Egeresi Zoltán: Törökország ma

Az 1923 után meginduló radikális reformok az élet szinte minden részére kiterjedtek, és nem hagyták érintetlenül a vallást sem. Francia mintára bevezették a szekularizmust, amely teljes intézményi szétválasztást (Törökországban valójában állami irányítást, a vallási rendek feloszlatását, kalifátus eltörlését stb.), miközben a politika területéről is száműzték a vallást a modernizáció jegyében.

Az 1950-es évektől azonban vallási politikai mozgalmakból megszülettek az első iszlamista pártok, melyek retorikájukban a keleti orientációt, és egy vallásosabb (vallási alapokon nyugvó) társadalmat követeltek. Több tényező közrejátszása miatt (iráni forradalom, kötelező vallásoktatás stb.) az 1990-es évek folyamán megerősödtek ezek a mozgalmak, s a Necmettin Erbakan vezette a Refah Partisi 1996-ban kormányra is került; ezt azonban 1997-ben egy „posztmodern” puccs keretében a hadsereg lemondatta, majd feloszlatta utódjával, a Fasilet Partisival együtt.

Ezután a tagok egy csoportja megalakította az Adalet ve Kalkinma Partisit (Igazság és Fejlődés Pártja), amely kihasználva a 2001-es gazdasági válság miatti elkeseredést, a legtöbb szavazatot megszerezve kormányt alakított: a miniszterelnök Recep Tayyip Erdoğan lett. Az új párt – melyet a múltja miatt a török közvélemény, és a hadsereg jelentős része iszlamistának tart – legitimitása érdekében teljesen új retorikát fogalmazott meg, melyben saját magát „muszlim demokrataként” definiálva az EU-s csatlakozást hirdető politikába kezdett.

A pozitív, demokratikus intézkedések ellenére a török társadalom egy jelentős („modern”, „szekuláris”) rétege nem hajlandó elfogadni a kormány(párt)ot, és rejtett iszlamista programot lát. Ennek köszönhetően minden olyan törvény, mely a szekuláris rendet kikezdheti, nagy ellenállást szül. Ennek köszönhetően 2008-ban kis híján feloszlatta az AKP-t az alkotmánybíróság, mivel az egyetemeken a fejkendő viselését engedélyező törvényt fogadott el. Abdullah Gül (szintén AKP-tag, Erdogan régi harcostársa) 2007-ben történt köztársasági elnökké választása szintén nagy belpolitikai feszültséget szült. 2008 folyamán pedig egy kormányellenes összeesküvés szálait kezdték felgöngyölíteni (Ergenekon-ügy), amibe a hadsereg több magas rangú tagja, tábornokai is belekeveredtek. A per, melybe 50-150 ember belekeveredett már, még nem ért véget; valószínűsíthető, hogy újabb nevek fognak még feltűnni. Persze a török társadalom egy része a kormány boszorkányüldözését látja a történtekben…

Mint a fentiekben láttuk, az AKP hatalmon maradása folyamatos legitimációt igényel; ezt alátámasztandó már megválasztása után rögtön nagy reformintézkedésekbe kezdett: több emberi jogi nemzetközi egyezményt ratifikáltak, eltörölték a halálbüntetést stb., melynek hatására az EU 2004-ben Törökországot késznek nyilvánította a csatlakozások megkezdésére (mellékesen jegyezzük meg, hogy Törökország 1959 óta folyamatosan aspirál a csatlakozásra, azonban a korábbi tárgyalássorozatok folyamatosan megszakadtak a rendszeresen bekövetkező katonai puccsok miatt). 2005 októberében a csatlakozási tárgyalások meg is kezdődhettek; azonban nem fogalmaztak meg céldátumot, ami lassítja a folyamatot. Az acquis communautaire átvétele lassan halad, és mindeddig csak 11 fejezetet nyitottak meg, és csak egyet zártak le (kutatás és fejlesztés).

