Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Az angórakecskéről (és más érdekességekről) 1555-ben

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

Az angórakecskéről (és más érdekességekről) 1555-ben

Az angórakecske valamikor V. Károly német-római császár uralkodásának végén kerül először Európába, s hogy ebben pontosan mekkora szerepe is volt az 1554–1555-ben a császár öccsének, I. Ferdinánd magyar királynak követeként az Oszmán Birodalom belsejét is megjárt Ogier Ghiselin de Busbecq lovagnak, nem tudni. Az mindenesetre biztos, hogy az angórakecske egyik első leírása a Nyugat számára tőle származik.

Az Ogier Ghiselin de Busbecq 1554–1555-ös amásziai követségét bemutató sorozatunk előző részében arról olvashattunk, hogyan teszi meg a követ és kísérete a Nicaea és Bozüyük közti útszakaszt 1555 március közepén. A követ társaságában utazó Hans Dernschwam útleírásából pedig azt is sikerült megállapítanunk, hogy a csapat 1555. március 19-én ér Bozüyükbe.

Busbecq útleírásában korábban már többször tapasztalhattuk, hogy a szerző erősen érdeklődik az út során látott, Európában szokatlan vagy nem ismert állatok iránt is. Mivel útleírása levelek formájában születik – melyek címzettje régi ismerőse és későbbi kollégája, Nicholas  Michault –, az alábbi részben, amikor a Bozüyük környékén látott érdekes állatokról számol be, szavait ismét barátjához intézi. Beszámolójában Busbecq megemlékezik a környéken látott angórakecskéről, a zsírfarkú juhokról és egy különös kacsafajtáról is.

Ősi oszmán-török területeken

Miközben Busbecq beszámol barátjának a látottakról, az is kiderül, hogy a követség az Oszmán Birodalom legősibb vidékein halad keresztül.

Busbecq és kísérete – ezt a kíséretben utazó Hans Dernschwam leírásából tudjuk – 1555. március 19-én érkezik Bozüyükbe. Erről és a környékről Busbecq így ír:

„Itt egy török vendégfogadóban szálltunk meg, melynek közelében egy kicsivel magasabb szikla állott, amelybe egy mélyebb és széles gödröket vájtak, melyeknek aljából csatorna vezetett a közútra. Ezeket a gödröket a régi lakosok tél idején hóval töltötték meg, hogy – amint mondottam – az útra kivezető csatornán keresztül a hóból csepegő hideg vízzel siessenek az elhaladók segítségére. Az ilyesfajta műveket a törökök rendkívül szép adományoknak tartják, mivel a köz és a közjó hasznára vannak.

Nem messze ettől a helytől Otmanlik látható a jobb oldalon, mely – ahogy vélem – annak az Oszmánnak a menedéke volt, aki fejedelemként híressé tette az Oszmán-házat.”

Az út ezen pontján Busbecq (és az alábbiakban majd látni fogjuk, talán Dernschwam is) megemlékezik I. Oszmánról (1299 k. – 1326), a dinasztia alapítójáról – ami a térség történelmét ismerve nem meglepő. Busbecq és kísérete az út ezen szakaszán olyan területeken haladnak át, ahol egykoron, a 13. század második felében az Oszmán Birodalom bölcsője volt. Bozüyüktől alig 20-25 km távolságra északkeletre található az a Söğüt nevű kis település, ahol Oszmán apjának, Ertuğrul Gázinak a türbéje és egy neki szentelt múzeum is található. Oszmán apja a szeldzsukoktól kapta a Söğüt környéki területeket, hogy az általa vezetett kayı törzzsel itt legeltethesse nyájait – és egyfajta határőrizetet lásson el a bizánci területek és a szeldzsukok birodalma közötti vidéken.

Cymatilis és undulatus

Másnap, március 20-án a csapat megérkezik egy Csausada (Busbecqnél Chiausada, s ahogy látjuk később, Dernschwamnál Czomschuran, ill. Czaus Sadan) nevű helyre, melyről ma már nem lehet megmondani, hol is lehetett egykoron. Busbecq az itt látottakat így összegzi:

