Nigar Hanım

Sokan gondolhatnák, hogy a török nők a férfiak árnyékában éltek az Oszmán Birodalomban. Ha azonban közelebbről is górcső alá vesszük élettörténetüket, könnyen láthatóvá válik, hogy milyen meghatározó szerepet töltöttek be Törökország felemelkedésében.

Ezeken a hasábokon hétről-hétre azokat a nagy jelentőséggel bíró török nőket mutatjuk be, akik életük során hozzájárultak Törökország fejlődéséhez, kulturális örökségéhez. Olyanokat, akiknek a munkásságát világszerte elismerés övezi és olyan „hétköznapi hősöket” is, akik tetteikkel kiemelkedtek a férfiak – esetenként – elnyomó világából.

Nigar Hanım: egyedül sírni

Francia képzését követően Şair Nigar Hanım volt az az oszmán költőnő, aki az 1900-as évek elején leginkább irodalmi találkozóiról volt ismert Isztambulban a korszak értelmiségének körében.

Némelyek azt állították, hogy a nők bár költőiek, verset írni nem tudnak. Egyes vélemények szerint a költészet absztrakt és kifinomult, és ennek az állításnak megfelelően a nőknek nincs dolguk a versírással. Ezek az elképzelések pusztán szexista sztereotípiákon nyugodtak.

A fent említett sztereotípia nem a hagyományokon alapult; legalábbis nem Törökországban, ahol számos híres költőnő alkotott a klasszikus oszmán időszakot követően, és a modernizáció korszakában is hangsúlyos volt a női munkatársak, köztük a híres költőnők aránya. A nyugati kortársaikkal ellentétben a török ​​írónőknek soha nem kellett férfi álneveket használniuk. Sőt, írásaikban szabadon írtak nőies stílusban, ahelyett, hogy a férfiközpontú stílust utánozták volna.

Nigar Hanım a leghíresebb szerző közülük. A 19. század végén élt költőnő rövid történeteket, esszéket és darabokat is írt.

Korai évek

Nigar 1862-ben született Isztambulban, Oszman pasa gyermekeként.

„Egy korábban megjelent cikkből megtudhatjuk, hogy Nigar egy magyar emigráns katonatiszt, Bem tábornok egykori hadsegéde, Farkas Oszmán (eredeti nevén: Farkas Adolf) pasának (1823–1898) török feleségétől született lánya. Nigar Hanım apja az 1848–49-es szabadságharc egykori honvédtisztje a szabadságharc bukása után sok harcostársával együtt Törökországba emigrált, ott folytatta karrierjét – majd később török nőt vett feleségül. Édesanyja, Emine Rifati az egyik legjelentősebb oszmán hivatalnok lánya, akitől Nigar a költészet iránti szeretetét és hajlamát örökölte.” [1]

Nigar a Garos asszony által vezetett kadiköyi bentlakásos magániskolában kezdte tanulmányait, ahol franciául, örményül, görögül és olaszul tanult. Nigar arabul és perzsául Ebüllisantól („A nyelvek atyjától”) tanult. Zongoraleckéket is vett, ezenkívül festészetet is tanult. Serdülőkorában kivették az iskolából és magánoktatásban részesült. Nagyon fiatalon, 13 éves korában ment feleségül İhsanhoz, majd három fiuk született: Salih Münir, Salih Feridun és Salih Keramet. Nigar soha nem szerette férjét, házasságuk boldogtalan volt.

Az első katasztrófa

Nigar házasságát élete „első katasztrófájának” nevezte. A második katasztrófát öccse halála jelentette a házasságkötését követő évben. Nigar elhagyta férjét, és 20 éves korában visszatért a szülői házba. Néhány évvel később el is vált. Időközben megjelent első verseskötete „Efsus!” (Gyötrelmek) címmel. A kötet egyik napról a másikra ismertté tette, mindenki tudni akarta, hogy ki is az a Nigar.

