Sait Faik Abasıyanık: A „Szteljanosz Hriszopulosz” hajó

A tél a lodosszal érkezett a sziget partjaira. A sziget lodosz felőli oldalán, ahol az öreg gyümölcsfák és a fenyők találkoztak, nem állt egyetlen ház sem. Hatalmas, vad sziklák, különös madarak és mély szakadékok voltak arra. Amikor a lodosz végigsöpört a Kalpazanlar-sziklák fölött, a sziget pojráz fújta oldalán elcsöndesedett az élet. Véget ért a nyaralók népvándorlása, fölszedték a fürdőket; magukba roskadva, élettelenül álltak a villák. Az evezős csónakokat partra vonták. Íme, ez volt a halászat időszaka. A testes halászbárkák a parti vizeket járták, mert a sziget körül csak úgy nyüzsögtek a makrák és makrélák. A nagy csónakok szünet nélkül szállították a városba a halat, s a szigetre némi pénzt, egy-két zsák lisztet, néhány kiló húst hoztak. Abban az évben amilyen kemény volt a tél, olyan kevés volt a hal. A kemény tél és a kevés hal még a gyóntatópapot is elgondolkodtatta. Szteljanosz reggel óta a pulykatollas horoggal bajlódott. Toldozott-foldozott hálói teljesen tönkrementek, a nyáron készített horgok leszakadtak, a bárkáról lekopott a festék.

A házban minden a feje tetején állt. Ebben az évben alig volt hal, s az idei nyaralók sem költöttek olyan nagyvonalúan, mint a korábbiak, ráadásul a halat is mástól vették, úgyhogy semmi haszna nem volt belőlük. Trifon a tél beálltával megbetegedett. A faluban drága volt az orvosság, a városba bemenni pedig külön gond. Igaz, Trifon nem járt el az iskolába. Csakhogy Szteljanosz egymaga dolgozott. A könyvek, füzetek is sokba kerültek. Szteljanosz halászni készült. Eligazította a pulykatollakat a horgon, kijavítgatta az elvékonyodott és szakadt szálakat, a rozsdás kampókat kicserélte. De jó volna, ha sok halat fogna, és vehetne másnap egy kis petróleumot meg cukrot, Trifonnak nadrágot, magának meg egy gyapjúmellényt és egy ellenzős sapkát. Egy kicsit rendbe szedhetné a házat is, s apró ajándékokat hozna Trifonnak. Venne egy tengerészetről szóló könyvet, és ha találna, egy jó nagy hajós képet is, hogy kiszögezze a kis szobában, ahol Trifon alszik. Szteljanosz este ment ki halászni. Kiszámíthatatlan, mikor ér haza.

