Magyar rabszolgák leszármazottai Törökországban II: Kétszer testvér

Néhány röpke nap Gebizben: székely kaput állítani, átélni a falu megfoghatatlan nemzeti öntudatát, erdélyi magyar és törökországi „macar” települések között szövetséget teremteni – Csíkszeredából busznyi székely küldöttség utazott június közepén Dél-Törökországba, hogy újrakössön egy talán évszázadokkal ezelőtt megszakadt köteléket. Mikor? Hogyan? – Kétszázvalahány éve. Az orosz hadsereg elől. – Nem, négyszázötven éve. Az egész falut rabszolgaként. Aztán szárazság volt. Az állatok koplaltak. Vándorolni kellett, fel a hegyekbe. Meg a cserkeszek. – Mit tudnak rólunk? – Budapeste. Az a fővárosuk, igaz? Törökül, angolul, esetlenkedve próbáljuk megérteni egymást Yilmaz Büjükgebizzel, a lelkes férfiúval, aki még nyilatkozott is nemrég egy helyi napilapnak magyarságáról és a falu eredetéről; illetve a fiatal Alp Arszlannal, a Bizánc-verő szeldzsuk szultán nevét viselő, rendkívül szelíd és barátságos fiatalemberrel. Több történet közös nevezője: Macarköy-Gebiz magyar alapítású település, ebben nincs vita a négyezer gebizi lakos között.

– Ez itt Eski Macar, azaz Ősmagyar, a helybéliek így nevezik – mutat a domboldalra Beder Tibor, és lábunk alatt, a píneák, mediterrán cserjék között valóban szabályosabb kőhalmok, házmaradványok villannak meg, a dombtetőre pedig jó állapotban megmaradt lépcsősor fut föl. Ez a lépcső volt Eski Macar főutcája – teszi hozzá Mehmet Cakman gebizi kísérőnk, az a derék macarköyi macar, aki tizenhat évvel ezelőtt befogadta a Balkánt és Törökországot átszelő Bedert. A csíkszeredai főtanfelügyelőt ugyanis nem hagyta nyugodni Ispay Ferenc felfedezése – amelyről a New York-i tanár 1981-ben adott hírt az Élet és Tudomány című folyóiratban –, és sokadik nekirugaszkodásra 1990-ben Romániából Macarköybe zarándokolhatott végre, hogy ő legyen Ispay után a második ember, akit zavarba hoz e török falu népének furcsa magyarságtudata. – Sok-sok évvel ezelőtt Eski Macar volt az első falu ezen a vidéken – magyarázza Mehmet Cakman –, aztán a lakói fölhagyták ezt a helyet, és arrébb költöztek, nem messzire innen. De a régi temető, az Eski Mezarla, illetve ahogy egyesek emlegetik, a Macarca Mezarla (magyar temető – M. G.) még ma is létezik itt a domb alatt. Atatürk szobrától, a főtéri dzsámitól és a hamarosan fölállítandó csíki székely kaputól mintegy két kilométerre fekszik Gebiz régi, ma is néhány száz ember által lakott településrésze, amelyet alapításától kezdve Macarnak hívnak; s amelynek lakói akkor is ragaszkodtak ahhoz, hogy személyi igazolványukba a Macar szót írják be születési helyként, amikor a falut hivatalosan már Karapinarnak (Feketeforrásnak) nevezték. Mehmet Cakman is ott éldegél tanyáján feleségével, Merjam asszonnyal és öt gyermekükkel. Egyszerű gazdálkodó emberek, rendkívül vendégszeretők, mint mindenki Gebizben, csupán az az egyetlen gond velük, hogy fizimiskájuk nagyjából annyira hasonlít a környező falvak törökjeiére, amennyire a gebizi őstemető a szokványos törökországi sírkertekre. Azaz semennyire.

