Kirgizke utazásai (Törökország 2014/2015. – 5. nap)

December 24. – Çiralı, Olympos

Éjszaka a faházban annyira lehűlt a levegő, hogy minden lélegzetvételünk után kisebb ködfelhőként bomlott ki a kilégzés meleg párája. Én ráadásul felébredtem hajnalban, s nem tudtam visszaaludni. Ahogy a telefont próbáltam az L. melletti éjjeli asztalkáról megszerezni, ő is felébredt, és nagyon, de nagyon mérges volt. Pár perc hangos szóváltás kerekedett az esetből, ha lett volna valaki a mellettünk levő faházban, akkor az biztosan díjazta volna, hogy a két „őrült” már hajnalok hajnalán hajba kap. L. aztán visszaaludt, én meg internetezéssel próbáltam eltölteni a reggeliig hátralevő pár fagyos órát. Reggelre kelve L. olyan undok és nyűgös lett, hogy még reggelizni sem jött el, így egyedül baktattam át az étkezések céljára szolgáló épületbe. Ott már egy kis vaskályhába befűtött a nénike, s a kályha melletti asztalkánál terített meg. Nagyon kedves gesztusként még egy szár rózsát is helyezett az asztalra egy kis vázában. A kályhában ropogtak a kisebb-nagyobb fahasábok, a lehető legközelebb húztam a székemet hallgatva a szikrák pattogását, és a forró vízzel teli teáskanna halk duruzsolását, ami a platnin melegedett. A reggeli a szokásos volt, s a néni olykor utántöltötte a teáspoharamat, amint az kifogyott. Törökül és mutogatva érdeklődött, hogy életem párja nem jönne-é reggelizni. Hát nem… Erre nagyon kedvesen mutatta, hogy nyugodtan vigyek be neki tányéron reggelit. Bánhatja L., hogy nem jött reggelizni, mert egészen hangulatos volt egyedül eszegetni a kályha mellett, hallgatva a tűz ropogását, bámulva a lángokat. A néni olykor pár szemtelen macskát hajkurászott ki a helyiségből, amiknek a fantáziáját roppantul borzolta a meleg és a potyafalat lehetősége.

Mivel bűnös voltam abban, hogy L.-t felébresztettem hajnalban, így pakoltam neki némi elemózsiát egy tányérra, és visszaslattyogtam a faházba. L. még mindig nagyon morcos volt. Közben a nap már szikrázóan sütött, s a kertben a faházak közötti narancsfákon gyönyörű, óriási érett narancsok mosolyogtak ránk, így szedtem pár szemet későbbi útravalónak. A fák között tyúkok grasszáltak, kapirgáltak. L. – annak ellenére, hogy falusi gyerek – később azt is a szememre vetette, hogy hajnalban miattam, reggel pedig a tyúkok miatt nem tudott aludni, mert azok felkotkodácsolták legédesebb álmából, éjjel meg egy szemtelen egér matatott a faházban – vagy azon kívül-, s motozásával idegesítette. Hát nem tudom, máskor ágyút lehet sütögetni mellette, most meg egy kisegér is hatalmas zajongást csapott…na szóval L.-nek nem igazán jött be a falusi idill. Én meg azt gondoltam korábban, hogy pont ezzel kedveskedek neki…

Reggeli után felfedeztem, hogy a panzióban van pár csotrogány bicikli. Tényleg elég ramaty állapotban voltak, ráadásul totál laposak, pumpát meg nem tudott a néni elővarázsolni. A még mindig durcás L. megmakacsolta magát, és közölte, hogy márpedig ő nem fog felülni egyik csotrogányra sem, nem fogja az életét kockáztatni egy tragacson. Szerintem nem lett volna benne különösebb kockázat szép lassan, nyugdíjas-tempóban eltekerni a falu másik végébe, még ha laposak is voltak a cangák, de elébb odaértünk volna, mint gyalog. Nagyon nem vágytam egy újabb órás menetelésre Olymposig, de L. most visszavágott, s nem volt hajlandó bringázni. Ehelyett nekivágtunk gyalog. A strand felé vezető úton a kanyarban levő háznál egy hatalmas kangál kezdett veszettül ugatni, amikor meglátott minket. Ugyan egy fához volt láncolva, de még így is elég ijesztő volt a vad csaholása, úgyhogy elhagyva az aszfaltutat, azonnal a tengerpart felé vettük az irányt. Még sokáig hallottuk a hátunk mögött az ugatását.

A parton senki sem volt, a ragyogó napfényben szikrázóan tört meg a habokon a napfény, távolban a hegyek, a kristálytiszta kék ég, a hosszan elnyúló kavicsos öböl… a partot tekintve megértem, hogy sokan választják ezt a falut a nyaralásuk színhelyéül. Talán ha jobban sikerül panziót választanunk, nekünk is jobban bejött volna. Séta közben egy vöröses színű, barátságos kóbor eb csatlakozott hozzánk. Mikor megálltunk egy, a parton hagyott csónaknál pihenni, az eb elterült a kavicsban, kinyúlt, mint aki direkt napozni akar. Egy jó órás tengerparti séta után értünk Olympos közelébe, de előbb egy pár méter széles, jéghideg vizű patakon kellett átkelnünk, ami a hegyekből folyt le, s a tengerbe ömlött. Dél körül járt, s pár turiszt már bóklászott a parton. Mi helyieket kérdeztünk meg, van-e híd a közelben valahol, de azok azt mondták, hogy nincs, s az átkelés sem tűnt túl nagy kihívásnak, így levetettük a bakancsot, s a nadrágszárat feltűrve fogtunk hozzá az átkeléshez. Elsőként L. Szép lassan araszolgatott előre a patak vízében, majd az utolsó méteren egyszer csak egyensúlyát vesztve fröcskölve gázolni kezdett a part felé, úgy hogy a gatyája ülepe csupa víz lett. Szerencsére sikerült videón megörökítenem a mutatványt, mely azóta is a család nagy derültségére szolgál, valahányszor csak megnézzük. L. után következtem én, s sikerült szárazon átérnem a túlpartra. A lényeg annyi volt, hogy az ember lassan, de biztosan haladjon, ne próbáljon meg vadul gázolva minél előbb átérni a túlpartra. A patak után pár száz méternyire értünk egy másik kis torkolathoz, s a patak torkolata mentén a folyásiránnyal ellentétesen haladva érkeztünk Olympos bejáratához.

Folytatás >>>

Forrás: kirgizkeutazasai.blog.hu

Az élménybeszámoló előző részei:

1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész