Azon az éjszakán összesűrűsödött a vér az ereimben

Manapság gyakran eltöprengek azon, milyen kis apróságokon múlik az, hogyan alakul az ember élete, és hogy mennyi az esélye egyes események megtörténtének. Decemberben még álmodni sem mertem volna arról, hogy több mint egy hónapot fogok kint tölteni Isztambulban a nyár folyamán, mégpedig az újdonsült török barátom társaságában. Azt pedig sosem gondoltam volna, hogy megélek egy puccsot egy idegen országban, és harci repülők hangjára riadok fel egy nyári hajnalon.

Barátommal, Mesuttal januárban ismerkedtem meg az interneten, azóta kétszer voltam kint nála Isztambulban. Tavasszal csak pár napot töltöttem kint –  igazi turistaként. J Annyi látványosságot mutatott meg a párom, amennyi csak belefért az időnkbe, majd élményekkel telve jöttem haza Budapestre.

A nyári látogatásom már teljesen más volt, mint a korábbi. Elkezdtem „érezni” magam körül a várost, a török kultúrát, volt időm elmélyülni mindebben. Megismerkedtem Beşiktaş macskaköves utcáival, kis kávézóival. Két-három hét után már otthonosan jártam a környéken, ismertem a közeli utcákat, a pékséget, ahol reggelenként friss simitet vásároltunk, a szupermarketet és az utca tyúkját(!) is.

Az első dolog, ami nagyon megijesztette az itthoni hozzátartozóimat és a barátaimat, az Atatürk repülőtéren történt robbantás volt. Nagyon sok barátom érdeklődött felőlem. (Azt hiszem, akkor igazán éreztem, ki is az, aki aggódik értem és akinek fontos vagyok.)

Majd jött a puccs. Azt hiszem, hálás lehetek, amiért épségben, nagyobb trauma és bármiféle sérülés nélkül megúsztuk azt az estét.

Mesut három egyetemi barátjával a frissen megszerzett diplomájuk megünneplését tervezte péntek délután. Arra gondoltam, ez amolyan pasis este lesz sörözéssel, nagy beszélgetésekkel, így vonakodva mondtam igent, amikor Mesut arról győzködött, tartsak velük én is.

Mi Ortaköyben laktunk (igen közel a hídhoz), a találka viszont Kadıköyben volt, így átkompoztunk. Lassan beesteledett iszogatás, beszélgetés közben. Végül úgy döntöttünk, kiülünk a parti sziklákra. 10 körül járt az idő. Akkor még az ég is sötétkék volt és csendes.

Fél 11 körül azt vettem észre, hogy egyre többet telefonálnak a srácok. Mindannyian átváltottak török nyelvre (korábban angolul folyt a beszélgetés miattam), és amikor arról kérdeztem Mesutot, mi történt, valami olyasmit mondott csak, hogy talán egy repülővel fognak a hídba hajtani. Lehetetlennek tűnt ez a kijelentés, hiszen minden olyan nyugodt volt körülöttünk.

Perceken belül megtudtuk: lezárták a hidakat. Félbeszakítottuk a beszélgetést, és gyors léptekkel indultunk el a kadıköyi kompállomás felé. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy kérdezősködjek. Amint az állomáshoz értünk, kiderült, hogy már csak Üsküdarból indul komp az európai oldalra. A barátok elköszöntek és hazasiettek. Mivel már nem volt lehetőségünk visszajutni Ortaköybe, az tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak, ha az Ataşehirben lakó szülőknél töltjük az éjszakát.

Az út szélén álltunk a sötétben, az előttünk elhúzó taxik mind tömve voltak. Tíz percet kellett várni, mígnem jött egy nagyobb férőhelyes, amelybe aztán többedmagunkkal bezsúfolódtunk. Addig viszont csak az aggodalom maradt. Mesut a folyamatosan frissülő híreket böngészte a telefonján, míg én a következő kifejezést emésztgettem magamban: „coup attempt”. Próbáltam visszaemlékezni a történelemórákra és definiálni a „puccsot”. Olyan hihetetlen volt felfogni, hogy a kellős közepén vagyok mindennek, és nem éreztem az „itt és most”-ot.