A többségi népcsoport mellett cserkeszek, lázok, nagyobb számban kurdok élnek, és imitt-amott nyilvánvalóan keverednek Törökország területén – nem beszélve az Oszmán Birodalom fénykorában minden égtájról ütemesen beáramló vérfrissítésről. Ám Gebizben és az északabbra fekvő jörük világban Belső-Ázsia mintha szokatlan erővel elevenedne meg a kávéházi asztaloknál, a nomád sátrak környékén, a havasi jajlákon (legelők, nyári szállások – M. G.): nem kell különösebb antropológiai előismeret ahhoz, hogy feltűnjön a gebiziek nagyon hangsúlyos ázsiai jellege. S amikor előző nap megérkezett a faluba a csíkszeredai küldöttség, a „klasszikus” tatáros székely arcokat jóformán lehetetlen volt megkülönböztetni a helybeliekétől. A földön üldögélve vízből és joghurtból készült italt, kitűnően hűsítő ajránt szürcsölünk Cakmanéknál, ebben a török szokás szerint igen puritán módon berendezett házban; odakint, a szőlőlugassal borított, teraszszerű emelvényen beszélgetnek az asszonyok. – Mikor ideértem, már tudtam, hogy testvérnéphez jöttem, amint azt is, hogy ők pedig testvérnép közé telepedtek be – emlékezik Beder Tibor. – Amikor 2600 kilométeres, nyolcvannapos gyaloglás után megérkeztem a faluközpontba, kérdeztem az embereket, hol vannak a magyarok. Mutatták, menjek arra, ott van Magyar. Elindultam, mentem fel az ösvényen, néztem a hegyeket, amelyek nagyon hasonlítottak a székelyföldi, csíkszentdomokosi havasokra, s akkor viccesen mondtam magamnak, valószínűleg jó helyen járok, akik ide letelepedtek, csíkszentdomokosiak kell hogy legyenek, addig jöttek, amíg olyan hegyeket nem találtak, mint az otthoniak. Éppen az iskolát építették kalákában a Cakman testvérek, köszöntöttem őket: „Jak samlar” (jó estét), meghajoltam, és azt mondtam, ben macarim, én magyar vagyok. Abban a pillanatban befejezték a munkát, megöleltek, egymás szemébe néztünk, s az volt az ő tekintetükben, hogy te idejöttél hozzánk olyan messziről, 450 évvel ezelőtt magyarul köszöntöttük volna egymást, magyarul beszélgettünk volna, de most már csak törökül beszélünk, és Allah az istenünk, de a szívünk mélyén érezzük, hogy együvé tartozunk. Jóleső érzéssel fogtunk kezet, az egész falu népe odagyűlt. Ez volt az én első szállásom, ebben a szobában aludtam.

Törökországban minden nagyobb községben van vendégház, minden idegent oda szállásolnak el, nem a lakásra invitálják. Cakmanék pedig egyenesen behoztak ide – mondja Beder Tibor elakadó hangon. – Mi testvérek vagyunk – teszi hozzá szűkszavúan Mehmet Cakman. Magasan áll a gaz az öreg fenyőfák alatt, a régi „magyar temetőben”. Némán, végképp megzavarodva lépkedünk a dülöngélő, földbe süppedő, egymásra rogyó sírkövek között. Évek során számos török temetőt bejártunk Isztambultól az Ararátig, de ehhez foghatót sehol nem láttunk. Kopjafaszerű, geometrikus mintázatú, napszimbólumokkal, itt-ott torz bálványarccal vagy madárfaragvánnyal díszített kövek váltakoznak a hagyományosabb, „turbános” török sírokkal a magas fűben. „Akár az udvarhelyszéki varrottasé, olyanok ezek a minták”, suttogja egy erdélyi asszony a hátunk mögött, s mi hiába próbálunk értekezni az ördög ügyvédjeként a geometrikus népi díszítőművészet időkön és tereken átívelő természetéről meg az esetleges közös ázsiai példákról – a Macarca Mezarla még jobban összekuszálja a szálakat. De latin betűs feliratot, nevet hiába keresünk: leginkább csak egy-egy évszámot karcoltak a homokkő felületbe arab kalligráfiával. Később Gebiz határában még elhagyatottabb sírkertre bukkanunk egy feltehetően középkori épületrom környékén, amely éppen olyan, mint ez, csak jóval kisebb, és a „kopjafák” mellett nagyobb számban vannak „törökös” sírok. Beder Tibor szerint a gebiziek talán földrajzi elzártságuknak is köszönhetik, hogy megőrizhették sajátos műveltségüket, magyarságtudatukat. A nyugalmazott főtanfelügyelő Moldvát említi párhuzamként: az életforma megkövesedett ott, ahogy Gebizben is. – Erdélyben olyan közegben élek, amelyben mindennap kérdéses: meg tudok-e maradni magyarnak. Az ember keresi a fogódzókat: mi az, ami bennünket megtart ebben a kultúrában? Amikor hallottam, hogy van Törökországban is egy hasonló sorsú település, elindultam ide, hogy tanuljak tőlük valamit. Hiszen nagyon érdekes, hogy a gebizi nem tud egy szót sem magyarul, alig valamit Magyarországról, mégis büszke a származására. És nagyon ad a „rokonság” vendégül látására. Nem sétálhatunk úgy a faluban, hogy ne kísérne bennünket kíváncsi gyerekhad, hogy ne lapogatnának hátba idegenek, hogy ne lesnék minden kívánságunkat.

