Károly Laura: „Antalyában élünk, annyira európaiasan, amennyire csak lehet”

Egy ízben Laurával beszélgettünk, amikor ez a mondat hagyta el a száját: „Antalyában élünk, annyira európaiasan, amennyire csak lehet”. A kijelentés azonnal szöget ütött a fejemben, kíváncsi voltam, vajon Lauráék esetében mit jelent az pontosan, hogy európaiasan élni? Milyen lépcsőfokok vezettek oda, hogy a sok-sok csiszolódás nyomán egy európai életvitelre rendezkedjenek be? Élettérként kell hozzá egy nagyváros? Vagy partnerként egy nyugat-törökországi férfi? Laura gondolatai következnek:

„6 év törökországi tartózkodásom során volt szerencsém megismerkedni a török kultúra minden szegmensével, vannak benne szimpatikus és kevésbé elfogadható dolgok is. Ez fordítva is igaz: a férjem számára is voltak furcsaságok a magyar kultúrában.

„Számomra az európaiasan élni azt jelenti, hogy élni és élni hagyni. Ezt itt Törökországban elég nehéz betartani, a legtöbben kötelességüknek érzik, hogy beleszóljanak mások életébe, és próbálják a más kultúrából érkezőket a saját meggyőződésük irányába tolni.”

A vallás szempontjából

Nálunk az első időkben állandó kérdés volt az, hogy miért nem akarok muszlim lenni. Persze nem erőltettek semmit, csak kérdezgették. Eleinte az volt a válaszom, ha X éven keresztül más szellemben neveltek, egy csettintésre nem fogok megváltozni, nem fogok máshoz imádkozni, nem tudom elhagyni a saját Istenemet. Nagyban bólogattak, majd fel is tettem az i-re a pontot azzal a visszakérdéssel, hogy ők miért nem szeretnének keresztények lenni…

A török család szempontjából

Ehhez azért az is kell, hogy a család nyitott legyen és elfogadó. Pedig a férjem és családja keletről származik és vallásos, viszont nagyon érdeklődőek: „rendben, te más kultúrából jössz és a vallásod is más, akkor mesélj, hogy milyen nálatok”. Pedig felfoghatták volna úgy is, hogy Úristen, itt egy yabancı (külföldi – a szerk.), aki szabad szellemű, nagyszájú, megmondja a véleményét, dolgozik, együtt él a jövendőbelijével, és esze ágában sincs rögtön házasságot kötni. Sok muszlim család számára ez maga lenne a pokol!

Természetesen a mai napig megvívjuk a kis vitáinkat, a különböző kultúra, más neveltetés, más nézőpont mindig is sarkalatos pont lesz a kapcsolatunkban. De tudni kell elfogadni a másik véleményét, mert az nem biztos, hogy rossz, csak másképp látjuk ugyanazt. Próbálunk kompromisszumokat kötni, ami elengedhetetlen.

A hozott szokások szempontjából

Én sok esetben ragaszkodom a magyar és már megszokott dolgokhoz. Nálunk a hűtőben mindig van bacon, kolbász, sonka, disznósajt és persze pálinka. A férjem nem eszik disznóhúst, de tiszteli és elfogadja, hogy én imádom, és nekem hiányzik. Persze a pálinkát ő sem veti meg. De ha valamilyen vallásos családtagja érkezik látogatóba, akkor azért megkér, hogy dugjam el valahova az üveget. Ő nem ül le egy jó pálinkát inni az apukájával, mert nem illik. Az én családomban nincsen ilyen illik, nem illik dolog, ha pálinkáról van szó, már ittunk velük együtt egy kupicával.

„Ez az egész hosszú folyamat. Ha a férjemet megkérdezném, akkor azt mondaná, hogy törökösen élünk. Pedig szerintem nem. Évek alatt így alakultak ki a dolgok. Valami könnyebben ment, valami nehezebben. De nem beszéltük meg előre, hogy márpedig mi ezt így fogjuk csinálni. Ami az egyikünknek fontos volt, ott a másik engedett, és fordítva.”

A házasságkötés szempontjából

Amikor 5 év után eldöntöttük, hogy összeházasodunk, jött a nagy kérdés, hogy milyen lagzi lesz, hol és hogyan. Mindenkinek eleget akartunk tenni, ezért két lagzit csaptunk. Egyet Antalyában, ami úgy történt, ahogy én szerettem volna: a szüleimmel, a magyar barátaimmal, magyar zenével, pálinkával és trikolorral a derekamon. A keleti lagzit pedig az ő hagyományaik szerint ültük meg: kına geçesi, azaz hennázás, állatvágás, halay tánc kifulladásig. Így megvolt, amire vágytunk, és megfeleltünk a családjaink elvárásainak is.

