Orhan Veli Kanık, a rövid életű török költő

Orhan Veli Kanık 1914. április 13-án született Isztambul Beykoz kerületében. Apja, Mehmet Veli, klarinétművész volt az Udvari Katonai Zenekarban, majd a köztársaság kikiáltása után az Elnöki Szimfonikus Zenekar karmestere lett. Anyja Fatma Nigar volt. A népesség-nyilvántartás szerint Ahmet Orhan néven látta meg a napvilágot, de később – apja után – Orhan Veli néven vált ismertté, miután a vezetéknévtörvényt bevezették Törökországban. Két húga született: az egyikük Adnan Veli Kanık, a Vatan nevű lap újságírója, másikuk Füruzan Yolyapan. A költőnek volt még egy lánytestvére, Ayşe Zerrin, aki 1 éves korában elhunyt.

Orhan Veli gyermekkorát Isztambul Beykoz, Beşiktaş és Cihangir kerületeiben töltötte. Az elemi iskola első négy osztályát a Galatasaray Középiskolában végezte. 1925-ben édesanyjával Ankarába költözött – apja kívánsága szerint. Itt a Gazi Általános Iskolába járt, majd egy évvel később beiratkozott az Ankarai Fiúiskolába, ahol bentlakó diák lett.

Kanık érdeklődése az irodalom iránt már általános iskolás korában megmutatkozott. Írása a Çocuk Dünyası (Gyermekvilág) című újságban meg is jelent.

Hetedik osztályos volt, amikor találkozott Oktay Rıfat Horozcuval (török drámaíró, költő), akivel életre szóló barátságot kötött. Barátai közé tartozott Melih Cevdet Anday (török költő) is.

A középiskola első osztályában Ahmet Hamid Tanpınar tanította, aki mentora is lett. A középiskolai évek alatt barátaival, Oktayjal és Melihvel újságot jelentettek meg, Sesimiz (A mi hangunk) címmel.  Ez volt élete azon szakasza, amikor megtanulta és megismerte a hagyományos verselés szabályait és harmóniáját, és ekkor írta meg első verseit is.

A középiskolában a színház iránt is érdeklődött, több nyilvános előadásban is szerepelt. Később sem fordult el teljesen a színháztól, fordítóként dolgozott és több színdarabot is lefordított törökre.

1932-ben fejezte be középiskolai tanulmányait, majd az Isztambuli Egyetem filozófiát hallgatott. 1933-ban a Bölcsészkar Diákköri Szövetségének elnökévé választották. 1935-ben otthagyta az egyetemet, majd tanársegédként dolgozott a Galatasaray Középiskolában.

 

Ankarába költözött és a Török Nemzeti Posta- és Távíró Szolgálatnál helyezkedett el. Ismét összetalálkozott két régi barátjával, Oktay Rıfattal és Melih Cevdettel, és újra verseket kezdtek írni a már megszokott stílusban. Nahid Sırrı Örik (török író) közbenjárására a Varlık (Jelenlét) magazinban több verse is megjelent: „Oaristys”, „Ebabil”, „Eldorado”, „Düşüncelerimin Başucunda”.

Az újságban ez a bevezető volt olvasható a versek előtt: „A Varlık hasábjain fiatal tehetségeknek enged teret. Orhan Veli, akinek itt 4 verse is olvasható, érett művésznek hat, pedig ez idáig még sehol sem jelentek meg művei. Reméljük, hogy a jövőben még lesz lehetőségünk Veli és barátai, Oktay Rıfat, Melih Cedet és Mehmet Ali Sel verseinek bemutatására.”

Ezeket a verseket azután újabbak követték, melyek közül néhányat álnéven (Mehmet Ali Sel) írt. 1936 és 1942 között versei és értekezései a Varlıkon kívül más újságokban [İnsan (Ember), Ses (Hang), Gençlik (Ifjúság), Küllük (Hamutál), İnkılâpçı Gençlik (Forradalmi Ifjúság)] is megjelentek.