Asztalokat raknak ki a főtérre, a mecset árnyékába, ahol zokszó nélkül nézi végig a muzulmán falu, ahogy a magyar csoport fekete nejlonszatyrokban szállítja oda és gurítja le torkán az első osztályú török söröket a hőségben. Az esték pedig úgy telnek, hogy ülünk vendéglátóink házában, aztán egyszer csak tizenegy körül bekukkant egy asszony, karjában csecsemő, majd még egy három kislánnyal, szépen leülnek körénk a kanapéra, majd megérkeznek a munkából a férfiak, Öz papa, a Német lányok kamionsofőr édesapja, jön Német mama is aztán, a sógor és természetesen a szomszédok. Végül azt veszszük észre, hogy többtucatnyian szorongunk a nappaliban, kíváncsian lessük egymás mozdulatait, ropogtatjuk a kesudiót, szeljük a görögdinnyét, és néhány szóval kitűnően elszórakoztatjuk egymást. Beszélgetünk utazásról, a gazdálkodásról, ha kérdezik, Magyarország jó és szép hely-e, szikár igennel válaszolunk (legbelül pironkodva), de dicsérjük emellett Törökország semmihez sem hasonlítható szépségét és izgalmasságát, ami jólesik a gebizi macaroknak. Persze nem kell ahhoz Gebizig utazni, hogy valaki megtapasztalja a török vendégszeretetet és a magyaroknak járó megkülönböztetett figyelmet Törökországban. Nagyot téved, aki úgy véli, a mai török–magyar közlekedés kimerül az isztambuli bazárosok „cserebere Amo szappan” nevetve tört magyar mondatában. Az európai török végek és az iráni határ között számtalanszor utazva elég volt kimondani: magyarok vagyunk, és már jött is a két mutatóujj elmaradhatatlan dörzsölgetése meg az idevágó mondat: „türk ve macar kardestir”, azaz „török és magyar testvérek”. Attilához, a hun uralkodóhoz kötik magukat is, minket is, a magyarságot egyszersmind a legnyugatabbra eljutott török népnek tekintve. De Gebiz-Macarköyben ennél is többről van szó. Érkezésünk másnapján a csíkszeredaiak kiemelik buszukból a lapra szerelt székely kaput, amelyet Beder Tibor elképzelései szerint a „magyar temető” bejáratához kellene állítani. Ahogy a busz mellett gyarapodnak a tulipános, napos, holdas faragványú kapuelemek, egyre több gebizi gyűlik a térre, majd megjelenik a polgármester is, hogy kategorikusan kijelentse: a temetőbe ugyan nem kerül a székely kapu! Int az embereinek, még a helybéli rendőrség (két fő) is csákányt, ásót ragad, és azonmód nekilátnak a főtér föltöréséhez.

A székely kapunak a főút mellett, a falu legfőbb helyén kell állnia, mondja ellentmondást nem tűrően a polgármester, hogy mindenki lássa, és ha magyar turisták járnak erre, ne menjenek át Gebizen megállás nélkül, hiszen nekik is közük van hozzá. Két lyukat ütnek a kövezetbe, a székely ácsok méricskélnek – néhány óra alatt felállítják a kaput az aranyozott Atatürk-szobor előtt. „Uram, te kinyitottad a mennyek kapuját, hogy minden benned hívő bemehessen a te országodba. Lehetőséget adsz, mert nem zárod be a kaput. Testvérnép a testvérnépnek állít kaput, és nyitva hagyja, hogy minden békességes szándékkal közeledő embert beengedjen, de az ártó szándékú ember előtt örökre zárva maradjon. Legyen a szeretet és a béke kapuja” – hangzik az avatóünnepségen Ferencz Imre csíkmindszenti plébános kapuszentelő imája, és nem lehet hétköznapi látvány Gebiz-Macarköyben, ahogy a dzsámi előtt egy katolikus pap széttárt karral, teljes díszben, Krisztus, a mi Urunk nevében fohászkodik. „A székely kapu az otthonosságra figyelmeztet: legyünk otthon a Székelyföldön, Macarköyben, Magyarországon. Leginkább legyünk otthon egymás szívében” – mondja Pomogáts Béla, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának elnöke; Bíró Ernő, Csíkszentdomokos polgármestere Attilát mint közös őst idézi; Beder Tibor a székely zászlót a törökhöz hasonlítja, törökül köszönti a gebizieket. Megint felsír a síp, dübörög a dob, a gardon és a furulya, Haáz Sándor, a neves szentegyházi kórus karnagya-tanára fújja, és Erdal Salikoglu isztambuli orvos, a magyar–török zenetörténeti kapcsolatok kutatója törökül és magyarul énekel, miközben hosszú nyakú szazlantjával kíséri magát. Teljes az összhang. Bedernek nem ez az első székely kapuja Törökországban: tavaly hosszas (és keserves) szervezőmunkával elérte, hogy Rodostóban, akár most Macarköyben, a Rákóczi-múzeum elé, a Magyar utca bejáratánál felállítsanak egy kaput közadakozásból. – Küldöttségünk jövetelének az a célja, hogy lehetőséget teremtsünk a gebiziek magyarságtudatának magasabb szintre emelésére – összegzi az ünnepség üzenetét Beder Tibor.

