Vasárnapi utazások: Karaburun fennsík

A hatnapos munkahét megszokott Törökországban. Marad tehát számunkra a vasárnap, amikor barangolhatunk. Természetesen ez nem jelent száz kilométeres utazásokat. Szerencsére pár órás távolságokat bejárva is ezer meg ezer lehetőség van arra, hogy szépet, érdekeset fedezzünk fel. Ezeket az élményeket írom meg a Vasárnapi utazások sorozatban.

Nem kell mindig messzire utazni ahhoz, hogy számunkra is új környezetet fedezzünk fel, és új élményekkel legyünk gazdagabbak. A véletlennek köszönhetően így történt velünk is: egy meleg hétvégi karaburuni fagyizás után mindenféle előzetes terv nélkül kalandos utazás közepébe csöppentünk. Ehhez a véletlenhez nem kellett más, mint hogy megláttunk egy útjelző táblát, és észrevettük a fagyizó mellett az utcára kihelyezett térképet, amelyen a félszigetre vonatkozó minden fontos információt megtaláltunk.

A tábla azért fontos, mert azt mutatta, hogy innen indul az út Yaylaköy irányába: azaz Fennsíkfaluba. A név azért érdekes, mert sejteni véltük, hogy nem tengerparti, hanem hegyi faluról van szó. A térkép pedig azért lényeges, mert határozottan mutatta, hogy innen bizony a hegyeken át lehet autózni, és a félsziget túloldalán köthetünk ki úgy, ahogy még eddig nem próbáltunk.

Körbeautózva már sokszor jártunk itt, de arról, hogy mi lehet a hatalmas, sziklás, kopár tetejű hegyek mögött, eddig csak beszélgettünk. Nem csekély méretű hegyekről van szó, mert a középső is akkora, mint Magyarország legmagasabbika: a Keplen Dağı 1014 m, a messziről is feltűnő, fehér sziklás csúccsal rendelkező Akdağ pedig 1212 m, a kisebbek:  Bölmeç Dağı 848 m, Küre Dağı 648 m, Eskici Dağı 643 m és a Karadağ 570 m magas.

Korábbi karaburun-félszigeti utazásunkról írtam már ezen sorozat részeként is, így a körbeutazás élményeiről ott olvashat az érdeklődő.

Fagyival a kezünkben – Karaburun falu régi utcáin – tett kis séta közben eldőlt a kérdés: most nem a megszokott úton, hanem a hegyeken át autózunk vissza. Nagyon jól tettük. Olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, amelyről még sokáig beszélgetni fogunk. Továbbá olyan ismereteket szereztem a térkép tanulmányozása és az úti élményeket követő kutatás után, amelyekről valószínűleg soha nem tudtam volna, ha nem történik ez a véletlen. Vágjunk is bele, ahogy mi is nekivágtunk utazásunknak!

Alig pár perces meredek, felfelé történő autózás után páratlan kilátásban volt részünk. Az öböl keskenyebb részén átnézve Foça városig láthatunk. Távcsővel vagy a fotóba belenagyítva még az ottani parti házsor és vár is kivehető. A térképről szerzett információ szerint 8,2 tengeri mérföldre található innen. A félsziget csúcsa irányából a távolba tekintve pedig a görög Leszbosz (Midilli) szigete látható, mely 17,1 tengeri mérföld hajózás után érhető el.

Olyan szép volt minden, hogy egy-egy rácsodálkozásra kanyaronként megálltunk, így érkeztünk fel az első laposabb magaslatig. Azon óriási sziklafal mögött voltunk, melyet alulról láttunk rövid idővel azelőtt teázás közben.

Itt máris találkozhattunk a fennsík meleg, nyári napokon érezhető áldásos hatásával: szél és hűs levegő. Ezért költöznek az emberek ilyen helyre, vagy termelnek növényeket, illetve terelgetik itt az állatokat.

