Csordás László: A Múlt a Jelen szemüvegén keresztül – A mohácsi csata és az azt követő időszak

Mohácson születtem, itt éltek az őseim, akikről az 1800-as évekig visszamenőleg tudok. Elődeim nagy valószínűséggel a mai Bosznia-Hercegovinából, Túzla környékéről jöhettek Magyarországra, miután kikeresztelkedtek és katolikus papjaik vezetésével új hazára találtak a Duna mentén. A sokácok, a Baja környéki bunyevácok és a Pécs környéki bosnyákok valamennyien a birodalom elvesztésébe belenyugodni nem tudó török elől menekültek északabbra, azaz Magyarországra.

Mohácsiként mindig is különös érdeklődéssel fordultam a mohácsi csata, annak előzményei és következményei felé. A most induló néhány részes cikksorozattal elsősorban az a célom, hogy kétségeket ültessek az olvasókba a korszakról eddig elhangzott, de véleményem szerint megkövesedett állásfoglalásokkal kapcsolatban. Másodsorban nem mondhatunk le arról a célról sem, hogy legyen minden városlakó polgárunk igazi mohácsi, és tudatosítsa magában a csatában harcoló magyar és más keresztény európai katonák hősies harcát, illetve városa múltját.  A bátor kiállás, a küzdelem és a vereség fontos tanulság a későbbi korok számára, ezek együttese a fontos és nem csak a gyász.

Felkészültségem bizonyára hézagos, egyéni véleményem esetenként elfogult, és a „két pogány közt, egy hazáért” mondás jól szemlélteti, miért vált azzá. A kételyek megfogalmazása és annak boncolgatása, hogy ki és mekkora kárt okozott a magyar királyságoknak, a magyar nemzetnek, a mai napig nem veszített időszerűségéből és fontosságából…

A mohácsi csata és az azt követő időszak

Hogy is kezdődött? Nemzetközi őszi vásár a zágrábi vásárvárosban. Az 5-ös pavilonban magyar és török kiállítók. A magyar standok mellett napi többszöri fellépéssel, divatbemutatók.

A török kiállítók képviselői fiatal török lányok és fiúk. A kiállított török kelmék, textíliák csodás színvilága, a finom pasztellek, mellette a bőráru modern eleganciája, diszkréten elrejtve a keleties motívumok gazdagsága, kölcsönössé tette az érdeklődést, a barátkozást. A kommunikáció leginkább angol nyelven történt. A török fiatalok hamar ellepték a Magyarországról készült prospektusokat tartó standot, és érdeklődéssel lapozták őket. Hangos tetszésnyilvánítással találták meg Pécset, Budapestet, Egert, a Duna-kanyarban Visegrádot és Esztergomot. Az Estergon kalesi hangjait dúdolva hamar rájöttem, közös emlékek maradtak meg és öröklődtek át apáról fiúra. Tudtak Ali Baba rózsáiról, az utolsó budai pasáról, Abdurrahmán pasáról, tudtak kánuni Szulejmán szultán hódító háborúiról és a Mohácsi csatáról, de Szigetvárról is, ahol Szulejmán a már romos vár  utolsó ostroma során elhunyt. Az őszinte érdeklődés és a különös barátságos vonzalom és kíváncsiság felbátorított.

Megkérdezték csendes óvatossággal, hogy nagyon haragszunk-e még a 150 éves hódoltsági időszak történései miatt?

Udvarias, ugyanakkor határozott választ kellett adnom. Nemmel válaszoltam, de hozzá kellett tennem, hogy a 150 év maradandó károkat okozott Magyarországnak. A haragot az évszázadok megszelídítették, a visszaemlékezés  azonban megmaradt. Kiben így, kiben úgy. A negatív attitűd rögződése későbbi korok történészeinek a felelőssége. Szerencsére ez az attitűd népünkben hamar feloldódik, a többiért csupán a tisztességes történelemoktatás a felelős.