Kultúra élesben: A pergamenarcú török nő

Pembe összefont ujjakkal ül a nappaliban. Körülvesszük, mert ha ő is ott van, mégis ki más ragadná meg figyelmünket? Mély szeretet fűz ehhez a pergamenábrázatú török nőhöz, akinek arcáról még így megvénülve is süt valami hajdani szépségéből. Mert Pembe bizony nagyon szép volt. Édesanyja kézzel varratta ruháit, szőke selyem haja lágyan keretezte finom vonásait. Mára már haja sem nagyon maradt, kis liszi fürtjei erőtlenül térnek ki redős arca elől. Mintha nem akarnának belezuhanni a mély barázdákba. Pembe lassan pislog, nem siet sehová. Süt belőle az életvidámság, de ez teste tompa lassúságával társul, így nyugodt öröm lesz belőle. Pembe bármit is mond, érdekes. Csillogó szemmel hallgatom a beszámolóit.

„Az igazolványomban négy évvel idősebbnek vagyok feltüntetve, különben nem mehettem volna férjhez.” … és már búg is mély hangja.

„Miért, Pembe néni, hány évesen tetszett férjhez menni?„

„17.”

„Mért hazudsz Anya, 15 voltál!” – ripakodik rá Zeynep, a szomszéd karosszékből.

„Ja, jó, akkor 15.” – Pembe nem akad fenn a részleteken, csak legyint összezsugorodott kezével.

„Eljött hozzánk vendégségbe Mohamed, ő már akkor 25 éves volt, köztisztviselőként dolgozott. Nagyon megtetszettem neki, mindenáron el akart venni feleségül, a szüleim pedig hozzáadtak.”

„De hát nem rendőr volt Mohamed bácsi?”

„De, de csak később lett az. Akkoriban megnyíltak az állami pozíciók a közép-és általános iskolát végzetteknek. Mindenki jelentkezhetett rendőrnek. Továbbképezték őket. Később ő terrorelhárító lett.„

„Mikor kezdett el verni téged?”

Huh. Éles váltás. Már nem én kérdezek.

Pembe elhúzza a szája szélét, fészkelődni kezd. „Az első években nem volt semmi gondunk.„

„Hazudsz, Anya!” – Zeynep megint ráförmed anyjára.

„Ahogy megházasodtak, kezdődött az erőszak.” – láthatólag ez őt jobban dühíti, mint anyját.

„Hát nem emlékszem már, lehet.” – teszi hozzá Pembe, mintha ez is csak egy apró részlet lenne.

„Persze, mert nem akarsz emlékezni…” – Zeynep motyogva füstölög mellettünk.

„Még terhesen is verte, mikor Edával volt várandós.” – meséli a lány anyja emlékeit.

Eda varázszsóra kidugta fejét a szomszéd szobából.

„Elég volt, hagyjátok békén anyát, ne kínozzátok az emlékeivel, cukra van!„

***

Edának igaza van, az anyjának cukra van, magas vérnyomása, egy maréknyi gyógyszert szed be mindennap. 61 éves, de teste olyan megtört, mintha 100 lenne.

Pembe öt lánygyermeket szült. A férje minden kislány születése után megverte, mert „nem volt képes neki fiút szülni„. A legelső gyermek kisfiú lett, de pár naposan meghalt.

Mohamed csalta, káromkodott rá, teljes mértékben megalázta női mivoltában. „Mégis milyen nő vagy te szerencsétlen kurva…” – ordította majd rácsapta Pembére otthonuk ajtaját és rohant a szeretőjéhez. Öt lányát ugyanúgy verte, mint a feleségét. Ők meg csak nézték egymást tehetetlenül.

Apa veri őket. Apa olykor fegyvert szorít a fejükhöz. Apa nem engedi el őket sehová. Apa aljas, senkiházi, jellemtelen. De apa mégiscsak apa.

„Nem szeretem az apámat, de mégsem dobhatom ki az utcára.” – panaszolja Zeynep két számla fizetési határideje között nyűglődve.

„Sokszor sírok esténként, mikor eszembe jut, amiket átéltünk. Ekkor a párnámba harapok, hogy ne hallja meg senki.” – Eda szeme könnybe lábad az étteremben, miközben a lahmacun-ra várunk.

„Apám törte el az orromat, tudtad? Nem csak én nem tudom feldolgozni a gyerekkorunkat, egyikünk sem.” – a mindig nagyszájú Eda üveges szemmel bámul a semmibe. Se nem nagyszájú, se nem erős ő most. Hiába harap a párnájába. Egy kislány, akit nem úgy szeretett az apja, ahogy megérdemelte volna. Mert minden kislány megérdemli, hogy szeresse az apja. Gyöngéden, mint egy virágot. Van még rajta kívül négy másik kislány ugyanabban a családban. És egy asszony, akit nem úgy szeretett a férje, ahogy megérdemelte volna. Mohamed azt állítja, senki se szerette úgy feleségét az életben, mint ő.

Az asszony teste már régen belerokkant Mohamed „szeretetébe”. Feladta. Rohadásnak indult a semmibe, de lelke kiragyog ebből a meghurcolt testből. A kreppapír bőrén, a pólusain keresztül árad a fényesség. Valahonnan belülről. Ennek a nőnek van kedve sétálni velem, teázni, kirándulni, játszani az unokáival. Lassacskán lépegetünk Isztambul macskaköves lejtőin, órákon át járjuk a környéket, olyor megpihenünk egy padon. Végig belekarolok Pembébe. Azt mondja, nem mer egyedül sétálni, leeshet hirtelen a cukra és akkor összeesik. Ezért vagyok én, hogy elkapjam esés közben. Bárcsak mindig lett volna valaki, aki elkapja esés közben.

Ha nem mondott volna igent egy házassági ajánlatra 15 évesen. Ha nem adták volna férjhez kislányukat a szülei. Ha nem akart volna elmenekülni édesanyja és apja vitái elől. Ha Törökországban elfogadottabb lett volna a válás az ő idejében. Ha bátorították volna testvérei, hogy hagyja el ezt a vadbarmot, akkor talán lett volna más út is…

Csak „ha” és „akkor talán” van.

Pembe bármelyik férfinál jobb ezermester volt. Két verés között a szomszédasszonyok mosógépeit javította. Rádiót, mosogatógépet, vízcsapot szerelt.

Pembe összefont ujjakkal ül a nappaliban. Nehéz pilláit fel-le emelgetve elsétál az ablakhoz. Ez inkább elegáns vánszorgás. Felteszi főni a török teát, ráérősen rágyújt egy cigarettára. Tea, dohány. Pont, mint az anyja.

„Pembe néni szereti az életet?„

„Persze! Ha tehetném soha meg nem halnék.„

Nehéz ésszel felfogni, hogy mit talál olyan vonzónak az életben ez a verésektől megtört, összezsugorodott török nő. De szívvel már valamit meg lehet neszelni.

Kovács Dalma – Türkinfo