Kilenc pontban Törökország: 9 török festő, akit ismernünk kell

Magyar igazságból három van, miként jókívánságból is, ha kifogjuk az aranyhalat. A cigányzenekar száz tagot számlál, hét mérföldes csizmával indulunk neki a nagyvilágnak, és a sárkánynak is illik mind a hét fejét levágni. A kilences pedig Törökország száma, legalábbis a Türkinfónál.

Sorozatunkban azt vesszük sorra, mi a 9 jó, ismert, ízletes, hazahozni-, hallgatni- vagy kóstolnivaló, sínen gördülő vagy fülbemászó… Összeállításunkban nem az objektivitás, hanem kimondottan az egyéni ízlés vezérelt bennünket. Legyen szó utazásról, irodalomról, gasztronómiáról vagy lakberendezésről, összeszedtük a legfontosabb tudnivalókat Törökországról – 9 pontban.

Mint oly sok más témánál, itt is nehéz dolgunk van, ha a megannyi tehetséges és híres festő, illetve azok megannyi gyönyörű és sokatmondó képe közül kell válogatnunk. Lássuk tehát a 9 festőt, kinek munkássága felett semmiképp sem lehet említés nélkül átsiklani.

A felsorolást kezdjük Hoca Ali Rıza (1858-1930) festővel, ki ugyan nem az első a tájképeket megörökítő török művészek között, viszont az első, aki kilépett a szerájok kertjeiből és mint egy impresszionista, a vadonban vagy épp a tengerparton alkotott. Alkotás közben nagy precizitással ügyelt a legkisebb részletek kidolgozására, emellett mesterien használta a színeket is, ezzel létrehozva egy sajátságos, „versszerű” stílust, mely nagyban különbözött a korabeli festőkéitől. Legismertebb képe a Göl Kenarı (Tópart). A többi alkotásához hasonlóan ezen a képen is a kék, illetve a zöld szín hangsúlyos. A képeire festett alakokat mércének használta. Hoca Ali Rıza soha nem járt Európában, így az impresszionizmust sem ismerhette, festményein mégis a nyugati stílusjegyek köszönnek vissza.

Şeker Ahmet Paşa (1841-1907) az első török festő, akinek még életében kiállították egy festményét a párizsi Louvre-ban. Különleges perspektívából vizsgálódva alkotott, leginkább csendéleteiről híres. Művei színekben gazdagok, természethűek, már-már lírikusnak nevezhetők. Narlar ve Ayvalar (Gránátalmák és birsalmák) című festménye mely a geometriai alakzatban elhelyezett gyümölcsökkel és egymással alkotott kompozíciójukkal hívja fel magára a figyelmet.

Osman Hamdi Bey (1842-1910) kezdeményezte a képzőművészeti iskolák és múzeumok megnyitását, mely nagy előrelépést jelentett a változásellenes nép művészethez való hozzáállásának reformációjában. Olyan intézmények alapítása és vezetése kötődik a nevéhez, mint az 1882-ben alapított Sanay-i Nefise bentlakásos iskola (mai nevén Mimar Sinan Képzőművészeti Főiskola), az Asar-ı Atika Múzeum, vagy a Duyun-u Umumiye (az Oszmán birodalom utolsó éveiben financiális tartozásokkal foglalkozó intézmény). Legismertebb képe a Kaplumbağa Terbiyecisi (Teknősidomító). Ennek a képnek két verziója is készült, az egyik 1906-ban (alább ez a kép látható) – ezen 5 teknőst ábrázolt, míg a másik 1907-ben készült kép csak annyiban különbözik ettől, hogy arra 6 teknőst festett. A kép számos párhuzamot mutat a festő életével és elveivel. Egyes kritikusok szerint, a festő a képen saját magát ábrázolja, mint megfáradt, felvilágosult idomár, aki a visszamaradott társadalmat próbálja modernizálni. Úgy vélik, a teknősök ötlete a Tulipán-korszakban, a Sadabadon (korabeli mulatság) sötétedés után szabadon engedett, páncéljukon gyertyát hordozó állatoktól származik. Ezen vélemények szerint az alárendeltjeit gúnyolja ki, mert nem képesek azonosulni munkájával.

Más vélemények szerint a gondalataiba merülő férfi azt reméli,  hogy a teknősök beidomítását – mely rengeteg türelmet igénylő, fáradságos időtöltés – a kezében lévő ney-jel (nádból készült fúvós hangszer) és a vállára akasztott nakkareval (dobszerű ütős hangszer) sikerül majd véghez vinnie. E vélemények szerint is az idomár ő maga.

İbrahim Çallı (1882-1960) a festő Roben Efenditől tanult és Şeker Ahmet Paşa ajánlására 1906-ban bekerült a Sanay-i Nefise bentlakásos iskolába. A hatéves oktatást három év alatt fejezte be.A török festőművészetben İbrahim Çallı-t és barátait úgy nevezik: az „1914-es nemzedék török festői”, a „török impresszionisták”, illetve a „Çallı nemzedék”.

