Törökök és a keresztény könyvek

Gróf Luigi Ferdinando Marsigli (1653–1730) tábornok nagy érdemeket szerzett hazánk tudományos leírásában. A Bolognában született hadmérnök a török kiűzésével végződött magyarországi háborúban végül a császári hadsereg mérnökkari parancsnokságáig lépdelt előre a ranglétrán. Többek között neki köszönhetjük a Duna itteni szakaszának tüzetes feltárását és feltérképezését (Danubius pannonicomysius. Amsterdam, 1726 [6 kötet]).

A magyarországi hadműveleteket ugyanis nagyban befolyásolta a sok árterület és regisztrálatlan vízfolyás. Ez utóbbiak a gyakori esőzések következtében átkelhetetlenné duzzadtak, vagy pedig fenékig befagytak. Manapság is számos érdekes leletre számíthat a Bolognában őrzött Marsigli-hagyatékban kutató történész. Marsiglinak köszönhetjük Mátyás király Európa-szerte elhíresült könyvtára, a Bibliotheca Corviniana (röviden: a Corvina) maradványainak megmentését is — hittük sokáig. Tény, hogy a 17. századi köztudat szerint a törökök, ha nem is gondosan, de megőrizték azt, ami a Corvinából megmaradt. Például I. Rákóczi György (1593–1648) négy ízben próbálkozott a Portánál, illetve a budai pasánál, hogy a Corvina maradványait a gyulafehérvári iskola számára – akár komoly anyagi áldozatok árán is – megszerezze. Tény viszont az is, hogy a budai palotába, némi baksis fejében bejutott császári követek és nyugati utazók – egy-két hiszékeny kivételtől eltekintve – legfeljebb a Corvina hűlt helyéről, mint könyvekről tudtak beszámolni. Tény végül az is, hogy – miközben a győzelemittas keresztény katonák mintaszerűen kifosztották és kiégették Budát – a menthető értékek után kutató Marsigli 1686. szeptember 3-án egy nyolcszáz darabos könyvhalmazt talált a palota környékén. Ezek nagy része annyira összerohadt, hogy mindössze háromszázat ítélt érdemesnek Bécsbe szállítani. Bármennyire kézenfekvő feltevés, hogy ez a könyvgyűjtemény a Corvina maradványaival azonos, néhány évtizede Csapody Csaba erős kétségeket támasztott e felfogással szemben. Megmentett könyvek Egy Fodor Pál által most publikált 1552. évi szultáni rendelet eldönteni látszik a dilemmát. Ez ugyanis az egyik korábbi budai dizdár (várnagy) visszaélései között megemlíti, hogy az – más értékes tárgyakkal együtt – „a budai ágyúszertár kolostorában” talált „nyolcszáz darab hitetlen könyv és nyolc darab […] miseruha” lefoglalását elmulasztotta. (Vagyis: elmulasztotta azokat kincstári tulajdonba venni.) E rendelet nyilvánvalóan nem a Corvinára, hanem valamilyen egyházi testület (társaskáptalan, királyi kápolna, kolostor) könyveire vonatkozik.

A számok 1552. és 1686. évi egybeesése legalábbis valószínűsíti, hogy ugyanarról a könyvhalmazról van szó. Ne menjünk most bele a találgatásba, hogy a könyvek melyik testületéi voltak; egyébként is elképzelhető, hogy nem szerves gyűjteményről, hanem több helyről összegyűjtött állományról van szó. A lényeg számunkra ehelyütt ugyanis az, hogy a megszállók a könyveket nem egy ellenséges ideológia potenciális eszközeinek, hanem éppoly zsákmánynak tekintették, mint az értéktárgyakat, fegyvereket, berendezési tárgyakat stb. (E szempontból közelítve a kérdéshez persze közömbös az is, hogy Marsigli a Corvina vagy más könyvtár maradványait mentette-e a császárvárosba; a törökök ezt is, azt is – úgyahogy – biztonságba helyezendő kincstári vagyontárgyként kezelték.) Ideológia és tudomány Az európai felfogás hajlamos a törököket bárdolatlan barbárok tömegének tekinteni, akiknek lételeme volt mindent elpusztítani, ami nem muszlim alkotás. Való igaz, hogy a muszlim köznép számára az írás nem a gondolatközlés eszköze. Ha „jó” az írás, babonás elképzelésekkel felruházott talizmán, ha „rossz” – mert idegen jelekkel rótták – gyanús, veszélyes, következésképp elpusztítandó. A „tudományos érdeklődés” fogalma nem létezett – muszlim felfogás szerint a Koránban mindenre megtalálható a válasz – következésképp mindenki, aki idegen nyelven jegyzeteket készít, csakis kém lehet. A birodalom vezetői (főleg persze a renegátok) között azonban számos művelt, kifinomult ízlésű férfiú akadt, akik – ha a helyzet úgy hozta – nagyvonalúak, nagylelkűek és emelkedettek is tudtak lenni. Egy egyedi, ám beszédes példa: Szulejmán szultán Székesfehérvár bevétele (1543) után egy díszes leplet helyezett el Mohácsnál legyőzött ellenfele II. Lajos király sírján, s utóbb is ellenőriztette, hogy az nem tűnt-e el kézen-közön.

