K. Pintér Tamás „török rajzai” – interjú

Minden könyvnek van története. Ez az album nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy felidézze és kicsit árnyaltabban mutassa meg egy olyan kor maradványait, amely legtöbbünk emlékezetében inkább sötét és viszontagságokkal teli. Összegyűjti és végigjárja az oszmán kori török építészet remekeit, amelyek egy része ma is működik. Akár fürdőről, akár vallási épületről legyen szó, mindükre kultúránk szerves részeként tekintünk már.

A könyv egyszerre személyes és informatív, a személyességet természetesen a rajzok képviselik, amelyek részletgazdaságával és az arányok valósághű ábrázolásával a fénykép nem ér fel. Az épületeket a rajzoló szemszögéből látjuk, a képek szöveg nélkül is lebilincselők. Hogyan indult ez az utazás, hogyan születtek a rajzok? Pintér K. Tamás építész, a rajzoló mesél a könyv születéséről, korábbi „testvéreiről”, nem titkolt szeretettel a török kultúra iránt.

Türkinfo: Honnan ered a török kultúra iránti vonzalma?

K. Pintér Tamás: Ennek egyrészt régi családi, másrészt személyes vonatkozása is. A szakmához is kapcsolódik, mivel építész vagyok. A családi vonatkozásra visszatérve: egy rokonom nagyapja volt annak a magyar kormánydelegációnak a vezető tagja, akik 1906-ban Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalát intézte és a szultántól kitüntetést és díszkardot kapott, meg egy szőnyeget. A szőnyeg elégett a második világháborúban, a kardot ellopták. Egy másik családi vonatkozás, hogy volt egy nagybátyám, aki festőként a második világháború alatt egy évig Isztambulban volt ösztöndíjjal. Róla is maradtak meg történetek a családi legendáriumban. Édesapám maga is vonzódott a török kultúrához, én pedig az építészeten és az utazásaimon keresztül ismertem meg ezeket a különleges épületeket. Nem csalódtam Törökországban, sőt, egyre gazdagabb lettem látogatásaim során.

A kilencvenes évek elején kerültem először Törökországba, részben hivatalos úton. Aztán a Gül baba türbéje helyreállítási munkáinak vezető építészeként a kilencvenes évek vége felé kerültem közeli kapcsolatba a török kultúrával. Sajnálatos módon az akkori török politikai helyzet, a kormányválságok nem kedveztek ezeknek a munkálatoknak, az anyagi támogatás nem tette lehetővé, hogy a Gül baba türbéjét teljes mértékben helyreállítsuk, erre most fog sor kerülni. A Mányi Építész Stúdió munkatársaként, szakértő konzulensként veszek részt a rekonstrukcióban.

T: Mennyire volt leromlott állapotban ez az épület? Milyen rekonstrukciós munkákat kellett végezni?

K.P.T.: A türbe falán voltak repedések, ezeket kellett összefogni és kitölteni – persze rejtett módon. A legnagyobb gondot a felszíni vízelvezetés, a talajvíz és a rétegvizek elvezetésének volt, ez egy elég nagy műszaki feladat volt, ezt nem is sikerült akkor teljesen megoldani. Ezt követően kapcsolatba kerültem a Rodostó Alapítvánnyal. Rodostóban, a mai Tekirdağban a 15-20 éve még jó állapotban lévő Rákóczi egykori bujdosó társai házainak építészeti felmérését végeztem építész kollégámmal, Deák Zoltánnak. Abban reménykedtünk, hogy ezeknek a házaknak a – beleértve Rákóczi múzeumot és környezetét – helyreállítására sor kerül majd, tehát létrejöhetett volna egy „magyar szigetet”. 2000-ben, a miniszterelnök látogatása során szóba is került, de az azt követő kormányváltás miatt ez feledésbe merült, közben az épületek elpusztultak – összedőltek, lebontották őket. Viszont öt épület teljes felmérése a birtokunkban van, ebből lehetne rekonstruálni őket. Az is kérdés, mire használják ezeket az épülteket. Például Mikes Kelemen egykori háza az átalakítások ellenére is nagyon hitelesnek mondható.

Ebben az időben az előbb említett kollégám, Deák Zoltán volt a Budavári Nagyboldogasszony-templom, a Mátyás-templom helyreállításának vezető tervezője. Közös munkánk során ötlött fel, hogy próbáljuk meg az Hagia Sophiában található, 1526-ban a templomból elvitt gyertyatartóknak a másolatát megszerezni. Ez hosszú történet, végül is egy isztambuli kulturális és vallási alapítvány segítségével ezeket a másolatoknak az öntőformáját sikerült elkészíteni, ezeket hazahoztuk és a két pár reneszánsz gyertyatartó másolata most ott áll a Mátyás templomban a főoltár és a kis oltár két oldalán. Sajnos 2006 táján ez a hír nem kapott kellő publicitást.

T: Hogyan kezdett el rajzolni? Először a török épületek ragadták meg vagy a törökországi magyar emlékek? Hogyan jött az ötlet?

K.P.T.: A saját kedvemre kezdtem rajzolni. Ez egy óriási luxus, de megadatott az életemben, hogy a rajzolást passzió szintjén is művelhettem. Több mint húsz kiállításom volt öt országban. Mikor először megérkeztem Isztambulba, 22 éve, szeptember közepén, ideálisak voltak a körülmények. Különleges, inspiráló időszak volt. A kultúra mély benyomást tett rám, amit a természet megihlető szépsége felerősített, mindez összerezonált bennem.