A taxi leghátsó ülésein ültünk. Mellettem egy nő préselődött az ablakhoz. Próbáltam minél több helyet hagyni neki is, de rá kellett jönnöm, hogy ez bizony sajnos az a helyzet, amikor az ember jobb, ha elfogadja: nincs olyan, hogy intim szféra. Az előttem ülő férfi egy aktuális helyzetről készült videót mutogatott a mellette lévőnek. Mesut a jobbomon ült. Éreztem rajta, hogy ideges, és magam is csak arra vágytam, hogy megöleljük egymást, és azt mondja, minden rendben van. De csak zötykölődtünk egymás mellett. Később megosztotta velem a mobilinternetét, hogy üzenhessek az otthoniaknak: biztonságban leszünk hamarosan, ne aggódjanak.

Az utcák tömve voltak autókkal, hatalmas sorok álltak mindenhol. A taxi egy egyirányú utcába fordult be – rossz irányból –, ezért dugót okozott. Hangos szóváltás következett a sofőrök között. Páran (a helyzetet megelégelve) kiszálltak a kocsiból. Végül Mesut navigált, és tíz(!) perc múlva újra egyenesben voltunk.

A taxi néha megállt; emberek ugrottak ki és be. Az utcákon sietős léptekkel haladtak az emberek, a bankautomatáknál sorok álltak. Az éttermekben alig voltak, de akik még ott tartózkodtak, az élő tévéadást nézték. Láttunk egy zöldségest is, amely furcsa módon tele volt emberekkel. Végül nekünk is ki kellett szállni a taxiból, mert nem ment már tovább.

Kint voltunk az utcán, fél egy körül lehetett. Kissé olyan volt, mintha egy idegen álmában sétálnék, én, a budapesti lány.

Átvágtunk a házak között, és végül elcsíptünk egy zsúfolt minibuszt, amely szerencsére a nekünk megfelelő irányba tartott. Húsz perc múlva egy piros lámpánál kiugrottunk. Egy nagy út volt mellettünk, rajta rengeteg autó zúgott el, mind őrülten dudálva. Folyamatos volt a hangzavar. Percekkel később már a szülői lakás ajtaján kopogtattunk.

Már csak az anyuka volt ébren. Mosolyogva üdvözölt, és akkor azt éreztük, hogy végre biztonságban vagyunk. A tévés híradásokat kezdtük nézni. Percről percre egyre ijedtebb lettem, mindeközben ólmos fáradtság telepedett rám. Még mindig csak arra a megnyugtató ölelésre vágytam, de ugye ez Törökország, ahol kissé mások a „szabályok” (úgyhogy semmi ilyesmi a szülők előtt). Így csak ültem a kanapén, szorítottam magamhoz a párnát (jobb híján), és hallgattam Mesutot és az anyukáját, amint szóváltásba keverednek a puccsal kapcsolatban. Nőtt bennem a feszültség, és már csak aludni szerettem volna.

A híradásokban mutatták az embertömegeket az utcákon, tereken. Mindannyian a puccs ellen tiltakoztak. A netes híradásokban álhírek jelentek meg. Valahol lövéseket hallottak, máshol robbantásról írtak és áldozatokról. A hídon majd az utcákon tankok voltak, a nép a szobrokra mászott, és a jelenlegi kormányt éljenezte.

Hirtelen lövéseket hallottam dördülni az utcán, és úgy éreztem, összesűrűsödik a vér az ereimben. Talán ez volt az első alkalom, hogy fegyver hangját hallottam. Az autók dudálásának hangja mintegy háttérzajként folyton jelen volt.

Fél 3 körül aludni mentünk. Külön szoba, én kaptam a hangszigeteltebbet. Fájt, hogy külön kell aludnunk pont ebben a helyzetben, de tudtam, hogy tiszteletben kell tartanom az ottani szokásokat.