Trifon, míg a nagyapját várta, elaludt. És álmot látott: Egy hajó állt a szikla előtt. Ő maga a hajón volt vagy a sziklán? Hatalmas hullám közeledett, amely bármely pillanatban képes lett volna a hajót a sziklához vágni. Aztán hogy történt, hogy nem, jött a hullám és a hajó oldalához csapódott. Bár a hajó és a szikla közötti néhány ölnyi távolság egyre fogyni látszott, nem csökkent mégsem, de nem is növekedett. Miközben Trifon álmodott, belépett Szteljanosz. A szél végigsöpört a szobán. Néhány fénykép leesett a helyéről. Röpködtek a csipkék. – Aludtál, Trifon? – Elaludtam. Van hal, nagyapó? – Nincs. Mintha üres volna a tenger… – Vajon miért? – Biztos valami szörny ütötte föl a fejét. Különben hogyne volna hal ilyenkor?! – Nagyapó… láttál te már szörnyet? Ha Szteljanosz önmagát kérdezte, hogy látott-e már tengeri szörnyet, maga is gondolkodott a válaszon, de amikor mások kérdezték, akkor ki se fogyott a szörnyhistóriákból, amelyek arról szóltak, hogy sokszor látott éjjeli órákon a tenger sötét, foszforeszkáló mélyéből hatalmas állatokat felbukkanni. Az elbeszélések és a tények végül egymásba keveredtek, s a képzeletében, illetve az emlékeiben élő lényekről úgy beszélt, mintha azok a tengerben élnének. De hát van-e kiismerhetetlenebb dolog a tengernél? Ki tudja, milyen szép, milyen jóízű halak s mily gonosz ragadozó szörnyek élnek a horgok és hálók nem járta mélyben? – Láttam, Trifon. Egy télen, makrélára mentünk. Arrafelé, ahol halat reméltünk, él egy gyapothal nevezetű szörny. Ennek a halnak – úgy mondják – az ivadékai is 20-25 kilósak. Állítólag ezeket a kicsinyeket a szülők veszély esetén lenyelik, veszély elmúltával pedig kieresztik a szájukon. Gondold csak el, Trifon, mekkora hal lehet! Azon az estén Rüsztem őrmester kapta el a gyapothalat. Mi az összes csónakkal körbefogtuk. Hófehér lény volt, valóban olyan fehér, mint a gyapot. De a száját, azt látni kellett! Akkora volt, mint egy kapu. Foga egy se. Rüsztem őrmester a hasába vágta a kését. Négy eleven ivadékot találtunk benne. Ha csak egyetlen kicsinyét elkapják ennek az állatnak, felbolydul az egész tenger, és mind az összes gyapothal támadásra indul. Felborogatják a csónakokat. Azon az éjjelen sikerült elmenekülnünk, mielőtt ez bekövetkezett volna. Aztán egy este…

A történetek egymást követték. Trifon homályos félelmek között aludt el. Bármilyen hosszú legyen is a tél, bármilyen kevés is lett légyen a hal, a végén a nincstelenségből csak fölemeli fejét a nyár, hogy eljöjjön azokhoz, akik őt várták. A nyaralóknak kiadott, két szobából álló, agyagsárgára vakolt kis ház alsó helyiségében, ahová a földszintről három lépcsőn lehetett lejutni, a ház gazdája, Szteljanosz Hriszopulosz hálót szőtt. A kis szoba mennyezete nem volt túl alacsony, a benti sötétség mégis főhajtásra késztette az embert. A templomok előtt, tengerpartokon, hálók között és csónakokban készült elsárgult fotográfiák is csak alig derengtek a félhomályban. Aki így nézte a fényképeket, s látta a nagyobbik Hriszopulosz lányt, akárcsak egy királynőt, evezni egy csónakban s gyöngyfogaival nevetni a kis Trifont, az megkedvelte ezt a minden rútat eltakaró derengést.

A Hriszopulosz család – halottaival és két élő tagjával szép család volt. Az asztalterítőt finom csipke díszítette, amely csakis fiatal készítője szeme világa árán válhatott ilyen műremekké, a terítőn pedig egy megkopott piros festésű miniatűr rakisüveg, mellette egy hajó, melyet Trifon annak idején napokig tartó munkával készített, a hajó mellett pedig Szteljanosz kisebb lányának, Trifon anyjának teljes alakos képe állt. Négy év telt el azóta, hogy Jovanna meghalt. Trifon most tizenkét éves. A nyolcéves Trifon képe az asztalon álló hajóval és a halászhálókkal együtt abban az esztendőben, anyja halálának évében készült. A képet olyan helyre rakták, ahol egy tízéves gyerek nem tudja elérni. Szteljanosz Hriszopulosznak a nyaka volt a leginkább figyelemre méltó. Csak a halászoknak lehet ilyen nyakuk: akár egy különös oszlop, amely a fej és a két váll között emelkedik, kemény, egyenes, barnára égett, szinte kérges és csupa ideg. Ráncos nyakbőrüket a nap és a szél cserzette. Csak a halászok oszlopnyaka emelkedik ennyire ledönthetetlenül, a fiatal halászok arcára erőt, életet és színt sugározva. És legyen bár a halász akármilyen öreg, bőre akármilyen ráncos, a feje mindig fiatal és erős, a nyaka egyenes és szilárd marad. Szteljanosz Hriszopulosz hálót font és közben énekelt. A nagyobbik lányát kilenc éve szöktették meg. A kisebbik lánya okosabban, megfontoltabban ment férjhez. Vejét egy télen hatalmas, széles hátába kapta a szél, csónakja elsüllyedt, ő maga is alighogy megmenekült. Ebből a tölgyemberből aztán a tüdőgyulladás tíz nap alatt vézna kísértetet csinált. A tizenhatodik napon Sztavro ugyan kiment az utcára, de végül a huszonötödik napon belehalt betegségébe. A kisebbik lány nem feledte a hosszú karú, kemény pillantású fiatalembert. Tüdőbajos lett. Hogy Szteljanosz nagyfiából mi lett Görögországban, senki se tudta. Négy éve, hogy semmi hírt nem kapott róla.