Török fordító Persze az egyszerű tisztek és katonák között is akadtak olyan „csodabogarak” , akik nem eladható tárgyként, hanem egy idegen kultúra hordozójaként kutattak könyvek után az újonnan török kézre jutott várakban, vagy csak egyszerűen nem hajították félre, ha ilyenek akadtak a kezükbe. Például Mahmud tolmács (terdzsümán) saját elbeszélése szerint 1543-ban a székesfehérvári királyi palota romjai között bukkant rá arra a magyar krónikára, amelyet utóbb törökre ültetett át. (A Mahmud által elvégzett munkára az elébb azért használtuk a „fordítás” helyett az „átültetés” minősítést, mert a derék tolmács nem annyira visszaadta, mint a török ízlésnek megfelelően áthangszerelte az eredetit. Vagyis: ott, ahol abban tények álltak, a Tarih-i Unguruszban jobbára szóvirágokat találunk, s így manapság azt is nehéz eldönteni, hogy egy ismert középkori krónikával vagy eddig ismeretlen forrással van-e dolgunk.) Mahmud maga osztrák származású volt (eredeti neve: Sebold von Pribrach), Bécsből került II. Lajos udvarába apródként, s a mohácsi csatában esett török fogságba. Az eltelt tizenhét esztendő alaposan átformálhatta gondolkodását; minden jel szerint hithű muszlim vált belőle. Bár a keresztény diplomaták jelentései gyakorta szólnak róla, semminő jelét sem adta annak, hogy vonzódnék hozzájuk és a keresztény kultúrához. Ha Mahmud azzal a hátsó szándékkal végezte el az átültetés fáradságos munkáját, hogy a Padisáh figyelmét újonnan szerzett tartománya történetének kivonatával magára vonja, úgy helyesen számított. Egyre nagyobb befolyásra tett szert a szultáni szerájban, a külföldi követek versengtek kegyeiért. Hosszú időn át ugyanis ő viselte az első tolmács – a külügyminiszteri méltósággal felérő – tisztét, s e minőségében számos diplomáciai missziót vezetett nyugati országokba (többek között szülővárosába, Bécsbe) 1575-ben bekövetkezett haláláig. Mahmuddal ellentétben minden hátsó szándék nélküli érdeklődés vezette a „keresztény könyvek” tanulmányozásához a Pécsett, bosnyák eredetű családban született Ibrahim Pecsevit (=Pécsi Ibrahimot), aki – hangsúllyal a magyarországi eseményekre – terjedelmes munkában dolgozta fel a Török Birodalom történetét Nagy Szulejmán uralkodásától (1520–1566) a 17. sz. negyvenes éveiig (Tarih-i Pecevi). Pecsevi életének jelentős részét Magyarországon töltötte. Hol mint a budai defterdári hivatal tisztviselője, hol mint székesfehérvári bég stb. szolgált; olyan helyeken tehát, ahol aki akart, könnyen híreket szerezhetett a királyi Magyarországon és Erdélyben forgó könyvekről, s némi szervezés árán hozzá is juthatott ezekhez.