– A testvérvárosi kapcsolattal is tudatosíthatjuk bennük, hogy kötődésükkel értéket képviselnek, amelyet érdemes megőrizni és újrafogalmazni. S hogy az is érték számukra, hogy a török és a magyar néphez egyszerre tartoznak. Többlet van ebben. Egy gebizi kétszeresen testvér, hiszen már törökként az, s beolvadt magyarként is. Késő este van, ülünk a kávéházi teraszon a kapuval szemben. Gebiz polgármesterével, Mehmet Cengizzel és a török–magyar kapcsolatok kutatójával, Hayrullah Yigitbasi történésszel beszélgetünk. – Évszázadok óta él bennünk az eredettudat – mondja a polgármester –, de Beder Tibornak köszönhetően felerősödött a magyarság iránti érdeklődésünk, a mai nap pedig ennek konkrét eredménye: magyar testvéreink meglátogattak minket, egy szép napot töltöttünk együtt, eszmét cseréltünk, ez pedig még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Tervezzük, hogy más csoportok is jönnek majd látogatóba, s szorosabbá, gyakoribbá válik a kapcsolat. Hayrullah úr segítségével viszontlátogatásokra is sor kerülhet. – Segítheti a kapcsolatfelvétel Gebiz turisztikai fejlődését is? – Biztosan lesz turisztikai vonzata is ennek az eseménynek. De bátran mondhatom, az embereket ebben az esetben nem elsősorban a turizmus fellendítése érdekli, hanem érzelmi oldalról közelítik meg a dolgot. Sok angol, német, amerikai, belga utazó jár erre, de más nációjú embereket ilyen lelkesedéssel, szeretettel nem tudnának fogadni: nem turisztikai látogatásként viszonyulnak az önök ittlétéhez, inkább mintha közeli rokonok keresték volna fel őket. Pusztán gesztusértékű a székelyföldi küldöttség jövetele, vagy van kézzelfogható jelentősége is a találkozásnak? – kérdezzük Hayrullah Yigitbasit. – A gesztusértékű esemény 16 évvel ezelőtt történt Beder Tibor látogatásával – feleli a történész. – Most magam is tapasztaltam a küldöttség tagjaként, hogy ezek a kemény, zárkózott hegyi emberek milyen szívből fogadták önöket. Amit Törökország-szerte megélhetnek a magyarok, azt itt ma sűrítve érezhettük. Gebizben 4200 magyar tudatú ember él. Ez teszi különlegessé e zárt községet, amit a környezetük is tud róluk. Írásos bizonyítékot még nem találtak, de a hagyományban, a legendákban él a macarköyiek magyarságtudata. Erre szakosodott tudósoknak kellene ezt megvizsgálniuk, oszmán birodalmi iratokat kellene kutatni. A budapesti akadémiai könyvtárnak például gazdag oszmán kori kéziratanyaga van. Véleményem szerint kellő kutatómunkával lehetséges volna utánajárni a gebiziek eredetének. Úgy vélem, Thököly Imrével jöhettek ide magyarok az Isztambul melletti Gebzéből. Elképzelhető, hogy felvidékiek vagy erdélyiek voltak. De ez egyelőre tézis, amely még bizonyításra szorul. A magyarok az egyik legsúlyosabb történelem tulajdonosai a törökökkel kapcsolatban is, ezért is nagy siker a mai nap: nagyon erősnek kell lenniük a közös gyökereknek. Folytatjuk
Margittai Gábor