Amikor a kisebbik lánya is meghalt, nem maradt Szteljanosznak senki más, csak Trifon. Trifon kemény pillantását, acélos nyakát, makrancos göndör haját, erős, fényes fogait az apjától örökölte. Csak a szeszélyeit örökölte az anyjától. Jókedve váratlanul ragyogott fel, és a jól megtermett emberekre jellemző nevetéssel nevetett. Ilyenkor hosszúkás, keskeny görög arca valósággal kikerekedett; hegyes, keskeny, inkább sárgás, mint fehér fogai úgy nyíltak föl, mint valami különös doboz. De ugyanilyen hirtelenséggel szakadt rá a szomorúság is. Olyan okok, amelyek más gyereket nevetésre fakasztottak, őt megríkatták. Szteljanosz énekelve javítgatta a hálókat, s közben a kis Trifonon járt az esze. Tud-e a nagyapja úgy Trifonra gondolni, hogy ne mosolyogna közben? Végtelenül gyöngéd ez a bujkáló mosoly. Aki így látja őt, nem mondaná róla, hogy három gyermekét veszítette el. Ez a mosolygó arc a legboldogabb ember arca. Így mosolyog talán a csaló is, amikor valami rosszban töri a fejét. Talán ilyen boldogan vigyorognak a halászok is, ha óránkét két ezüstért bérbe tudják adni a csónakjukat. Senkinek nem volt szabad Szteljanoszt háborgatni, amikor Trifonra gondolt. Tulajdonképpen mindig is őrá gondolt, és apró csintalanságait, kedves tréfáit kezében orsóval, hálófonás közben tudta legjobban maga elé idézni. Olykor az aggodalom kikergette az utcára az öreget, látnia kellett, hogy nem bontott-e vitorlát Trifon, nem fázik-e meg, az istenért, nehogy kimenjen a tengerre ilyen időben, nehogy elaludjon a fenyők között, ne adj’ isten az utcagyerekekkel veszekedjen. De mindig megtalálta Trifont a közelben. Akkor éppen egészen közel volt. Vagyis nem a vitorláson. Nem ment ki a tengerre, nem is halászott. Akkor mit csinál? Ott ült Trifon a ház előtt álló platán tövében, egy szakadozott fonott nádszék mellett, és egy újabb hajó készítésével foglalatoskodott. Nem olyan hajó volt ez már, amilyeneket a tizenkét éves gyerekek általában csinálnak, hanem egy olyan fiatalemberé, akiről bizonyosra vehető, hogy egyszer majd kapitány válik belőle. Egy független, szabad, hazátlan fiatalember hajója, tele a nyílt vizek, az eltávolodás, az utazás iránti vággyal. Egy ember elképzeléseinek és emlékeinek hajója, hullámokkal, viharokkal, nyugodt tengerekkel, különös halakkal, hozzánk hasonló és ránk nem is hasonlító emberekkel teli. Ezzel a hajóval ki lehet menni a tengerpartra, a tatján lévő zászlórúdra kötelet lehet kötni, ennek a hajónak a vitorlái képesek dagadni a szélben. S mi mindenre gondolhat e hajó gazdája, miközben a feszülő vitorlákkal elhajózik, más országok felé, más vizekre…

