Megéltem a török románcot: „Szeretnék vele lenni, de azt is tudom, hogy zsákutca” II. rész

Ki ne hallott volna már olyan történetet, ahol a főhősnő sírva temeti arcát a kendőjébe, mert a török lovagja csúnyán átejtette. Más vallás, más világ – „felejtsd el, fiam!” És vannak azok, akik hercegnőként ülnek a török legény tenyerén, mert az bizony ott hordozza őket – „az élet szép és jó, keleti hercegem!”

Bármilyen is legyen a békacsókolós történet – átváltozós, nem átváltozós –, egy biztos, aki kapcsolatba kerül velük, nem tudja többé kitépni magából. Belső, intim titkok ezek, néha fájnak, néha simogatnak, de elmesélőik mindenképpen tiszteletet érdemelnek, amiért megengedik, hogy bepillantsunk életükbe.

A főhősnők története évekkel ezelőtt kezdődik, akkor még megválaszolatlan kérdések sokasága nehezítette a törékeny párkapcsolatok kibontakozását. Vajon mi történt velük azóta? Lányok, nők, akik nem csak az életükről mesélnek, de azt is megosztják velünk, hogy mit szűrtek le az egészből – ennyi idő után.

ANTÓNIA nemcsak a megkezdett történetét folytatatja, ez a mai bejegyzés sokkal több lesz annál. Nagyon sokat tanult az eddigi kapcsolataiból, és a tapasztalatait szeretné megosztani velünk. Általánosságban beszél a törökökről, hogyan viselkednek egy vegyes párkapcsolatban, mit lát pozitívumnak és negatívumnak. A meglátásai erőteljesek, a véleménye határozott – ő az a típus, aki gyorsan bedobozolja a dolgokat, hogy aztán a megfelelő polcra tehesse fel őket. Ti is hasonlóképpen gondolkodtok és dobozoltok?

„Maradjunk önmagunk, akkor minden jó is lehet!”

„Igazából nem kifejezetten a történetemet szeretném folytatni. Azért döntöttem így, mert nem akarom figyelmen kívül hagyni az emberi sokféleséget, igényeket, ami szerintem nemzettől független: mi magyarok is ugyanúgy ezerfélék vagyunk, mint más nemzet képviselői. A sokféleség a párkapcsolatokra is igaz – fontosabbnak tartom azokat az észrevételeket, meglátásokat, gondolatokat, amelyek az évek során megfogalmazódtak bennem.

Az a kapcsolatom, amelyről korábban említést tettem, lezárult végül, most egy izmiri férfival vagyok együtt, és az érzéseink egyre erősödnek egymás iránt. Szorosabb kapcsolatba csak kettejükkel kerültem összesen, így minden tapasztalatom velük, illetve néhány közvetlen ismerőssel kapcsolatos.

A vallás és a kultúra kapcsolata

Egyszer összeakadtam egy fórumon egy török nővel, aki Magyarországon él. A vallásról beszélgettünk.

„Ő mondta, hogy óvakodj attól a töröktől, aki nem vallásos. Szerinte ők a leggátlástalanabbak, pont olyanok, akik miatt az előítéletek születtek.”

Mert le akarják vetni a hagyományok és a család által rájuk ruházott múltat, nem pedig azt beépítve akarnak az új felé nyitni. Ezek a férfiak a múltat megtagadva, teljes identitászavarban, gátlások nélkül szeretnének élni. „Akinek nincsen vallása, annak nincsen múltja sem.” – ezt mondta akkor a török nő.

Már úgy gondolom, hogy valahol igaza van. Más ateistának lenni Európában, és más Törökországban. Talán azért is, mert Törökországban a vallás egy kicsit egyenlő a kultúrával. Annyira összefonódott a kettő, hogy ezt egy-két generáció alatt nem lehet feloldani, főleg akkor, ha a szülők még mindig vallásosak . Európában a vallás már régen nem a kultúra szoros része.