Çallı a török festészettörténetben meghatározó szerepet játszott  a nyugati szellem felé fordulás korszakának kezdetén. Munkái mind az impresszionizmus jegyében készültek, ám az európai impresszionista művészet szabályait nem alkalmazta teljes mértékben, inkább egy sajátos stílust alakított ki. E stílus a művész kompozícióját alkotó elemek megválasztásában és a képes nyelv megalkotásához való hozzáállásában nyilvánul meg.

Üsküdar című képén a festő professzionális módon használja a palettáján lévő összes színt. Ha a képet nézzük, úgy érezhetjük, a festővel együtt sétálunk a korabeli Üsküdar negyedben.

Mahmut Cûda (1904-1987) elenyésző számú aktképének egyike a Sara, melyen a rózsaszínű ruha megfestésének érdekes története van.  1929-ben három aktképet készített a művész, az alább látható Sara című az egyik. A ruha a művész feleségéé, Nazıma asszonyé, aki az akadémiai bálon viselte azt. Cûda ezen a bálon találkozott először későbbi, hőn szeretett feleségével. Ezt az emléket oly módon akarta feledhetetlenné tenni, hogy a képen látható modell meztelen testére festette Nazıma asszony rózsaszín ruháját. No, de ki lehet a képen szereplő Sara? Valószínűleg a korabeli Akadémián dolgozó modellek egyike. Ugyan a művész csendéleteiről  híres, mégis ez a leglenyűgözőbb alkotása.

Fikret Mualla (1903-1967) életszeretete összes alkotásán visszatükröződik, ami azért is bámulatra méltó, mert a művész élete tele volt fájdalommal, szomorúsággal, betegséggel és az alkoholizmus nehézségével. Caz Orkestrası (Jazz zenekar) című művén sikerült egy féktelen zenei légkört megmutatnia a közönségnek. Mualla mestere a mintáknak és a megfigyelésnek. Párizsban Henry Matisse színhasználata nagy hatást gyakorolt rá és az expresszionizmus bekebelezte. Művein jól megfigyelhető a szubjektivitás és a valóságtól való elrugaszkodás. Egyik védjegye, hogy temperával festett színes papírra. Rengeteg olyan műve van, melyen jazz-zenekarokat örökít meg. Végeredményben olyan érdekes témák egyike ez, melyben kiderül, hogy a festő egy bizonyos korszakot, várost, stílust mily módon tud visszatükrözni, emlékezetest alkotva.

Nuri İyem (1915-2005) Üç Güzeller (A három szépség) című képén szépséges, visszahúzódó, melankolikus, szégyenlős hölgyekkel ejt rabul minket. E női arcok a festő gyermekkorában elvesztett nővérének képzeletbeli másai, ugyanakkor nélkülözhetetlen példája Nuri İyem művészetének, mint egy időtlen, ikonikus szimbólum. A három szépség jelképével már a görög, illetve római mitológiában is találkozhatunk. E három istennő – vidámság, ragyogás és büszkeség néven – a szépséget, a természetet, a bájt, a kreativitást és a termékenységet szimbolizálja. A festményen jól látszódik, hogy a festő milyen áhítatos szemekkel nézett Anatólia asszonyaira.

Abidin Dino (1913-1993) a művészet számos ágában megmutatkozó munkáival a kortárs kultúra fejlődéséért nagy erőfeszítéseket tett. Dino kéz- és ujjrajzairól ismert, melyeken egész életében dolgozott és ez egyfajta névjegyévé is vált. Mint ahogy Picasso mondta: Dino egyike azon két embernek, aki a legszebb kezet és ujjat rajzolja.

Az Uzun Yürüyüş 1956 (Hosszú séta) című művéhez Nazım Hikmet is verset írt:

„Eme emberek, Dino,

kezükben fény darabok,

eme sötétségben, Dino,

eme emberek hová mennek?

Te is, én is, Dino,

láttuk a kékséget.”

Utolsóként, de nem utolsó sorban egy hölgy: Hale Asaf (1905-1938). Rövid életében egyfelől betegségekkel küzdött, másfelől festési szenvedélyének köszönhetően Európa és Isztambul között ingázott. Asaf az első festőnők egyikének, Mihri Müşfik unokahúga.

Otoportre (Önarckép) című alkotása a kubizmus stílusjegyeivel készült, melyet párizsi tanítója, Andre Lhote ismertetett meg vele. A kép technikai szépsége mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak fontosságát sem, hogy török nőként ábrázolta magát. Ezzel az önarcképpel tükrözte a nőiességüket félretevő, a földön két lábbal álló, magabiztos fiatal török nőket.

Dora Uysal – Türkinfo

Forrás: leblebitozu.com