A Kurd Köztársaság megalakulásának politikai előzményei, fennállásának fontosabb kül- és belpolitikai eseményei – Husain Shorsh

A főtiszt 1878-ban született Mázandarán tartományban.2 A háborút követően részt vett a dandár szovjetbarát parancsnokának leváltásában, s perzsa tisztekből a brit és a szovjet ellenőrzéssel egyaránt szemben álló titkos társaságot szervezett.
Mindeközben Simkónak (Iszmáil Aghay Shukaknak), a Shikak csoport vezetőjének 1920 és 1922 között sikerült ellenőrzése alá vonnia az észak-iráni kurd részeket. Miután függetlenné nyilvánította a területet, Urmiehben (Urmiában) kiáltványt tett közzé, amely a kurd mozgalom követeléseit tartalmazta.
Reza sah 1925. október 31-én kineveztette magát a Pahlavi-dinasztia sahjává és megalapítójává. A fegyveres erők megszilárdításával és a lázongó törzsek elnyomásával az volt a célja, hogy egyben tartsa Perzsiát. Az országot 1935-től Iránnak nevezte, amely a bumi „Áriánám” („az árja nép földje”) kifejezésből ered.
A kurdok Simko vezette nemzeti mozgalma Reza sah katonai puccsát követően sem vesztett erejéből. Minthogy azonban Reza sahot a kurdok mozgalma akadályozta a központosított államhatalom létrehozásában, Simkót álszent módon tárgyalásra hívták, majd 1930. június 21-én megölték.4
1931-ben újabb felkelés tört ki Iráni-Kurdisztán déli részén Dzsafar Szultán vezetésével. Reza sah hatalmas sereget küldött a helyszínre, s a lehető legkegyetlenebb módon torolta meg a megmozdulást. 1924 és 1930 között Hama Rasid szintén katonai akciók sorozatát vezette az iráni hadsereggel szemben. Ezek – a Dzsafar Szultán vezette felkeléshez hasonlóan – a központi hatalom növekvő ereje ellen irányultak. Hama Rasidot végül 1930-ban leverték, ezt követően politikai menedéket kért Iraktól.
A teheráni sahrezsimnek fokozatosan sikerült megerősítenie hatalmát, s a kurd mozgalmak kivételével le tudta verni az Irán területén élő többi elnyomott népet Lurisztánban, Beludzsisztánban, Kazahsztánban, Türkmenisztánban és Azerbajdzsánban. Az iráni sovinizmus a Pahlavi-rezsim hivatalossá nyilvánított politikája lett. A nem perzsa népeknek a legkeményebb nemzeti elnyomással kellett szembenézniük. Annak érdekében, hogy megfosszák ezeket a népeket nemzeti, történelmi és kulturális örökségüktől, tervet dolgoztak ki az iráni nem perzsa népek kulturális javainak megsemmisítésére. A múlt és a jelenkor történelmének meghamisítása, városok és falvak nevének megváltoztatása, számos kurd szokás, például a nemzeti viselet tiltása, egyszóval minden intézkedés azt a célt szolgálta, hogy csak egyetlen nemzetet ismerjenek el Irán területén, mégpedig a perzsa népet.
A kurdok identitástudata azonban olyannyira rendíthetetlen volt, hogy Reza sah kíméletlen asszimilációs politikája – éppúgy, mint Törökországban Mustafa Kemal törekvése – zátonyra futott. Az erőszakos elnyomásra válaszolva felkelések törtek ki Kurdisztán bizonyos területein. 1928-ban a Mangur nemzetség lázadt fel Mahábád környékén a központi kormányzat intézkedései, mindenekelőtt a kurd ruhaviselet megtiltása ellen. A felkelést 1929-ben leverték. Sar Dasht területén egy másik, Amar pasa által vezetett felkelést fojtott el az iráni haderő. 1931 között a Galali nemzetségek Ehsan Núri pasa vezette, az Ararát-mozgalommal szövetségre lépő 1930-as felkelését az iráni és a török állam együttesen verte le egy évvel később.5
Reza sah idején a csendőrök teljhatalmat gyakoroltak a kurd falvakban a lakosság élete és vagyona felett. A kurd ifjúságot katonai szolgálatra kényszerítették. Kurdok ezreit száműzték más-más iráni területre, sokan a hírhedt teheráni Ghasri Ghajar börtönbe kerültek.
Reza sah szemben állt a tradicionális társadalommal, különösen az iszlám vallással és egyházzal. Hogy ideológiai alapot teremtsen hatalmához, visszanyúlt Irán iszlám előtti történelméhez, s egyidejűleg megpróbált erős kulturális kapcsolatot teremteni Európával.6 A perzsák árja eredetéhez való visszatérés lett a hivatalos propaganda alapja Iránban.