Egy hosszú ölelés, egy „ideges” sírás (az én részemről) és egy puszi után lekapcsolta Mesut a villanyt és kiment, becsukva maga mögött az ajtót. Néztem a tetőablakon beszüremlő fényt, és nem tudtam elhinni, hogy Törökországban vagyok, és mindez velem történik meg.

Hirtelen nagyon erős, robbanásszerű hang hallatszott. Megremegtem és a gyomrom belsejében éreztem a robbanást. Borzalmas volt és iszonyatosan váratlan. Felültem, zokogtam, majd az ajtó felé indultam. Mesut benyitott, megöleltük egymást, majd végül egy „családi” ölelkezés lett belőle, az anyukájával együtt. Mindannyian nagyon rémültek voltunk, hiszen fogalmunk sem volt arról, mi történt és hogy fog-e ismétlődni. A hírekben nem volt szó robbantásról.

Kinyitottuk az ablakot; repülők hangja hallatszott. Hirtelen valami egyre erősödő hang töltötte be a szobát újra, és mi rémülten futottunk össze, megint megölelve egymást. (Ilyenkor hatalmas ereje van az ölelésnek!) Azt hittük, bombát fognak ledobni, de szerencsére nem ez történt. Ahogy Mesut a hírek között keresgélt, azt olvasta, hogy a gépek hangsebesség fölé gyorsítása hangrobbanást idézett elő. Kissé megnyugodtunk, de továbbra is néztük a híreket a tévében – most már egymás kezét fogva.

Embertömegek még mindig az utcán, tankok, elfogott katonák rendőrökkel, az elnök érkezése.
Nagyon féltem az újabb hangrobbanás élményétől, de végül a fáradtság győzött. Aludni mentem.

Másnap felkelve mindent lejegyeztem a naplómba, hogy hitelesek és frissek lehessenek az érzések, amelyeket papírra vetek. Reggeli után úgy döntött Mesut, hogy biztonságosabb, ha még nem megyünk haza, sőt, úgy igazán messzire sem merészkedünk. A délelőtt folyamán meglátogattuk a közelben lakó unokatestvérét, este pedig visszamentünk a családhoz. Nagyon hiányzott már, hogy kettesben legyünk, hogy mindent megbeszélhessünk. (Egész idő alatt alig beszéltünk angolul, csak a törököt hallgattam.) Hihetetlenül vágytam arra is, hogy végre ruhát cserélhessek (bizony, végig ugyanabban a ruhában voltunk, hiszen nem volt más; a fürdés pedig nem elég), és a megszokott környezet vegyen körül. Az estét még ott töltöttük, majd kora reggel elhagytuk a lakást, és buszra, majd kompra szálltunk.

Ortaköy utcáin csend volt, a boltok és kávézók többségét zárva találtuk. Vizet vettünk a megszokott sarki boltban. Másnap az ajtó üvegére egy – a közelben lakó – fiatal férfi képét ragasztották ki, aki a puccs során életét vesztette a hídnál.

Hazaérve egy nagy tisztálkodás és ruhacsere után végre úgy éreztük, valamelyest helyére kerültek a dolgok. Persze nagyon is ott volt a levegőben a „mi lesz holnap” kérdése, de boldogok voltunk, amiért épségben ülhettünk le a piros kanapéra, és foghattuk meg egymás kezét.

Köszönettel tartozom a barátomnak azért, amiért annyira kérlelt, hogy tartsak velük. El sem szeretném képzelni, milyen érzés lett volna mindezt külön átélni.

Ott és akkor, a puccs közepette pedig azt éreztem, hogy noha rengeteg gond és baj történik itthon és Európa-szerte mindenhol, de örülnünk kell annak, hogy nekünk még kijut egy kis biztonság, szabadság, és körülvehetjük magunkat azokkal a barátokkal, családtagokkal, akiket szeretünk.

Für Johanna