Egyedülálló kora török történetírásában, hogy – ellentétben a hasonló vállalkozások szerzőivel – kitekintése volt a „hitetlen népek” világába is. Használta többek között a magyar Istvánffy Miklós, Heltai Gáspár, Tinódi Sebestyén és az itáliai Paolo Giovio munkáit. A török vámosok tudomásunk szerint semmiféle érdeklődést nem tanúsítottak a hazatérő kereskedők szekerén vagy hajóján meglapuló könyvek iránt. (Nem úgy, mint a Habsburg Birodalom élesszemű fináncai, akik a 18. században a poggyász széthányásával és a könyvek elkobzásával igyekeztek megakadályozni a felvilágosodás tanainak begyűrűzését.) Már folyt a „tizenötével háború” (1593–1606), amikor (1594-ben) jelentette az egyik harmincados a Pozsonyi Kamarának, hogy a hódoltságból török vásznat visznek ki a királyi Magyarországra, cserébe könyvecskékért és postillákért. A török hatóságoknak az ellen sem volt kifogása, hogy a piacokon és vásárokon a nyomdász-könyvkereskedők is kirakodjanak. Ennek különösen az 1560/1570-es évek sűrű szakramentárius–antitrinitárius hitvitáinak idején volt jelentősége, amikor is némi túlzással szólva havonta jelentek meg a disputációkról friss beszámolók vagy azokhoz kapcsolódó más kiadványok. Nyelvgyakorlás Visszatérve a törökök keresztény könyvek iránti érdeklődésére, ennek néhány alkalomszülte megnyilvánulásáról is szolgálhatunk elszórt adalékokkal. Skaricza Máté Szegedi Kis István-életrajzában (Bázel, 1585) az 1562. évnél az alábbiakat olvashatjuk: „Eközben odaérkezett [Szolnokra, ahol Szegedi Kist Mahmud bég sanyarú fogságban tartotta] a tiszteletreméltó öreg Bakonyi Albert is, akivel a bég Cegléden annak saját házában lépett ismeretségre, és meghagyta neki, hogy a nála látott világkrónikát késedelem nélkül vigye hozzá eladásra. Ezt a kegyes férfiú [aki ekkortájt a Duna-melléki református egyházkerület szuperintendense volt] meg is tette, észrevévén, hogy ez egy olasz eredetű török ösztönzésére történt, akivel együtt szemlélte meg egykor a zsarnok [értsd: Mahmud bég] a könyv képeit. A hatalmas könyv végül is csak három forintért jutott annak tulajdonába.” Hogy az olasz származású renegátnak miért volt szüksége erre a kötetre – pl. azért-e, hogy ki ne essék a nyelvgyakorlatból, vagy csupán az illusztrációkban gyönyörködve igyekezett felidézni egykori önmagát –, soha nem fogjuk megtudni.

A mohácsi béget 1640-ben a magyar történelem részletei is érdekelhették, oly hosszan fordíttatta magának Bonfini krónikáját, pontosabban – mint az alábbiakból kiderül – annak magyar változatát: Chronica az magyaroknak dolgairól…, melyet Heltai Gáspár megírt a magyar nyelven és ez rendre hozta az Bonfinius Antalnak nagy könyvéből és egyéb históriás könyvekből nem kicsin munkával (Kolozsvár, 1575). Laskai Sándor – ez a magyar és török oldalra egyaránt kémkedő, gyakran gyanús ügyletekbe bonyolódó kiskomári református lelkész – 1640. szeptember 13-án a következőket jelentette gróf Batthyány Ádámnak, a Kanizsával szembeni végek főkapitányának: „ismét alámentem vala érteközni, mi karban légyön az állapat Törökország felé; elérközvén Vid Benedök uramhoz, negyed napra jöttem ki Laskó várasából, de mihelyön odaértem, az mohácsi szandzsákbég is odaérközött Vid Benedök uram házához 18 lovassal […]. Jövetelinek oka csak az volt, hogy Benedök uram az magyar Bonfiniust törökül tolmácsolná neki, mivel maga az bég nemigön magyar [értsd: nem tud jól magyarul]. Megértvén penig, hogy én mind olvasni és törökül is jól tudnék, vasárnap csak prédikációra sem bocsátott, sem hétfőn mellőle nem eresztött.” * Hogy a megszállók „hitetlen könyvek” iránti alkalmi érdeklődése a birodalom hanyatlása idején, magyarországi uralmuk végén sem változott, tanúsítják azok a kötetek, amelyekbe egykori német tulajdonosaik bejegyezték, hogy azokat Buda visszavételekor zsákmányolták. Tanúsítván ezzel, hogy nemcsak a török, hanem a keresztény hadakban is akadtak olyan katonák, akik egy könyvet is értékes zsákmánynak tekintettek… Készült a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerőforrás Fejlesztés Operatív Program 3.1.1 Központi Programja keretében, az Európai Unió társfinanszírozásával, az Educatio Társadalmi Szolgáltató Kht. megbízásából.
SZAKÁLY Ferenc