(Irán elfoglalása és az Itihádi egyezmény) Az első világháború után Reza sah arra törekedett, hogy Irán a nemzetiszocialista Németországhoz közeledjen. A németek 1928-ban vasúthálózatot építettek ki az ország északi részén, 1930-ban pedig az Iráni Nemzeti Bank német irányítás alá került. Hjalmar Schacht német gazdasági miniszter 1935-ben Iránba látogatott a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése érdekében. A tárgyalások eredményeként a két ország gazdasági szerződést írt alá. 1938-ban Teherán és Berlin között légi, Khorramshahr és Hamburg között pedig közvetlen vízi utat hoztak létre.8
Miután Németország 1941 nyarán támadást intézett a szovjetek ellen, az Egyesült Államokkal és Angliával szövetségben a Szovjetunió közös frontot épített ki a tengelyhatalmak – Németország, Olaszország és Japán – ellen. A tárgyalóasztalnál a szövetségesek Iránról is tárgyaltak. Céljuk az volt, hogy megszüntessék a német befolyást, hogy Iránon keresztül fegyverekkel lássák el a Szovjetuniót, s hogy ellenőrzés alá vonják az iráni és az iraki olajmezőket. A felek megállapodtak abban, hogy 1941. augusztus 25-én északról a Vörös Hadsereg, délről pedig az angol–amerikai haderő fog behatolni Irán területére. A megszállók arra akarták kényszeríteni a sahot – németpárti politikája miatt –, hogy mondjon le, hagyja el az országot, s fiát ültesse a helyére.9 Az iráni kormány viszont azt állította, hogy Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak a német veszély csak ürügyül szolgált. A később nyilvánosságra hozott dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy a németek tervbe vették a Szovjetunió Irán felőli megtámadását, elsősorban azért, hogy elfoglalhassák a kaukázusi gazdag olajmezőket.10
Az iráni haderő északon és nyugaton nagyon gyorsan megadta magát a Vörös Hadseregnek. A szovjetek letartóztatásokkal próbálták „megtisztítani”11 az iráni hadsereget a németpárti elemektől, s megszilárdítani befolyásukat az országban. Az iráni kommunisták és más emigránsok, akik a Giláni Szocialista Köztársaság megsemmisítése után a Szovjetunióba menekültek, visszatértek, hogy újrakezdjék politikai tevékenységüket.12
A szovjetek és a britek bevonulását követően a központi kormány már csak formálisan gyakorolhatta hatalmát. A peremvidékeken, mint Kurdisztán és Azerbajdzsán területén, az iráni hadsereg teljes félreállításával politikai vákuum jött létre, Teheránban és Irán középső részén pedig különböző politikai pártok alakultak, amelyeket később, a harmincas évek végén betiltottak.
Reza sah hadserege nem tanúsított ellenállást a Vörös Hadsereggel, illetve az angol–amerikai haderővel szemben. A sah, nem lévén más lehetősége, úgy döntött, nem harcol a szövetségesek ellen. Első lépésként levelet írt Bolard angol és Molotov szovjet nagykövetnek, az alábbi tartalommal: „Az iráni kormány nem akar harcolni a szövetségesek hadserege ellen, Irán semleges állam akar maradni. Ha valahol incidens történt, az védekezés volt.”
Ezután Reza sah aláírta az Itihádi egyezményt, amelynek kilenc pontja a következőket tartalmazta:
1. A szövetségesek tiszteletben tartják Irán területi egységét és szuverenitását.
2. Irán a szövetségesekkel együtt harcol a németek ellen.
3. A szövetségesek megvédik Iránt a németektől vagy más támadóktól, az iráni hatóságok pedig gondoskodnak a rendről és a közbiztonságról.