Az építészet, a zene mind hatottak rám, de ezek mellett kulináris vonatkozása is a dolgoknak. Az emberek nagyon barátságosak voltak. Rám zúdult az egész, beborított a török atmoszféra. Fotóztam is, de a fotónál sokkal személyesebb, ha az ember a benyomásait olyan kifejező eszközzel – esetemben tollal – örökíti meg, ami közelebb áll a saját személyéhez, megnyilvánulásaihoz. Aztán elkezdtem rajzolni és váratlanul elindult egy olyan folyamat, hogy hivatalosan is, a munkám révén elkezdtem Törökországba járni. A vázlatfüzetem mindig velem volt. Ebből a kilencvenes évek végére összejött egy olyan anyag, amelyből egy könyvet válogattam össze, Törökországi úti vázlatok címmel; kézírásos szöveggel ellátva jelent meg, ami jól passzolt a könyv jellegéhez. Az évek során gyűltek a rajzok – az említett rodostói épületeké például – és egy második könyv is elkészült. Közben a figyelmem a magyarországi emlékek felé fordult. Bár jobbára ismertem az épületeket, de kellett egy kutatómunka, hogy felfedezzem az ország különböző – főleg Délnyugat-Magyarországon, Baranyában lévő török emlékeket is. Esztergomban még most is sok feltárás előtti állapotban levő épület van – egy fürdő például… Elkezdtem végiglátogatni ezeket a helyszíneket. Elég sok van és nem is könnyű bejutni, főleg a fürdőkbe. A rajzokat mindig a helyszínen készítem, különböző megoldások, technikák segítségével. Az ilidzsák-ban, a termálfürdőkben 35-45 fok körüli a hőmérséklet és 98 százalékos páratartalom van, nem könnyű rajzolni.

T: A papír hogy bírja ezt a közeget?

K.P.T.: Olyan sokáig nem szoktam maradni, a részleteket fotón is megörökítem, annak segítségével tudom később befejezni, de az objektív lencséje is bepárásodik, nem egyszerű a dolog. Volt olyan, hogy egy ingó-mozgó állványon állva készítettem el a felvételeket, aminek alapján később elkészítettem a rajzot.

T: Ezeknek az épületeknek – és itt most főleg a fürdőkre gondolok – jó része most is áll és használható. Mennyire számítottak modernnek ezek az építészeti megoldások, amiket az oszmán építészek alkalmaztak?

A hamamokat, gőzfürdőket a törökök távozása után nem tudták használni – ez egyébként római hagyomány, onnan került a törökbe. Ezekből tudomásom szerint csak egy maradt fenn, az egri vár bejárata előtt álló Valide szultana hamam, elég nagy részletgazdagságban. Ezt nem használták, a termálfürdőket viszont igen. Bár Magyarországon volt fürdőkultúra a törökök előtt is – itt voltak a meleg vizű források – de az igazi fürdőkultúrát a törökök honosították meg, és ezek az épületek, amelyeket nagyon jól megépítettek. Ahol kellett – a vizes talaj miatt – ott cölöpöket használtak…

T: Ez mennyire volt haladó eljárás?

K.P.T.: Abszolút. Volt gyakorlatuk ebben és kiváló építészeik is voltak, például Sinan mester, aki Budán is épített egy dzsámit. Nem tudjuk melyiket, de a dzsámik legnagyobb részét lebontották vagy másra használták, például lőporraktárnak, így katonai célt szolgáltak. Bár több helyen – mivel a dzsámi is szent hely – a meglévő épületeket a keresztények templomnak alakították át, például a Budai Vár alatti Tojgun pasa dzsámiját, ami a mostani kapucinus templom. A törökök is, a meglévő templomokat használták dzsáminak, miután a fölösleges dolgokat, oltárokat, padokat kidobálták. A Kapisztrán téri templomot is, ami a korábban a keresztény felekezetek temploma volt, a török időkben Óra Dzsáminak hívták, mert óra volt a tornyán. Nagyon érdekes, hogy Pécsett a Gázi Kaszim pasa dzsámija is egy keresztény templom helyére épült, vagyis is megszentelt helyre.

T: A könyvben Ön említi is, milyen egyedülálló, hogy két vallás egy hely révén így találkozzon.

K.P.T.: Csodálatos, hogy két monoteista vallás így meg tud férni egymás mellett. Erre példa a szigetvári Ali pasa dzsámi, amit viszont a törökök építettek, de a város visszafoglalását követően katonai raktárként szolgált, majd Szigetvár plébánia temploma lett. A különböző, részben a műemlékvédelmi helyreállítások után, a toleráns kulturális hozzáállás eredményeként, az eltérő vallási értékrend elismeréseként a török építészeti elemek kihangsúlyozásával katolikus plébániatemplomként működik. Ezeket én szép példáknak tartom.

T: Ez azért is érdekes, mert nem nagyon van átjárás a két vallás között, mégis tiszteletben tartják egymást.

K.P.T.: A tiszteletben tartás mellett persze ott volt a gyakorlati ok is, lehet-e hasznosítani egy épületet, vagy nem. Ne felejtsük el azt sem, hogy Ábrahám az iszlámban is fontos személy, de Jézust is tisztelik. Isztambulban van egy bizánciak által épített, de aztán dzsámivá átalakított templom, a Fenari Isa Dzsámi. Az egyistenhitnek nagyon sok közös vonása van. Egyszer egy követségi titkár mondta nekem a háborúkról, hogy a magyar és a török rokon nép, és ahogyan a testvérek harcolnak, úgy harcolt ez a két nép is egymással…

Kristóf Ágota – Türkinfo