Szerintem ezt nem szabad elfelejteni, ha egy „nem vallásos” muszlimmal találkozik az ember. Gondoljunk csak bele, hogy a családnak ott milyen elképesztő nagy befolyása van az egyénekre. Igen, még a „modern” törököknél is, ahogy észrevettem. Nem tudják megtagadni a vérünket. Ezt a kérdést nyitottsággal, szeretettel és elfogadással lehet kezelni mindkét oldalról, szépen meg lehet férni egymás mellett, ha a szándék megvan.

A kulturális különbségek

Ahogy írtam, gyengéd érzelmeink vannak egymás iránt egy izmiri férfivel, Ömerrel. Ő mérnök, Olaszországban is tanult, 7 évig ott élt, liberálisabb családból való, de a szülei muszlimok. Ő maga ateistának vallja magát. Én úgy érzem, hogy előbb-utóbb át fog billenni a mérleg nyelve, és ha nem is lesz buzgó mecsetbe járó, de el fogja fogadni a vallását.

Vele beszélgettünk a kulturális különbségekről. Arról, hogy mennyire tudja megváltoztatni az otthonról hozott alapot. Azt a kultúrát, környezetet, amelyben ő felnőtt, mennyiben tudja befolyásolni, ha egy másik kultúrkörbe kerül, képes-e levetkőzni a jellegzetességeket, és magáévá tenni a másikat.

„Ő azt mondta, hogy a lelke mélyén azt érzi, hogy nem. Nem lehet levetni, mint egy kabátot, akkor sem, ha nem ott élsz.”

A család, a gyerekkor, az iskola, a barátok, a gondolkodás beleégtek minden egyes sejtjébe. Finomítani lehet rajta, de nem lehet levetni. Mondja ezt ő, diplomás, értelmiségi szülők gyerekeként, szintén diplomával a zsebében, a liberális Izmirből. Úgy, hogy évekig Olaszországban élt.

A személyes véleményem is az, hogy hiba abban bízni, hogy az illető majd megváltozik, idomul. Mert nagy valószínűséggel nem fog változni, maximum tompulni, és nincsenek illúzióim, hogy nekem kell(ene) többet változni.

Ömer próbál csiszolni önmagán

Én látom Ömeren is, hogy sokszor igyekszik visszafogni magát, főleg akkor, ha féltékenységről van szó. Próbál nem faggatni, lazán kezelni, ha például elmegyek a barátnőkkel kocsmázni. Máskor meg közli, hogy nyugodtan levelezhetek, beszélgethetek másik férfival is, de csak az övé vagyok, hozzá tartozom, csak az övé, senki másé, ezt jegyezzem meg.

Látom, hogy próbál nem kiakadni, amikor elküldöm a fenébe egy veszekedés során, és igyekszik csiszolni a stílusán, ha nem tetszik neki valami. Ha ezek előjönnek, akkor még nála is érezhető, hogy a nőket másodrendűnek tartja. Teljesen egyértelmű számomra, hogy a női harsányságot, robbanékonyságot, a „kikérem magamnak” stílust nem csípik.

Mindig az az érzésem, hogy a hangszín, a szavak, melyeket a viták során használ, zsigerből jönnek, de aztán csípőből korrigálja őket, az utózöngéjük mégis ott marad. Szóval Ömer próbálkozik.

Az európai nők függetlensége

Egyébként ezt mindenkiről elmondhatom, akiről tudom, hogy török. A harsány, a nagyon öntudatos, a mindent-megoldok-egyedül-nők nem igazán gyere be náluk. Ömernek tetszik, hogy temperamentumos vagyok, hogy megoldok mindent egyedül, hogy határozott véleményem van mindenről, de mondta már, hogy néha túl sok a temperamentum és az energetikusság, időnként nem ártana egy kis szolidság is.

Pedig teljesen tipikus magyar mentalitással rendelkezem, diplomás vagyok, „jó családból”. Itt is látni vélem a kulturális különbségeket.