4. A szövetségesek az iráni kormány beleegyezésével használhatják Irán légi, vízi és szárazföldi útjait.
5. A szövetségesek a háború lezárását követő hat hónapon belül kötelesek elhagyni Iránt.
6. A szövetségesek nem tanúsíthatnak olyan magatartást, amely veszélyeztetné Irán politikai függetlenségét.
7. A szövetségesek javítják Irán gazdasági helyzetét.
8. A szövetségesek egyformán teljesítik a szerződésben vállaltakat.
9. A kilencedik pontban az egyezmény hatálybalépésének idejét jelölték ki.13

(A kelet-kurdisztáni pártok megalakulása) A második világháború előtt Iráni-Kurdisztán politikailag és kulturálisan sokkal kevésbé volt fejlett, mint Kurdisztánnak az a része, amely oszmán uralom alatt állt. Irakban és Törökországban voltak szervezett kurd politikai pártok, élénk kulturális élet folyt, irodalmi-politikai folyóiratok és könyvek jelentek meg.14 Iráni-Kurdisztán lakossága ezzel szemben a nemzetségszervezet keretei között élt, kicsi, az iparosodásból teljesen kimaradó városokban, s igen alacsony műveltségi szinten. A két világháború közötti felkelések nemzetségi felkelések voltak, helyi célokkal.15 A kulturális és a politikai ugrás csak a második világháború idején következett be, s nagy szerepe volt benne a szovjet csapatok bevonulásának.
Röviddel a háború előtt Mahábádban, az iraki kurd mozgalom befolyásolására, fiatal kurdok kis csoportja pártot hozott létre Kurdisztán Liberálisai néven. A megalapító Aziz Zandi volt. A szovjetek bevonulásakor ez a szervezet még ismeretlen volt a kurd nyilvánosság számára, így az első kurd delegációban, amely a Szovjetunióba utazott, nem is képviselte senki. A szervezetről fennmaradt egyetlen dokumentum egy deklaráció, amelyben üdvözölték a szovjet hadsereg bevonulását Kurdisztánba, s felszólítottak mindenkit a fasizmus elleni harcra Irán területén. Politikai állásfoglalásukban kifejezték ama reményüket, hogy a kurdok a harc nyomán elnyerik majd önrendelkezési jogukat.16
Mahábád környékét sem a nyugati hatalmak, sem a Szovjetunió nem tartotta kézben, emiatt a terület különleges szerepre vállalkozhatott.17 A kurd nemzeti mozgalmak itt igen hosszú múltra tekintenek vissza.
Iraki-Kurdisztánban 1942-ben a Hiwa volt a legerősebb olyan párt, amely a kurdok jogaiért harcolt. Két tagot küldött Iránba azzal a céllal, hogy ott is hasonló kurd pártot hozzanak létre. Mahábádban az iraki küldöttek tizenegy iráni hazafias kurddal találkoztak.18 Az összejövetel eredményeképpen 1942. augusztus 16-án létrehozták a Komala Jianawei Kurd (Egyesülés a Kurdok Feltámadásáért) nevű pártot.19
Az alapító ülésen a szervezet fő céljaként Kurdisztán autonómiáját nevezték meg. A Komala struktúrája, szabályzatai és a titoktartási kötelezettségről szóló rendelkezései addig teljesen ismeretlenek voltak a kurdok számára, és szovjet mintát követtek.20 1943 áprilisában, miután a szervezet kibővült, titkos szavazással központi bizottságot választottak. Valószínűleg összefüggött a Szovjetunió kurdisztáni politikájával, hogy az ország függetlensége helyett csak autonómiát követeltek.21
Irakban az új nemzedék és a baloldaliak csak hosszadalmas konfliktusok után tudták érvényesíteni akaratukat a kurd nemzeti mozgalom régi vezetőivel szemben. Mahábádban viszont az új szervezet rövid időn belül sikereket ért el. Fiatal hallgatók és a középréteg néhány befolyásos tagjának támogatásával22 a Komala a kurdok politikai mozgalmának fő centruma lett Iránban. Befolyásos nemzetségfők csatlakoztak a szervezethez23 abban a hitben, hogy így a fejlődés mellett teszik le a voksukat, s elősegítik a Szovjetunióval való jó viszony megszilárdulását.
Abban az időben, amikor a Komala megkezdte politikai működését, a világ eseményeit a fasizmus elleni harc formálta. Európában, Ázsiában és Afrikában hadiállapot volt. Úgy tetszett, hogy Hitler Németországa, Mussolini Itáliája és a Hirohito által vezetett Japán felülkerekedik a háborúban. A központi hatalmak ellen azonban nemcsak a szövetségesek katonai ereje lépett fel, hanem az elnyomott népek is harcba szálltak: Ázsiában Japán, Afrikában Itália, míg Európában a nemzetiszocialista rendszer ellen. Reza sah diktatúrájának bukása, ahogyan a fasizmus elleni harc is, széles teret adott az Iráni-Kurdisztánban élő kurdok számára céljaik eléréséhez.