Korai verseit kötött formában írta, majd 1937 után barátaihoz hasonlóan a szabadvers műfaja felé fordult.

 

Az új török irodalomban korszakalkotó jelentőségű a „Garip” című kötete, melyet 1942 májusában adtak ki. A kötetben 24 verset Kanık, 16-ot Melih Cevdet és 20-at Oktay Rıfat írt. Ez a kötet lett a Garip mozgalom vagy másnéven a „Birinci Yeni” (Az első új) meghatározója.

Kanık, Horozcu és Anday egy olyan radikális álláspont mellett tették le voksukat, amely elutasította a szabadverselést és Ahmet Haşım költészetét, valamint Nazım Hikmet szocialista-realista műveit is. A Garip megjelenése nagy port kavart a török irodalmi világban. Orhan Veli egyik verse került a vita középpontjába: „Yazık oldu Süleyman Efendi’ye”. Néhányan elítélték, voltak, akik plágiummal vádolták, viszont a kritikusok egy része támogatta őt. A viták jó hatással voltak a versek fogadtatására, és egyre népszerűbbek lettek.

Orhan Veli 1942-ben a kötelező katonai szolgálat miatt otthagyta a postát. 1945-ig szolgálta hazáját Kavakköyben ,és Gallipolinál. Ebben az időben csak 6 versét publikálták. 1945-ben hadnagyi rangban szerelt le és az Oktatási Minisztérium fordítóirodáján kezdett dolgozni. Francia nyelvről készített fordításai a minisztérium Classics (Klasszikusok) sorozatában jelentek meg. 1945 februárjában kiadott egy kötetet „Vazgeçemediğim” (Nem adom fel) címmel. A Garip második kiadása 1945 áprilisában jelent meg, ez már csak Orhan Veli verseit tartalmazta. Ezeket követte 1946-ban a „Destan Gibi” és 1947-ben a „Yenisi” (Új).

Az 1946-os választások után Hasan Âli Yücel lett az oktatási miniszter, így az Orhan Veli által alapított fordítóiroda veszített jelentőségéből, és Veli hamarosan lemondott.

A Mehmet Ali Aybar vezette Hür (Szabad) és Zincirli Hürriyet (Leláncolt szabadság) című folyóiratokba írt. 1948-ban lefordította La Fontaine meséit törökre, és megjelent „Yolcu Notları” (Megjegyzések/Jegyzetek) című verse az Ulus (Nemzet) nevű újságban.

Azok az ismerősei, akik az oktatási minisztériumban bekövetkezett változások miatt szintén utcára kerültek, 1948 végén egy új újság kiadását határozták el. Mahmut Dikerdem (török költő) támogatta őket anyagilag, így jelenhetett meg kéthetente a Yaprak (Levél) című irodalmi folyóirat. Az újság kiadója és főszerkesztője is Orhan Veli volt, és ahhoz, hogy a kiadás költségeit fedezni tudják, előfordult, hogy még a kabátját is eladta. A Yaprak 1949. január 1-jén jelent meg először, és egészen 1950. júniusáig volt olvasható. Összesen 28 száma látott napvilágot, sok író és költő műve jelent meg benne, és persze Orhan Veli írásai is. Az újság a közelgő választásokról is tudósított. Orhan Veli barátaival, Oktay Rıfattal és Melih Cevdettel szerette volna Nazım Hikmetet a börtönből kiszabadítani, ezért háromnapos éhségsztrájkba kezdtek.

1949-ben jelent meg Nasreddin Hoca meséinek verses adaptációja Orhan Veli tolmácsolásában. Ekkor adták ki utolsó költeményét „Karşı” (Ellentét) címmel, és Sehbal Erdenizzel közösen fordították le törökre Charles Lamd két Shakespeare-adaptációját, a Hamletet és a Velencei kalmárt.