„Ebből a szorosból leereszkedve igen tágas mezőkre érkeztünk, ahol az első éjszakát sátrakban töltöttük. Ez tűnt ugyanis a legjobbnak a hőség elviselésére. A helyet Csausadának [Chiausada] hívták. Itt láttunk egy föld alatti házat is, melybe a fény csupán egyetlen nyíláson ömlött be. Itt láttuk továbbá azokat a kecskéket, melyeknek gyapjából vagy szőréből (nehogy nekem vita légyen a kecske gyapjáról!) azt a szövetet szövik, melyet cymatilisnek, másként undulatusnak neveznek. Rendkívül vékony és csodálatosan ragyogó szőrük van, mely egészen a földig ér. Ezt a kecskepásztorok nem nyírják, hanem kifésülik; szépségben nem sokkal maradnak le a selyem mögött. A kecskéket gyakorta lemossák a folyókban, azon mezőkön silány és száraz füvet legelnek, mely minden bizonnyal sokban hozzájárul a gyapjú finomságához. Bizonyos, ha máshová viszik át őket, nem maradnak ugyanazok, hanem a táplálékkal együtt változnak, s úgy elsatnyulnak mind e kecskék, hogy már alig ismerni fel őket. Az ezen vidék asszonyai által ily módon e gyapjúból nyert szálat a galatai Ancyra városába viszik, ahol megszövik és megfestik, ahogy arról később lesz szó.”

A térségben látott föld alatti házakról Dernschwam is említést tesz. Busbecq leírásában az eredeti latin szövegben a házak tetőnyílását, melyen át fényt kapnak, talán nem egészen helyesen az impluvium néven emlegeti – ahogy tette ezt a Hagia Sophia leírásakor is.

A továbbiakban pedig Busbecq szót ejt az angórakecskékről, de ahogy azt tőle már megszokhattuk, klasszikus műveltségét itt is megvillantja. Az angórakecske szőrének leírásakor a gyapjú és a szőr szót is említi, majd zárójelben csak annyit fűz hozzá: „nehogy nekem vita légyen a kecske gyapjáról!”. Ennél a pontnál Busbecq nyilván Horatius egy sorára utal (Levelek I, 18, 15-16) – s amikor a kecskebak gyapjáról való pörlekedést kívánja elkerülni, az értelmetlen viták elől kíván e sorával kitérni.

Megemlíti továbbá, hogy e kecskék szőréből készítik az általa cymatilisnek vagy undulatusnak nevezett szövetet is. A Busbecq által említett cymatilis (más alakban cumatilis) a görög κῦμα ’hullám’ jelentésű szóra megy vissza; nem meglepő, ha a latinban a cumatile nevű ruhadarab is egy kékeszöld (a tenger színére emlékeztető) ruhaféleség volt. Az undulatus a latin undo ’hullámzik, hullámokat hány’ igére vezethető vissza. Plinius Naturalis Historia c. művének 8. könyvében (melyre Busbecq már korábban is hivatkozott) is használja az undulatus ’hullámos’ jelzőt:

„Varro számol be arról, hogy az ő idejében még megvolt Sancus templomában Tanaquilnak, akit Gaia Caeciliának is neveztek, a rokkáján és orsóján a gyapjú, valamint Fortuna szentélyében az általa készített hullámos királyi toga, amelyet Servius Tullius viselt. […] A hullámos toga hajdanában a legelőkelőbb viseletek egyike volt…” (Darab Ágnes fordítása)

Hogy a Plinius által leírt „hullámos toga” pontosan milyen viselet is volt, nem tudni. Érdekes megjegyezni, hogy Marco Polo is tesz említést utazásainak leírásában a Busbecq által leírt kiváló minőségű szövethez hasonló anyagról – bár a Marco Polo által leírt szövetet nem az angórakecske, hanem a teve szőréből készítik, melynek neve: kamelot. Marco Polo a közép-kínai Egrigaia királyság területén halad át éppen, amikor a királyság fővárosában az alábbiakat jegyzi fel:

„A városban tevegyapjúból nagyon sok kamelot nevű teveszőr takaró készül, a legjobbak a világon. A takarók egy része fehér, mert fehér tevék is vannak; ezek a legfinomabbak.” (Vajda Endre fordítása)

A kamelot (angol camlet, francia camelot, olasz cammellotto, cambellotto vagy ciambellotto, spanyol camelote stb.) eredete bizonytalan: egyesek arab eredetre gyanakszanak, mások a latin camelus ’teve’ szóra tippelnek. S bár Marco Polo azt írja, hogy a kamelot eredetileg teveszőrből készült, a nyugati világban később gyapjúból (vagy másból) készítették. Szintén érdekes, hogy az angórakecske szőréből készült kelmék neve moher (német: Mohär, francia mohair, olasz mohair stb.), mely az oszmán-török muhayyer ’szőrös gyapjúszövet’ szóból került át a nyugati nyelvekbe – utóbbi forrása arab eredetű.