– Itt vagy, Trifon? – Itt vagyok. – El ne tűnj nekem… – Hajót csinálok. – Már megint hajót? – Ez más lesz, mint az előző. Óriási lesz. Repülni fog, mint a szél. – És milyen nevet adsz neki, Trifon? – Milyen nevet? A gyerek elgondolkodott. Elsőként az anyja neve jutott az eszébe. Már ott is volt a nyelve hegyén, hogy Jovanna, de még gondolkodott. Tudta, ha kiejti a nevet, nagyapja szívében újra ábrándképek kergetik egymást, s felhorgadnak az emlékek, akárcsak a hullámok. S akkor az öregember sokáig hallgatag lesz, akár a nyugodt tenger. Trifon pedig nem szerette ezt a nyugalmat és mozdulatlanságot.

– Milyen nevet? Hát… Szteljanosz Hriszopulosznak fogom hívni. Az öreg a csipketerítős asztalra eresztette kezéből az orsót. Jóízű nevetéssel ismételte el a nevét, amely a hajóé is lesz: – Szteljanosz Hriszopulosz! Hahotázott. – Szteljanosz Hriszopulosz! Trifon számára sem az élő emberek, sem a virágok, sem a folyóvizek, sem a kék szemű lányok nem jelentettek túl sokat. Csak a szeme elé terülő végtelen tenger, amelynek felszínén hanyatt fekve nagy, üres fedélzetű vitorlásokat és a naptól izzó fémből és olvadó festékkel borított, fából épült, suhanó hajókat képzelt el, csak a tenger adta meg neki a beszívott levegő igazi értékét, vagyis a létezés örömét és ízeit. Ami ezen kívül esett, az üresnek, elhagyatottnak és értelmetlennek tűnt. A földnek csak azért volt némi értéke a szemében, mert a vitorlás készítéséhez deszkát, kalapácsot és gyalut adott. Trifon nem szerette a földet, de tiszteletet érzett iránta. Mert sokan a szerettei közül ott, a föld alatt élnek valahol, ahová az ő gondolatai nem érhetnek el. A föld felszínén élő, filléres haszon reményében szaladgáló emberek viszont oly furcsa teremtmények és olyan sótlanok! Azt állítják, hogy nincs egy percük se, hogy a tengerparton leüljenek. A gyerekek képtelenek feledve az iskolát egy nap, egy éjjel ülni a parton. Lehetnek-e az iskolai órák, a leckék olyan tanulságosak és olyan szépek, mint a tenger? Trifon még csak barátkozni sem akart azokkal, akik nem jártak le a partra. Ha nem láthatta a végtelen vizet, fogta a gyalut s kis vitorlásokat és furcsa csónakokat gyártott. Mindennap csinált hajót, de szét is szedte őket, aztán újba kezdett. Míg a sziget partjai előtt elhúzó hajókat nézte, azon gondolkodott, vajon a többi tenger is olyan-e, mint az, amelyik itt elé terül. Ha volna egy hajója, egy óriási hajója, egy darus hajója… Négymérföldes távolságból, a legnagyobb sebességre kapcsolva nézné a nagyvárosok éjszakai fényeit, s nem töltene egyetlen városban sem három óránál többet… Anélkül hogy bármelyikben is öt óránál többet időzne, járna várostól városig, tengerről tengerre, országról országra, emberektől emberekig… Ennek a mostani hajónak szépnek kell lennie. Ha nem ülhet is benne ember, azért mégiscsak egészen más lesz, mint korábbi alkotásai.