Miután a Yaprak kiadása megszűnt, Kanık visszaköltözött Isztambulba. Épp egy ankarai látogatáson járt, amikor szerencsétlen baleset érte: 1950. november 10-én beleesett egy lyukba, amelyet a város utcáján ástak a munkások. Látszólag csak kisebb sérüléseket szenvedett, pár nappal később azonban, amikor visszatért Isztambulba, rosszul lett és kórházba került. Félrediagnosztizálták és alkoholmérgezéssel kezelték. Este 8-kor kómába esett, és éjfél előtt meghalt: agyi aneurizmát állapítottak meg nála.

Magyarul a „Szenvedélyek tengere” című antológiában olvashatunk tőle viszonylag gazdag válogatást Végh György és Kónya Lajos tolmácsolásában.

Kanık szabadverseit vagány hangvétel, egyszerű, életközeli gondolkodásmód jellemzi. „Legényes – mondta róla Bede Anna. – Tengerszaga van, nem papírszaga.”

 

A SZABADSÁG FELÉ
(Hürriyete doǧru)

Napkelte előtt indulsz,
mikor még a tenger üstöke hófehér,
az evezőfogás öröme ott bizsereg tenyeredben,
bensődben a munka boldog láza szökell,
evezel,
evezel, zengnek körülötted suhogva a hálók,
halakat látsz, eléd sereglenek, fogadásodra kibukkannak a vízből.
Boldog örömmel
kiteríted eléjük a hálót,
s a tenger felcsobog két kezedre pikkelyesen.
S mikor elnémul a sirályok sikongó lelke,
szirti sírjaik felett
a láthatáron
egyszerre
áthunyorít valami.
S mit mondasz? hogy tengeri lány-e? madár-e?
ünnep-e? séta-e? vidámság? móka? mulatság?
menyecske-sereg? hajékek? fátyolok? felvonulások?
Hej! haj!
Mire vársz? Vesd csak a tengerbe magad,
hogy várnak-e otthon, azzal ne törődj.
Csak előre nézz. Előtted mindenfelé a Szabadság,
légy vitorla, légy evező, kormány, hal, víz, mi akarsz csak,
s menj, menj, merre a végzeted szólít.

Végh György fordítása

ISZTANBULT HALLGATOM
(Istanbulu dinliyorum)

Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva,
oly csendesen, oly lassan fúj a szél –
oly halkan ring a fán ezer levél,
minthogyha a szél nem is itt zizegne.
Valahol a távolban, messze, messze,
egy vízárus csengője cseng újra meg újra,
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva.
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva,
fenn a magasban madarak
sűrű-sűrű csapatja száll rikoltva,
leng a szélben halászhálók száza-ezre,
egy asszony lábát a víz körbezúgja,
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva.
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva,
Hűvös-árnyas Fedett Bazár,
fecsegő-locsogó szökőkutak,
galambbal teli udvarok –
a dokkokban lent kalapács zúg,
izzadtság-illatom a levegőt bekússza,
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva.
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva,
fejem körül letűnt csillagok zengnek –
egy villa áll, homályos csónakház döng –
a déli szél felzúg s aztán lehalkul;
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva.
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva,
egy csinoska lány átlibeg a járdán,
sok hang szól szerelmet, dalt, áldást, szitkot fújva,
a lány valamit leejt,
egy rózsát talán,
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva.
Isztanbult hallgatom, szemem lehúnyva,
vergődve száll el egy riadt madár,
homlokod, melled-e vagy sem: már tudom,
ajkad nedves-e vagy sem: már tudom,
a mogyoróbokrok mögött fehér a hold nagyon –
Isztanbult hallgatom, ha szíved hallgatom:
Isztanbult hallgatom.

Végh György fordítása

további versei: terebess.hu

Forrás: en.wikipedia.org

Kollár Kata – Türkinfo