A zsírfarkú juhokról és más érdekességekről

Busbecq figyelmét nem csupán a számára szokatlan angórakecske kelti fel, hanem a talán nem kevésbé meglepő zsírfarkú juhok látványa, mely állat viszont teljesen szokványos Észak-Afrikától a Közel- és Közép-Keleten át egészen Nyugat-Kínáig. Busbecq így ír e furcsa állatról barátjának:

„És nagyon gyakori továbbá azokon a helyeken a juhoknak azon fajtája (a nyájak nem is nagyon állnak másból), melynek zsíros és nehéz farkat húznak maguk után, mely hol három vagy négy, hol akár nyolc vagy tíz fontot is nyom. Néha öregebb juhok esetében oly mértékben megnő, hogy két keréken levő fél deszkával kell azt alátámasztani, melyeken elfekhet, hogy a juhok el tudják húzni azt, mit vinni nem tudnak. Talán nem hiszed, de ez mégsem kitaláció.”

A folytatásban Busbecq további érdekességekkel is szolgál:

„Bár nem tagadhatjuk, hogy az ilyen faroknak megvan a maga haszna a bőséges zsírmennyiség miatt, a hús többi része nekem keményebbnek és kevésbé ízletesnek tűnt, mint ahogy az a mi birkáinknál szokás.

Azon pásztorok pedig, kik ezekért a nyájakért felelősek, éjjel-nappal a mezőkön vannak, viszik magukkal feleségeiket és gyerekeiket is olyan kocsikon, melyek szállásul is szolgálnak, bár néha kis sátrakat is felhúznak. Széltében és hosszában kóborolnak, hol a mezőkön, hol magasabb helyeken, hol a völgyekben – annak megfelelően, ahogy azt az időjárás és a takarmány megköveteli.

Úgy tűnik, e vidéken néhány, általunk eddig nem látott és eleddig ismeretlen madarat pillanthattam meg: köztük egy kacsafajtát, melyet nem érdemtelenül egyesek akár kürtösnek is vélhetnének. Ugyanis hangjukkal azt a kürthangot utánozzák, mellyel a lovakkal felszerelt, úton járó vezetők jelezni szoktak.

Ez a madár, bár védtelen, mégis bátor és erős, mely a törökök meggyőződése szerint képes még a gonosz szellemeket is elriasztani. Mindenesetre annyira ragaszkodik a szabadsághoz, hogy bár három teljes éven át udvarban is táplálják, amint lehetősége adódik rá, a szabadságot a táp elé helyezi, és visszatér természetes lakhelyére, az otthonos folyómedrekhez.”

A folytatásban arról olvashatunk, hogyan is látta az út ezen szakaszát Busbecq útitársa, Hans Dernschwam (kinek írását Tardy Lajos fordításában közöljük).

Kászim pasa városa

Ahogy azt sorozatunk korábbi részeiben már láthattuk, Busbecq és Dernschwam leírása ugyanarról az útról merőben más jellegű. Dernschwam így ír Bozüyükről:

„Bozüjük – jóllehet nem fekszik magasan – szemet gyönyörködtető tájon, szőlőskertek között a völgyben terül el.

Még a mezőváros előtt egy hegy emelkedik, magasabb a budai várnál; ormát kopasz szikla övezi, messziről azt hihetné az ember, mintha fal venné körül.

Az úton továbbhaladva, bal felől egy szép, hosszú, csiszolt fehér márványkőből készített tizenhárom láb hosszúságú oszlopot pillantottunk, meg, mellette csorgókúttal. Az oszlopra hat esztendővel ezelőtt bukkantak rá itt; még most is kutatnak régi kőemlékek után. Egy antik város emelkedett itt egykoron. Találtak egy szép csorgókutat is, csővezetékkel – csak éppen a folyóvíz tűnt el a csövekből.

A mezőváros előtt bal kéz felől az út mentén egy nagy karavánszeráj, melyet eredetileg az utasemberek érdekében építették, hogy megvédjék őket a rablóktól és az útonállóktól.

A mezővárosban a mecset mellett táboroztunk. Szemben, baloldalt ólomlemez tetejű nagy karavánszeráj; belül négy darab négyszögletű pillér tartja a tetőszerkezetet. Sok ló fér el benne.

A mecsetet Kászim pasa építtette harminc esztendővel ezelőtt, mellette két vendégfogadóval, melyekben az utasemberek csorbát vagy rizsételt kaphatnak egy darab juhhússal. Az egész év folyamán akadnak vendégei. A követeknek is csorbát, rizsételt és húst szolgáltak fel.

Mellette a konyhák, ahol a mezőváros lakói részére napi két alkalommal csorbát és egy darab húst osztanak ki. Ezek a lakosok nem is egyebek koldusoknál, méghozzá fennhéjázó koldusoknál, de a fennhéjázáson kívül nincs is semmijük. Itt korábban az elharapódzott útonállás miatt nem volt semmiféle falu; mindaddig, amíg Kászim pasa fel nem építtette a mecsetet, a szegényházat és a karavánszerájt, s mindet be nem népesítette a fennhéjázó papokkal, koldusokkal és a mihaszna zsiványokkal.”