Keleti ott-tartózkodásom során a nőrokonok mindenképpen rá akartak beszélni, hogy válasszak egy szép török nevet magamnak, mert arra ez a szokás. Csalódást kellett okoznom: amilyen néven megszülettem, úgy is fogok meghalni. Ennyi év után nem fogok Fatma vagy bármi más névre hallgatni, egészen egyszerűen az agyam tiltakozik ellene. Ilyen csökönyös vagyok, és nehezen értem meg, ha valaki a vallása mellett a nevét is lecseréli. Persze ez mindenkinek a saját meggyőződése és szíve joga, lehet, hogy néhányan azért váltanak, hogy a család jobban elfogadja és hamarabb befogadja őket. Nekem az a véleményem erről, hogy fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok, és azért szeressenek és tiszteljenek, aki vagyok, nem pedig azért, akivé változtatni akarnak.

Az ünnepek szempontjából

Ha ünnepekről van szó, mi ünnepeljük a karácsonyt és a Ramadant is. Nekem ez fontos, és ha egyszer gyerkőcünk lesz, mindenképpen úgy akarom nevelni, hogy ismerje mindkét kultúrát. Én karácsonykor mindig Magyarországon vagyok a családommal, de még újév előtt vissza szoktam jönni Antalyába. Leírhatatlan érzés, amikor a férjem már a feldíszített karácsonyfával vár! Égők bekapcsolva, fa alatt az ajándékok úgy, ahogy kell.

Az egyéni kompromisszumok szempontjából

Persze néhány esetben részemről is változtatásokat kívánt a kapcsolatunk, ilyen volt a kirívó, kivágott ruhák mellőzése. A férjem szereti, ha hamarabb hazaérek, mint ő, bárhol is vagyok, keresztbe tett lábbal ne üljek idősebbek körében és legyen meleg étel az asztalon. Az éjszakai bulikat, kimaradozásokat nem kultiválja. Néha előjön a szeparációs probléma, ha megy valahova és csak férfiak vannak, akkor engem nem visz magával. Persze erre megvan a jó magyarázat, de ettől még mindig falra mászok. Idegrohamot kap, ha nem veszem fel a telefont és ilyenkor addig hív, amíg nem válaszolok. Így lehet 77 nem fogadott hívást és egy nagy veszekedést produkálni.

A háziállatok szempontjából

Itt a vallásos családok nem tartanak állatot lakásban, mert tisztátalan, és nagy megdöbbenésemre sok török fél az állatoktól. Nálunk már 3 éve családtagnak számít egy utcáról befogadott cica. A félelemre visszatérve egy gondolat erejéig, a múltkor vizet rendeltünk, és azt felhozzák az ajtóig. Egy fiatal fiú volt a szállító, és amikor kinyitottam az ajtót, a macska odaszaladt. A fiú úgy megijedt tőle, hogy a szomszéd ajtajáig ugrott, a visszajárót csak kikapta a kezemből, és elfutott.

Tényleg európai életmód?

Bennem is csak akkor fogalmazódott meg a kérdésre a válasz, amikor Kelet-Törökországba utaztunk az esküvőnk miatt. Láttam, hogyan él ott a család, és azt a mi életünk mellé tettem: ketten vagyunk és a macska, nincs más rokon, testvér vagy nagybácsi.

Én nem szívesen lakom együtt senki mással, és nem ülök össze a család nőtagjaival. Bár ők sem erőltetik, mert tudják, hogy dolgozom. Ha mégis meglátogatnak, igyák csak a kotyogós kávét a tea helyett. Nálunk nincs az „estig itt ülök és vendégeskedem” vagy a „csak úgy betoppanok bejelentkezés nélkül”. Szóval tiszteletben tartják, hogy más vagyok.

Hogyan lehet elérni?

Van benne rengeteg munka, energia és hiszti is, ezért mondtam a legelején, hogy mindenkinek a saját dolga, mit enged be és mit enged meg a kapcsolatában.

Sok a negatív példa. Szerintem egy lánynak nem kell feladnia önmagát. Mert az a fiú azért szeretett bele, aki a megismerkedésükkor volt. Mit ér az egész, ha utána az az elvárás, hogy megváltozzon? Ha engem valami negatív kritika ér a férjem részéről, mert ilyen is van, mindig ezt hozom fel neki, hogy anno ezért a dolgokért szeretett belém. Ne várja, hogy más legyek, mert a személyiségem nem fog változni.

Amikor megismerkedtünk, azt mondta, hogy nem akar se török, se kurd nőt. Akkor még nem tudta, mivel jár az európai nő. Sokszor tapasztaltam, hogy nem tudja kezelni és hova tenni a dolgokat. Itt, amikor egy nő már nem mer visszaszólni, mert a férje szeme villámokat szór, én csak mondom és mondom a magamét, és IGEN, eljuthatok arra a pontra én is, mikor az én szemem kezd villámokat szórni…”

Szerintetek mit jelent, európaiasan élni?