Az „Efsus” 16 versből és nyolc prózai darabból áll. Annak ellenére, hogy maguk az írások kezdetlegesnek mondhatók, a versek és a többi darab is nagyon bájos – hangvételének őszintesége és kifinomultsága miatt.

Nem sokkal később jelent meg az „Efsus” második kötete, mely 97 verset tartalmaz. Ezek a versek a Tanzimát (XIX. század elején kibontakozó reformkor) korszak stílusjegyeit hordozzák magukon, amely kissé eltér a klasszikus díván stílustól. (Megj.: A perzsa és arab befolyás alatt álló török irodalmat nevezték díván irodalomnak. Az oszmán díván költészet rituális és szimbolikus jellegű volt, mely jellegzetességeket nagyrészt a perzsa költészetből vett át). Nigar műveivel nem érinti az Edebiyatı Cedide (Új irodalom) korszakot.

1895-ben másodszor is feleségül ment İhsanhoz, hogy fiai kedvére tegyen, akik a Sultáni (Galatasaray) Középiskolában tanultak. İhsan házasságkötésük első éveiben Törökország attaséjaként Berlinben dolgozott, ahová fiaikat is magával vitte. A korábbi válás során İhsan azzal fenyegetőzött, hogy örökre elszakítja a fiúkat tőle. Így hát, amikor újra ugyanazzal a férfival házasodott össze, már csak egyetlen cél vezérelte Nigart, hogy újra együtt lehessen három fiával. Mindemellett Nigar édesapja meghalt, így senki nem maradt, aki pártfogásába vehette volna.

A kedvesség jelvénye

1896-ban Nigar kiadja harmadik verses kötetét, a „Niran”-t, ami a török nők támogatására létrehozott női könyvtár első darabja lett. Emellett Nigar a „Hanımlara Mahsus Gazete” (Nők Lapja) szerkesztője és kiadója. „Költői karrierje mellett életstílusa, társaságkedvelő személyisége és öltözködése is nagy hatással volt a társadalomra és a nőkről alkotott korabeli képre. Bár feministának nem nevezhető, a nők jogairól alkotott véleményével megelőzte korát. II. Abdülhamid a költőnő emberi jogi munkásságát a Jótékonyság-renddel (Şefkat Nişanı) – a „A kedvesség jelvényével” – ismerte el, amely a szultán közvetlen támogatását jelentette a szerzőnek.”[2]

A 19. század végén további két könyve jelent meg: „Aks-i Seda” (1899) c. verses kötet és a leveleket sorozatba rendező „Safahat-ı Kalb” (1901). A levelek tartalmát a képzelet szülte és leginkább egy kisregényhez hasonlít. Legnagyobb érdemük, hogy kiválóan tükrözik Nigar valódi prózaírói tehetségét. Stílusában az érzelmi túlzás az egyszerű mondatokkal keveredik. Bátran hasonlíthatjuk Nigar stílusát az egyesült állomokbeli Emily Dickinsonéhoz.

Nigar szalonja

1902-ben Nigar végleg elvált hálátlan férjétől, İhsantól. Mivel anyja és apja korábban elhunyt és fiai felnőttek, független nőként, önálló művész egyéniségként kezdhetett el élni. Keddenként találkozókat szervezett Nişantaşı családi házukban, ahol művészeket és művésznőket látott vendégül. Ezeket a találkozókat „Nigar szalonjaként” is emlegették.

Nigar vendégei közé olyan kiemelkedő szerzők tartoztak mint Recampiz Mahmud Ekrem, Süleyman Nazif, Faik Âli Ozansoy, Abdülhak Hâmid, Ali Ekrem, Ahmed Rasim és Ercüment Ekrem Talu. Olyan festők mint az olasz Zonnaro és Şeker Ahmed pasa, olyan zeneszerzők mint Furlani, Hegey és Tatyos, valamint politikusok és diplomaták mint például Münif Mehmet Tahir pasa és Salih Münir pasa. De olyan híres orientalisták is megfordultak itt mint a magyar származású Vámbéry Ármin vagy a turkológus és nyelvtudós Kúnos Ignác, akinek a kedvéért mond el egy mesét Nigar édesanyja.

