesztiválokon is szívesen látják e művészeket. Annak érdekében, hogy ez a hagyomány továbbra se merüljön a feledés homályába, a Kulturális és Turisztikai Minisztérium létrehozott egy adatbázist, melyben jelenleg 834 bárd szerepel. 2009-ben pedig a vándoréneklés bekerült az UNESCO szellemi kulturális örökségei közé is.

Forrás: ich.unesco.org, aregem.ktb.gov.tr

Kollár Kata – Türkinfo