Ő próbál csiszolni magán, gondolom, amíg Európában élt, páran csiszolni próbálták a gondolkodását…

A legfontosabbnak azt tartom, hogy idomulni akar. Különösen olyan dolgokban, amikről tudja, hogy nem elfogadhatóak itt, Magyarországon, vagy tudja, hogy megbánthat, fájhat nekem. Ez a legfontosabb. Természetesen nem várható el, hogy csak ő alkalmazkodjon, nekem is lentebb kell adni az emancipációból, és az indulataimnak sem szabadna kirobbannia annyira nagyon.

Nála is ott vannak – igaz elnyomva – a szokásos klisék, érezni a férfidominanciát, a kultúra által elvárt női ideál képét: legyen szerény, de legyen jó társaság, és gyanítom, ha nem európai lennék, komoly vitáink lennének abból, ha másik férfival beszélgetek konkrét cél nélkül.

Ez teszi vonzóvá az európai nőket

Viszont pont ezeket a tulajdonságokat szereti bennem. Hogy merek impulzív lenni, hogy én irányítom az életem, én vezetem egyedül, nincs szükségem férfira azért, hogy éljem az életem, hogy a magam ura vagyok, hogy nem félek megtenni azt, ami boldoggá tesz. A közvetlenség, a felszabadultság, egy kis őrültség, habókosság, a nem megjátszás, az, hogy nincsenek kötelező körök, hatalmas elvárások az udvarlás, ismerkedés során, teszik vonzóvá az európai nőket a szemükben. Ezt is több törököt megismerve írom, általánosan.

„Viszont éppen ez fokozza bennük a félelmet és szüli a féltékenységet. Mert nem ehhez szoktak hozzá otthon, nem ezt látták.”

Mert lehet, hogy nekik a „tisztességes” nő még mindig nem itt kezdődik. Mert, talán, a saját férfiasságuk, szerepük és helyük kérdőjeleződik meg az európai nő felszabadultságának, „európaiasságának” fényében…

Az első török kapcsolatom

Most visszautalnék az ominózus első török kapcsolatomra, a férfi egyébként Adanából származott.

Kedves volt, de nem használt mézesmázos szavakat, nem akarta a csillagokat is lehozni az égről, csak érdeklődött felőlem és jókat nevettünk együtt. Vele azért lett vége a dolognak, mert egyszercsak azt éreztem, hogy én ezt nem akarom elfogadni, nem akarok még gondolati szinten sem alkalmazkodni hozzá.

Az egyik találkozásunk alkalmával megbeszéltük, hogy hol találkozunk. Én nem voltam ismerős a környéken, ezért összevissza keringtem. Végül megtaláltuk egymást, de baromi ideges volt, azt mondta, hogy biztos direkt csináltam, csak szórakozom vele. Mérges, ideges hangnemben vagdalkozott, és az egész feltételezés mélyen megdöbbentett.

Aznap este beszélgettünk. Megkérdeztem tőle, hogy nőkkel szokott-e munkáról beszélni. Akkor ért a következő döbbenet: konkrétan a szemembe nevetett, hogy dehogyis, mit képzelek! Nőkkel nem szokás munkáról beszélgetni! Azokban a napokban egy csomó hasonló megjegyzés nyitotta fel a szemem, és bennem egy csapásra elmúlt az érdeklődés.

„Egyszerűen nem tudtam értelmezni, amit hallok, és mikor megpróbáltam érdeklődni az okokról vagy valahogy konstruktív beszélgetésbe kezdeni, akkor az volt a válasz, hogy hagyjuk, ezt én nem értem.”

Azután nem feszegettem tovább a dolgot. Itt tisztán látszott, hogy az alkalmazkodás, a másik megértésének a szikrája sem volt benne. Nálam ez a határ.

Amúgy ő is diplomás, évekig élt Európában, és rendszeresen utazgat a kontinensen, szóval nem lehet azt mondani, hogy életében ki nem tette a lábát Adanából. Vallásosnak tartja magát, de nem az a buzgón mecsetbe járó fajta.

Egy alkalommal konkrétan megmondta, hogy neki török nő nem kell. Kérdeztem, hogy miért, azt válaszolta, hogy az európai nők felszabadultabbak, nem olyan problémásak, és itt nem a szexre gondolt. Ezt már nem fejtette ki bővebben, én meg nem faggattam tovább.

