Elveszett lelkek a török-görög határzáron: csempészek, kurvák, lágerek

2016. máj 20.

Napi ötszáz menekült visszafogadását és a menekültáradat megállítását ígérték márciusban a török hatóságok, amikor megszületett az Európai Unió és Törökország közötti menekültügyi megállapodás. A tavaly óta tartó válság enyhítéséért és a térség biztonságpolitikai erősítéséért cserébe legalább három milliárd eurós támogatást és vízummentességet várnak a törökök. Két hónappal a megállapodás érvénybe lépése és az első kitoloncolások után úgy tűnik: a menekültáradat csökkent, de korántsem állt le. Aki nagyon akar, és elég pénze van hozzá, most is át tud jutni a török-görög határon. Tavaly több, mint egymillió ember érkezett Európába illegálisan, az ENSZ menekültügyi hivatala szerint ebből 800 ezer Törökország felől jött. Helyszíni riport Törökországból és Leszboszról.

Márciusban úgy tűnt, a török hatóságok rendkívüli erőfeszítéseire van szükség ahhoz, hogy a tavalyihoz hasonló léptékű embertömeget meg lehessen állítani. Az első, április eleji kitoloncolások körülményei arra utaltak: az uniós és a török hatóságok egyaránt elszántak a szigorításra. Az első menekülteket szállító hajók április első napjaiban indultak útnak Leszboszról, illetve Chiosról: 200, többségében pakisztáni és afgán deportált érkezett.

A görög hatóságok ekkor úgy nyilatkoztak: az érintettek közül senki nem kért menedékjogot Görögországban, és mindenki önként vállalta a törökországi visszatérést. Az érkezők között két szíriai állampolgár volt, akik – szintén a görögök szerint – maguk kérték a visszautaztatásukat.

Bár a hivatalos verzió szerint nem történt hatósági kényszerintézkedés, a török partokra érkező hajókat szigorú intézkedések közepette várták. Dikiliben, a török kikötővárosban, lezárták a tengerpartot, a fotósokat-újságírókat nem engedték közel a beérkező hajókhoz, a partra szálló menekülteket ponyvával takarták el, hogy ne lehessen közelről fényképezni őket.

Ahhoz, hogy tartani lehessen a „deportációs ütemtervet”, Dikiliben külön fogadóállomást, befogadó központot építettek volna fel a török hatóságok. A helyi lakosság azonban tiltakozott: attól tartottak az üdülőövezet lakói, hogy végleg elpártolnak a turisták a térségtől, ha városukról elterjed, hogy ide érkeznek, itt tartózkodnak a kitoloncoltak.

Az április elején deportáltak azonban nem maradtak sokáig: nagyon gyorsan tovább szállították az érkezőket a bolgár-török határ mentén található Kirklarelibe. Ennek a kisvárosnak a közelében évtizedek óta működik menekültközpont. 1989-ben a Bulgáriából érkező törököket fogadták itt, 1992 után, a délszláv háború évei alatt, itt szállásolták el az ide érkező bosnyákokat.
Efkan Ala török belügyminiszter április elején azt nyilatkozta, Kirklareliben és Törökország további 16 központjában fogják addig ellátni az érintetteket, amíg fel nem veszik a kapcsolatot származási helyükkel, és haza nem küldik őket. A megnevezett központokban körülbelül tízezer férőhely van – hacsak nem fektet be a török kormány új fogadóhelyek kialakításába és az ellátó rendszerek fejlesztésébe, akkor körülbelül ennyi ember ellátása megoldott a következő hónapokban.

Egyelőre azonban nem tűnik úgy, hogy Törökország valóban a menekülthullám visszafordítására, a menekültek tömeges befogadására készülne. Nem csak azért, mert távozik az uniós megegyezés egyik fontos támogatója, Ahmet Davutoglu miniszterelnök. És nem csak azért, mert Recep Tayyip Erdogan államfő elzárkózik az Unió által kifogásolt török terrorizmusellenes törvény megváltoztatásától. Ez ugyanis sokkal inkább szolgálja Erdogan belpolitikai érdekeit és az ellenzékkel való leszámolást, mintsem a menekültútvonal biztonságosabbá tételét.

A helyszínen tapasztalható jelek szerint a helyi és kormányzati hatóságok egyaránt abban érdekeltek, hogy a menekültbomba élesítve maradjon, és bármikor újra elindulhasson a tavalyihoz hasonló hullám. A legális, féllegális és illegális táborokban pang a tömeg, az embercsempész-hálózatok gyakorlatilag a hatóságok szeme előtt működnek vagy épp „alvó” hálózatokként pihennek. De minden adott ahhoz, hogy a tavalyi év krízise felerősödjön: van ki, van kivel és mivel határt sértsen. Van is miért: a menekültútvonal akut problémái, a fogyatkozó források, a rossz szociális körülmények, a bűnszövetkezetek működése kiszolgáltatottá és kétségbe esetté teszi az embereket.

Ezt az állandó készültséget és feszültséget jól szemlélteti Izmir, az a három és fél milliós nagyváros, ahol az Európába igyekvők zöme előkészítette a tengeri átkelést. Itt az elmúlt években hat olyan regisztrációs központ működött, ahol a menekültek ideiglenes tartózkodási engedélyt kérhettek. Ez az engedély volt például a feltétele annak, hogy a Törökországban tartózkodók egészségügyi ellátásban részesüljenek. Ezeken a gyűjtőpontokon ujjlenyomatot vettek a jelentkezőktől, fotó készült róluk és regisztrálták tartózkodási helyüket.
Az idén azonban a hat központból négyet felszámoltak, és az Uniós megállapodás után, április közepén még egy bezárta kapuit. A még működő utolsó irodában hosszú sorok várakoznak, órákig-napokig kell várni, amíg az ügyintéző sorra veszi a jelentkezőket. A kisgyerekes szülők kivárnak, számukra fontos, hogy a gyerek iskolába járhasson, szükség esetén orvoshoz jusson. Nagyon sokan feladják a regisztrációt. Most sokkal kevésbé lehet tudni, hányan várakoznak Európa kapujában, mint tavaly ilyenkor.

A menekültek által lakott izmiri Basmane negyed utcáin vibrál a feszültség. A rendkívül jó infrastruktúrának, látványos befektetéseknek örvendő város szívében baljós, fekete lyuk ez a negyed. Itt még állnak a régi város „kis házai” (amelyeket más kerületekben, a hatvanas évek nagy iparosításának és betelepítésének évtizedeiben lebontottak, emeletes tömbházakra cseréltek), a düledező, rég lakatlanná vált otthonokon ott vannak az új, illegális beköltözők, hatóságok elől bujkálók nyomai.

A hulladékfával, rongyokkal, kartonnal toldott-foldott falak mögött csend van, embert alig látni, de a legváratlanabb helyen – tetőtéri ablakban, omló falak réseiben – fel-felbukkan egy egy száradó gyerekruha, előkúszik a frissen fővő étel szaga. Valakik, valahogy, valamiért most itt, rejtve élnek.