Sajnos Nigar nem örvendett túl jó egészségnek. Gyakran meglátogatta barátját, Emine Semiye-t, Ahmet Cevdet pasa lányát. Európai városokba – köztük Bécsbe, Budapestre és Párizsba is ellátogatott. 1910-ben Bécsben egy operáción is átesett.

Törökország háborúban

Annak ellenére, hogy Nigar az arisztokrácia körébe tartozott, a balkáni háború kitörését követően szakított addigi életével, hogy hozzájárulhasson nemzete harcához. Jótékonysági és segélyezési kampányokat folytatott a hadsereg számára. Konferenciákat tartott, és hősi költeményeit olvasta fel nőknek, hogy felhívja a figyelmet az oszmán társadalomra.

Nigar hősi költeményeit egy különleges kötetben, az „Elhan-ı Vatan”-ban (Szüklőföld dalai, 1916) gyűjtötte össze.

Azonban Nigar beteg és magányos volt, szíve elgyötört. Bár az állam egy kevéske fizetést adott neki, a háború vészterhes időszakában előfordult, hogy nem jutott hozzá járandósságához.

Nigar 1918. április 1-jén halt meg, édesanyja és édesapja mellé temették a Rumelihisarı kerületben található Kayalar temetőben. Sírját kétszer is elköltöztették, majd végül az Aşiyan temetőben helyezték örök nyugalomra.

Az urdui „Nigar” irodalmi folyóiratot az oszmán költőnőről nevezték el, valamint létezik egy Şair Nigar nevű utca is Isztambul Şişli kerületében, ami szintén róla kapta a nevét.

„Irodalmi és személyes hagyatéka Törökországban több intézményben van. Emlékét azonban leginkább az Isztambul Beşiktaş városrészében található Fészek Múzeum/Aşiyan Müzesi őrzi, ahol emlékszobát kapott. Valaha ebben a házban élt Tevfik Fikret (1867-1915) költő, a nyugatos modern török irodalom egyik megteremtője, Nigâr Hanım kortársa. Az épület 1945 óta irodalmi múzeum, 1961-től viseli a Fészek Múzeum nevet. Salih Keramet, Nigar édesanyja hagyatékának tekintélyes részét 1959-ben a múzeumnak ajándékozta, s a költőnő emlékszobáját ezekből állították össze.”[3]

Zárszóként álljon itt egy korai szerelmes verse (Talat S. Halman angol fordítása alapján):

Mondd el újra

Én vagyok-e egyetlen szerelmed az egész világon – mondd?

Én vagyok-e szerelmed egyetlen tárgya?

Ha elmédben szenvedélyek vihara tombol,

Ha szívedben örökké ott él a szerelem –

Csak az enyém-e? Mondd el újra!

Mondd el most azonnal, én okozom-e

Minden sötét gondolatod, minden szomorúságod?

Oszd meg velem, mit érzel, mit gondolsz.

Gyere, szerelmem, öntsd a szívembe

Mindazt, ami ennyi fájdalmat okoz neked.

Mondd el újra.

(Cosman, et al., Penguin Book of Women Poets 1978, p.265)”[4]

Fordította és összeállította: Lukács Eszter – Türkinfo

Forrás: Daily Sabah, l. lábjegyzet

[1] https://turkinfo.hu/bongeszde/torokok-a-magyar-sajtotortenelemben/regebbi-torok-koltonok-es-nigjar-khanum/

[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Nig%C3%A2r_Han%C4%B1m

[3] https://www.turkmagyarizi.com/nigar-hanim.html

[4] https://hu.wikipedia.org/wiki/Nig%C3%A2r_Han%C4%B1m