Továbbá Ciprus kapcsán (melynek hajóit továbbra sem hajlandók fogadni a török kikötők) 8 fejezetet zároltak, ami alapvetően teszi kétségessé a tárgyalások sikerességét. Azonban eddigi fejleményeket nem kell lebecsülni: több olyan kérdés kerül(t) újratárgyalásra, amely eddig a török társadalomban tabu volt. Így például a török nemzetiségpolitikában jelentős változásoknak lehetünk tanúi az elmúlt hónapokban. Ennek a magját a kurd kérdés jelenti, ám mielőtt áttérnénk erre a témára, érdemes néhány szót ejteni Törökország etnikai viszonyairól.

A 20. század elején a világháború és a függetlenségi háború eredményeképp Anatólia lényegében elveszítette keresztény lakosságának döntő részét. A lausanne-i béke értelmében kisebbségi jogokat pedig csak a nem-muszlim lakosság, az örmények (kb. 60 ezer fő), a görögök (kb. 100 ezer fő) és a zsidók (kb. 50 ezer fő) kaptak (egy kb. 13 milliós országban). Az Atatürk alatt elfogadott alkotmány pedig (francia mintára) az összes állampolgárt töröknek nyilvánította. Etnikai szempontból azonban továbbra sem lett homogén az állam, ellenkezőleg, a Balkánról és a Kaukázus vidékéről Anatóliába telepedő cserkeszek, bosnyákok, albánok telepedtek be, melyek a már ott élő egyéb csoportokkal együtt több milliós népességet alkottak. A bevándorlók nagy része beolvadt a törökségbe, azonban ennek ellenére a kb. 73 milliós országból csak kb. 51 millió ember számítható a törökök közé (még kb. 5 millió főt tesznek ki az egyéb türk népek; azeriek, türkmének stb. aránya).

A kurdok – egyébként gyorsan növekvő – számát kb. 13-14 millióra szokás tenni, de pontos statisztika nem áll rendelkezésre. A törökországi kurd probléma a függetlenségi háború idejére vezethető vissza, amikor Atatürk a vallási azonosság és a közös ellenségkép (görögök, örmények, angolok, franciák stb.) felhasználásával sikeresen megnyerte a kurd törzsek döntő részét, akik fontos szövetségesét jelentették a háborúban. A győzelem után a teljesen nyugati mintára formált országban a kurdok egy erőszakos török nacionalizmussal, és a szekularizmussal találták szembe magukat. Ennek eredményeképp még Atatürk idejében több felkelésbe kezdtek, melyet azonban véresen levertek.

A II. világháború utáni évtizedekben nyugalom volt az ország keleti részein, azonban 1978-ban, Abdullah Öcalan vezetésével megalakuló Kurd Munkáspárt (Partiya Karkerên Kurdistan) 1984-től megkezdte fegyveres harcát a függetlenségért. Az 1990-es évek közepén aztán az állandó fegyveres összecsapások nyomán a török kormány drasztikusabb intézkedésekbe kezdett, és több százezer falusit kényszerített lakhelyük elhagyására. Ennek eredményeképp a kurd területek nagyvárosai felduzzadtak, és milliós kurd közösség alakult ki az ország nyugati részén, elsősorban Isztambulban és Ankarában. Az intézkedéseket több törökországi és nemzetközi emberi jogi szervezet ellenállása kísérte, és a kurd kérdés a nemzetközi politika színpadára lépett.

Végezetül az 1990-es évek végén a telepítési politika megállt, de a spontán elvándorlás a kurd régiókból azóta is folytatódik, ugyanis az állandó harcok miatt az országrész fejlődése megrekedt. Abdullah Öcalan 1999-es elfogása (a kenyai görög nagykövetségen!) után a PKK nem adta fel a harcot, s Irak 2003-as lerohanását követően az iraki Kurdisztán területéről kiindulva állandó támadásokat intézett a török hadsereg ellen; ennek eredményeképp a határ mindkét oldala operációs területté vált…

Részletek >>>
Egeresi Zoltán