A pozitívumok

Persze vannak pozitívumok is, ami más, mint itt, és más, mint amiket magyar férfiakkal megtapasztaltam.

A család. Ahogy összetartanak, ahogy figyelnek még az unokanővér unokatestvérére is, és nagy családi alkalmakkor mind együtt vannak, aktívan tartják a kapcsolatot a távoli rokonokkal is. Mindenki számíthat mindenkire. A család a legfontosabb, és ez szinte bármit felülír. Az adanai férfi teljesen megdöbbent, hogy körülbelül havi egy alkalommal találkozom a tőlem 230 kilométerre élő húgommal. Azt mondja, hogy ez nála elképzelhetetlen lenne. Ők például szinte egy utcában laknak az egész családdal, a tág családdal – egy környék. A nagy család és az összetartás miatt irigykedem rájuk, még akkor is, ha ez kötelezettséget jelent nekik.

Az aggódás, a féltés. Ömer állandóan mondja, hogy vigyázzak magamra – félt engem. Ezt aranyosan, kedvesen teszi, nem fojtóan. Nagyon jólesik. Ha bármi problémám van, töri magát, hogy segíteni tudjon, azt nézi, hogy ő miben és hogyan tud segíteni, nem kezd el rögtön sajnálkozni. Egyből meg akarja oldani, és ha nem tud a segítségemre lenni, szinte rosszul érzi magát.

Az önzetlenség. Ebben sem fújunk egy követ, de én pozitívumként élem meg. Neki természetes, hogy minden költség az övé, ha együtt vagyunk: a bevásárlás, az étterem, a szórakozás, bármi, ami megtetszik, nekem viszont ez egyáltalán nem megszokott. Én az a fajta vagyok, aki kifizeti az éttermi számlát, a bevásárlás felét, és természetesen állom azt is, amit megláttam a kirakatban és megtetszett. Teljesen kizárt, hogy egy hirtelen felindulásból megvásárolt ruhát ő fizessen ki.

Nyilván, ha konkrétan arról van szó, hogy vasárnap vacsorázni megyünk, akkor ő fizet, de ha ötletszerűen beülünk valahova, akkor az felesben megy. Ilyenkor ő mindig megsértődik, nem érti a gondolkodásunkat. Dühös lesz, ezért ott helyben nem vitázom vele, mert úgysem hagy fizetni, de más alkalommal, amikor még gyanútlan, lecsapok, és máris észrevétlenül meghívtam valamire.

Azt gondolom, hogy a szeretett személyért a gatyájukat is odaadnák, és nekik ez a természetes.

Ahogy kezel. Különleges az, hogy minden pillanatban nőnek érzem magam mellette, és a nőiességem kiteljesedett. A kulturális különbségek ellenére úgy érzem, hogy a bennem lévő nő és ember sokkal több tisztelet kap, mint amit eddig tapasztaltam.

„Ez is furcsa kettősség: egyfelől kapom a szexista poénokat, a féltékenységet, másfelől viszont teljesen szabad lehetek mellette, és érzem a felém mint nő felé irányuló tiszteletet.”

Teljesen önmagam lehetek és elengedhetem magam.

Azt gondolom, csodálatos lehet egy török férfi, de az elején nem szabad az eszünket otthon hagyni, ugyanakkor semmiképp sem szabad az előítéletektől befolyásolva belevágni. Az is fontos, hogy az ember tudja, mit akar és mit nem. Talán az egyik legfontosabb… És az, hogy maradjunk önmagunk, akkor minden jó is lehet!

Antónia ennyit osztott meg velünk, de ahogy komolyodik a bimbózó párkapcsolatuk, újabb és újabb kérdésekkel szembesülnek. Adva van egy férfi és egy nő, gyengéd szálak fűzik őket egymáshoz, de az 1000 km az 1000 km. Törökország kontra Magyarország. Hogyan tovább? Ki menjen, ki maradjon? Egyáltalán menjen valaki? Mit kell feladni, és mit nyerhet az ember?