A Komala olyan politikai szervezet volt, amely Kurdisztán nemzeti felszabadítását tűzte ki célul, annak megvalósítását, hogy Iráni-Kurdisztánban minden kurd szabadon éljen, s jogait szabadon gyakorolja. A szervezet egyúttal arra keresett választ, hogy a kurdoknak miért nincs hazájuk, s mi vezetett jelenkori politikai, társadalmi és gazdasági helyzetükre.24 A Komalának a hazáról, az emberi civilizációról és a konfliktusok békés megoldásáról vallott alapelveit a saria szabályai alapján fogalmazták meg25 – ez érthető, hiszen az iráni kurd területeken a kurdok többsége muzulmán, így az egyetlen elismert vallás az iszlám.
A Komala megalapítása újabb fejezetet nyitott Iráni-Kurdisztán történelmében. Mindenki, aki belépett a szervezetbe, esküt tett arra, hogy sohasem árulja el a kurd nemzetet, kiáll a kurdok szabadságáért, a Komala belső ügyeit titokban tartja, minden kurd férfit és nőt bátyjának, illetőleg nővérének tekint, s nem csatlakozik semmiféle más szervezethez vagy párthoz a Komala beleegyezése nélkül.26 Részletesen kidolgozott program ugyan nem létezett, mégis az alapvető célok fogalmazódtak meg. Az 1943 áprilisában tartott gyűlés, amelyen körülbelül száz fő vett részt, határozatot hozott egy olyan folyóirat kiadásáról, amely a Komala eszméit terjesztené.27 A Nishtman (Haza) című lap a kurd nemzeti öntudat és az egységes kurd nemzet megerősítésére törekedett. Abdulrahman Zabihi, a Komala egyik megalapítója, valamint két híres kurd költő, Abdulrahman Sherefkendi (Hezsár) és Amini Shek Elislámi (Hemn) is publikált a folyóiratban. A megjelent írások jó része azt tükrözi, hogy a Komala megalapítói és vezetői nem voltak elég tájékozottak a nemzetközi politikai helyzetről és más népek szabadságharcáról. A folyóirat például a brit kormányzatot nemcsak a kurdok barátjaként mutatta be, hanem minden nép szabadságának zászlóvivőjeként. Véleményem szerint azonban a brit uralom nagy részben felelős volt a kurd nemzet elnyomásáért, mindenekelőtt a XX. század első felében, az első világháború idején. Mindamellett a Komalának mint az Irán területén élő kurdok első erős politikai szervezetének sikerült megerősítenie az Iráni-Kurdisztán területén élő kurdok nemzeti öntudatát, megvetnie a lábát Mahábádban és más területeken, s megteremtenie a Kurdisztáni Demokrata Párt megalakulásához szükséges feltételeket.
A második világháború végéhez közeledve, 1944-ben a Komala központi bizottsága gyűlést tartott a kurdok jövőjéről, s az alábbi határozatokat hozta.
1. A háborút követően ki kell kiáltani a kurd köztársaságot.
2. Iráni-Kurdisztán területe nyugaton Irakkal határos, északról az Urmia-tó határolja, keleten Tabriz és Iszfahán, délen pedig Kermánsháh városáig terjed.
3. Államformája köztársaság.
4. Létre kell hozni a hadsereget (milishiat).
5. A Komala feladata Kurdisztán többi részének felszabadítása.28
E pontok megvalósítására azonban a Komala, amely felépítéséből, programjából és tevékenységéből adódóan nacionalista, zárt szervezet volt, képtelennek bizonyult. Nem tudta megnyerni a tömegek támogatását, így néhány száz tagból álló földalatti szervezet maradt. Iráni-Kurdisztánban a politikai helyzet változása folytán a Komala már nem bizonyult elegendőnek. Egy olyan kurd mozgalom kibontakozásához, amely szoros kapcsolatban áll az iráni tömegmozgalmak még sohasem tapasztalt fejlődésével, demokratikus és nyitott szervezetre volt szükség, világos, a tömegek számára kidolgozott politikai programmal. 1943 és 1945 között, amikor a Komala folyóiratban közölte politikai nézeteit, világossá vált, hogy nem testesítette meg azt a szervezetet, amely az Iráni-Kurdisztán területén élő tömegek folyamatosan szélesedő mozgalmát vezetni tudta volna. Képtelen volt arra, hogy összekapcsolja a kurdok küzdelmét az iráni népek mozgalmaival, s hogy az ország valós adottságait figyelembe véve megfogalmazza programját és céljait.
A demokratikus mozgalmak kibontakozása Irán területén előkészítette az utat egy olyan vezető politikai párt számára, amely a kurd nép történelmében az első alkalommal vállalkozott arra, hogy megvalósítsa az évszázadokon át táplált reményeket. Egy ilyen pártnak a létrehozása történelmi szükségszerűség volt, megalakulásának feltételei pedig már adva voltak.

A tanulmány folytatása

2012-01-25