A térkép alapján minden egyes kutat szépen megtaláltunk az út mentén. Az elsőnél emberek töltötték palackjaikat és vitték haza ivóvíznek. A második egy árnyas fa alatt állt, nyugodtan csordogált. A rajta található tábla alapján egy mekkai zarándoklatra eljutó (hacı) család építette hálából. A harmadik kék csempével díszített, és a rajta található felirat kéri, hogy tegyetek jót valakivel, ahogy ezen kút építője is tett. A negyedik pedig a fennsík egyetlen települése, Yaylaköyü főterén állt, a hatalmas szilfával szemben. Nyugodtan útnak indulhat az utazó víztartalék nélkül, mert végig találni fog ivóvizet. Gondolom, ez ugyanolyan jól jön a pásztoroknak és a mezőt járó állatoknak is.

Essen szó a terület és Karaburun történelméről is, mert pontosan itt, ahol most járunk, már az őskorban is éltek emberek. Az Akdağ hegyen egy bánya nyitásakor késő kalkolitikus, azaz rézkori lelőhelyen agyagedényeket, kőbaltákat találtak, így a Çakmaktepe nevű helyen ásatásokat kezdtek, és felfedezték az őskori élet bizonyítékait.

Ugyanott, ahol a térkép ezt a lelőhelyet jelzi, áll egy torony romja, egyedül magasodik a hegyek között. A helyszín neve Manastır köyü, azaz Kolostorfalu, de se falu, se kolostor nincs itt. Akármennyit kutatok is, csak annyit találok róla, hogy a helyiek nevezték el így, de nincs rá bizonyíték, hogy itt kolostor lett volna. Amit még találtam különböző forrásokból, hogy Enver Paşa testvére, Nuri Killigil az 1900-as évek elején itt üzemeltetett higanybányát és feldolgozót. De hogy mihez tartozott ez a torony, arra nem találok sehol utalást. Pedig uralja a látképet, és láthatóan tökéletes, védett helyen építették meg.

Továbbhaladtunk utunkon, és felbukkant a naplementében a mélyben egy víztározó. Önmagában is érdekes látvány, de még érdekesebbé teszi a hegyoldalra kihelyezett, egészen jó állapotban lévő kanapé. Vajon ki szokott itt üldögélni? Mindenesetre a helyet jól választotta meg: remek a levegő, csodás a látkép.

A fennsík egyetlen települése – amint már említettem – Yaylaköyü. A falucska néhány házból és egy mecsetből áll. A házakon is látszik, hogy van, amit laknak, karbantartott, de van, amelyik az erre környékre jellemző régi kőház, és már lakatlan.

A forráshoz érkezett egy néni, aki vizet vitt haza a kútról. Tőle tudtuk meg, hogy mindössze negyvenen élnek már itt, s azok is mind idős emberek, gyerek, unoka egy sincs. Én azonban nem csodálkoznék, ha néhány év múlva divat lenne itt fennsíki házban nyaralni, ugyanis már jó minőségű út vezet ide, a nyugalomra vágyók fel fogják maguknak fedezni.

A falucskát elhagyva még lapos, fennsíki tájon autóztunk tovább. Libacsapat futott át előttünk egy farmnál, kecskéket láttunk többször a pásztorukkal, illetve művelt kerteket. Zöldségek termelésre igen alkalmas talaj és hőmérséklet van itt.

Bizonyára feltűnt mindenkinek, hogy szinte minden fotón van egy-két-sok szélenergiát termelő erőmű. Uralják a tájat, ki sem lehet őket kerülni. Törökország 9. legnagyobb erőműközpontja működik itt. Gyanítjuk, hogy ezt a jól kiépített, kellemesen autózható utat is ennek köszönhetjük. A magaslat állandó széljárása miatt nem kevesebb, mint 50 ilyen forgó óriást telepítettek ide. Nem most először tapasztalom, de még mindig elképedek a hangtól, amelyet komótos fordulatukkal hallatnak.

Lassan felbukkant a túloldal, azaz átértünk a félsziget nyugati oldalára. Először még egy-egy magaslatról láttuk meg az öblöt és Chios (Sakız) görög szigetet a távolban, majd lejjebb autózva a nyugati oldalon futó útra érkeztünk meg, és a naplemente fényében fürödve autóztunk haza.

Szerző és fotók: Erdem Éva – Türkinfo