Egy nap elkészült a hajó. Trifon számára egy világgal ért föl. Úgy érezte, valami megmozdul benne, ha a hajóra gondol, valami megrendülésfélét, szédületet érzett, azt a fajta gyöngédséget, amely a kislányok előtt elhaladtában fogta el. Egy kék szemű kislány volt a hajó Trifon számára. Az volt a legfurcsább, hogy ezt a kék szemű lányt ő maga teremtette. És ez a kék szemű lány szerette Trifont. Dél felé járt, amikor a kikötő pojráztól védett öblében vízre bocsátotta a hajót. A hossza egy méter volt. Fehérre festette, és az elejére, ahogyan a nagy yachtokon szokás, aranyszínű virágot illesztett. Ez alatt volt a horgonylyuk. A lyukban apró, higannyal fényesített golyó látszott. Mellé írta fel aranyos betűkkel a „Szteljanosz Hriszopulosz” nevet. A hajó három orrvitorlája közül az egyik négyszögletes, vastag, széles és patyolatfehér volt. Napokig lúgozta, sikálta a vásznat, hogy ez a vitorla fehér legyen. A fedélzet alkotóelemeit vörösréz drótok tartották össze – a sárga szálak csodálatosan egymásba fogtak mindent. A vitorlákat fel-le lehetett húzni, s a fedélzetről nem hiányzott egy valódi kutter egyetlen alkatrésze sem. Vérszínű zászlaja volt a hajónak, közepén nagy kérdőjellel. Valaki mesélte Trifonnak, hogy kérdőjeles zászló alatt kelt át egy hajó az óceánon. A zászlórúdhoz nagyapjának a fenékhálókhoz és a sokágú horgokhoz használt zsinegjéből kötött egy darabot Trifon. A hajó a vízrebocsátás után, mintha csak eleven lény lett volna, tétovázni látszott. Még nem kapott bele a szél a vitorlákba, mert a móló elfogta a szelet. Így lassan haladt végig a móló vonalán, abban a pillanatban azonban, hogy a csúcsára ért, a vitorlák dagadni kezdtek. Mint ahogy sárkányt röpítenek, repült a hajó, ameddig csak az angol zsineg gombolyagja engedte.

Napokig ezzel játszott Trifon. Már a nagyapja sem aggódott, hogy hol lehet, föl se kellett néznie a hálószövésből, tudta, ott hasal a kavicsokon, kiengedi, majd föltekeri a könnyű parti széllel távolodó hajó zsinegjét. A falu valamennyi gyereke – még azok is, akiknek a leggazdagabb játékáruházakból származó motorcsónakjuk, zöldre és fehérre festett vitorlásuk volt – ott volt a nagy fenyő alatt tartott gyűlésen. Megtörtént minden intézkedés a „Szteljanosz Hriszopulosz” elsüllyesztésére. Mindjárt akadt a gyerekek között mérnök; ágyúkat gyártottak, puskákat készítettek, jókora köveket hordtak halomba. Trifon szokása szerint hajójával, amely olyan nagy volt, mint ő maga, lement a tengerhez. Nem hallatszott semmi hang, a hajó ellenségei nem mutatkoztak. Trifon ezúttal érintetlenül találta a strand mellé, a hajója számára épített sólyát, amelyet pedig addig a gyerekek mindennap elrontottak. Amint felhúzta az alsó deszkát, a hajó gyorsan végigcsúszott az olajozott sólyán, és belecsobbant a vízbe. Gyönge délkeleti szél fújt. A zsineg gyorsan tekeredett lefelé, a hajó enyhén oldalára dőlve duzzadó vitorlákkal siklott előre. Ekkor adta le az első lövést a kis fenyők közül a kályhacsőből készült ágyú. A belécsapódó lövedék új lendületet adott a hajónak: oldalára dőlve sebesen folytatta útját. Eldördült a második, a harmadik ágyú is, de lövéseik nem találtak. Trifon egészen megzavarodva nem tudta, hogyan is húzza vissza hajóját. A harmadik ágyúhang után teljesen elvesztette a fejét, s kiengedte kezéből a zsineget. A „Szteljanosz Hriszopulosz” teljes sebességgel futott. Ekkor kezükben és zsebükben kövekkel előrohantak a gyerekek, beleértve azokat is, akiknek motorcsónakjuk vagy kutterjuk volt, és végleg elsüllyesztették a hajót.

Sait Faik Abasiyanik (1906-1954) A „SZTELJANOSZ HRISZOPULOSZ” HAJÓ Tasnádi Edit fordítása

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Forrás: Nagyvilág, 2001/4